Már hajnalodott, mire a Mikulás az utolsó címre is kikézbesítette a csomagot. Fáradtan, de elégedetten dőlt hátra az öreg járgány puha szőrmével bevont ülésén. Már évek óta nem volt hó december elején, egy repülő autóval járta a világot, miközben a csodaszán a fészerben rozsdásodott.

A Mikulás lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy hazaröppen, illatos hársfateát főz, a lábát pedig beáztatja egy lavórnyi forró vízbe. Ám ekkor az ülése alatt megcsörrent a telefon. Ne olyan kis apró, modern, csilivili készüléket képzeljetek el! A Mikulás egy jókora fadobozt húzott elő az ülés alól, amiből kunkori vezetékek álltak ki, azok végén pedig réztölcsérek himbálództak. A Mikulás az egyik tölcsért a füléhez, a másikat a szájához illesztette, és így dörmögött némileg elváltoztatott hangon:

– Tessék, itt Nikolausz Polárovics beszél!

Soha nem árulta el, hogy ő a Mikulás, amíg ki nem puhatolta, ki van a vonal túlsó végén.

– Szia, Miki! Ugye nem feledkeztél meg rólam? – jött egy vékony, cincogó hang a másik tölcsérből.

– Bocsánat, kivel beszélek? – kérdezte óvatosan a Mikulás.

– Hát én vagyok az, Lotti, a Pipacs utcából! Felébredtem, és üres a csizmám az ablakban. És mindjárt reggel lesz! Ugye, jössz még?

A Mikulás egy pillanatra eltöprengett, lehetséges-e, hogy Lottiék házát kifelejtette, amikor végigsuhant a vastelepi utcákon.

– Hiszen te voltál szinte az első, akinél ma éjszaka jártam! Emlékszem a kis rózsaszín lakkcsizmádra, fehér hópelyhek díszítik. Igazán szép csomagot tettem bele, úgyhogy…

– De hát üres! – fakadt ki Lotti a távolban. – Megfordítottam, ráztam is, nincs benne semmi!

– Az lehetetlen! – horkant fel a Mikulás. – Várj türelmesen, egy perc múlva ott leszek!

Pontosan egy percre volt szüksége, hogy a Mindentudó Noteszből kikeresse Lotti nevét, s varázspálcája hegyével megérintse azt. Egy szempillantás múlva már ott volt Lottiék ablaka alatt. Az ablak nyitva volt, a kislány pizsamában ült a párkányon, és kifelé lógatta a lábait.

– Mars be, de gyorsan, még megfázol! – szólt rá dörgedelmesen a Mikulás.

– Az jó lenne, akkor nem kéne iskolába mennem – felelte Lotti.

– Ha nem fogadsz szót, már itt se vagyok!

Lotti durcásan bemászott az ablakból, bebújt az ágyba, és a fejére húzta a paplant.

– Így már jó lesz? – kérdezte a paplan alól.

– Abszolút – felelte a Mikulás.

Örült, hogy a kislány nem lábatlankodik körülötte, amíg terepszemlét tart. Előhúzott a csomagtartóból egy lámpást, meggyújtotta, és körbejárta a kertet.

– Nyomokat látok, kisgyerek lábnyomokat – jelentette ki rövid vizsgálódás után.

– Nem én voltam. Nem jártam a kertben – mondta Lotti.

– Mindjárt gondoltam. Valaki elrejtőzött az almafa mögött. Kileste, amikor az ajándékot hoztam neked, idelopakodott, és elcsente a csizmádból. Csak így történhetett.

– Nahát! Ki lehetett az? – kérdezte felháborodottan a kislány.

– Pofonegyszerű! Jó nagy sár van a kertben, ezért látszanak a nyomok is. A sár biztosan ráragadt a tolvaj cipőjére. Nézzük csak, ki az, aki nem kapott ajándékot, mert sáros volt a csizmája?

A Mikulás kezében pörögtek a Mindentudó Notesz lapjai.

– Hopp, itt is van! A kis tüskehajú Kázmér, abból a túloldali magas házból. Ott, ni! Csöpögött a csizmájáról a sár. Ez úgy feldühített, hogy nem hagytam ott egy fél szaloncukrot sem. Szerintem ő volt a tettes!

– Úgy tudtam! – dühöngött Lotti, és kipattant az ágyból, fel-alá járkált a szobában. – Mindig kitalál valamit, hogy gonoszkodjon velem! A múltkor megette az uzsonnámat, nemrég meg eltörte a ceruzámat!

– Látom, jól ismered.

– Persze, az előttem lévő padban ül. Egyszer egy marék cserebogarat rakott a tornazsákomba.

– Igen, ez mind fel van írva a noteszembe – bólogatott a Mikulás. – De úgy tudom, te sem voltál kisangyal.

A Mikulás visszalapozott kettőt, és sorolni kezdte.

– Eldugtad a kesztyűjét a vécétartályba, rajzszöget raktál a székére, rossz választ súgtál neki dolgozatíráskor.

– Az nem direkt volt! – ellenkezett Lotti.

– Érdekes, a te dolgozatod ötös lett – dünnyögte a Mikulás.

– Na jóóó…, de akkor is! Ő kezdte az egészet! És ellopni a mikuláscsomagomat, azt csak úgy lehet?

– Hát bizony, ez tényleg csúnya dolog. Még szerencse, hogy az övé megmaradt, így azt most neked adhatom.

A Mikulás kotorászott a zsákjában, aztán előhúzott egy duci piros csomagot, amiből kis arany ágacskák meredeztek fölfelé.

– De hisz ebben virgács is van! – méltatlankodott Lotti.

– A tiédben is volt. Pont ennyi, mint ebben.

A kislány ezen egészen elszontyolodott, el sem akarta venni a csomagot.

– Azt mondod, nem vagyok jobb Kázmérnál?

– Hát, az idei rosszaság listátok egyforma hosszú. De tehetsz felőle, hogy jövőre másképp legyen.

A Mikulás egy tábla csokoládét halászott elő a zsákjából.

– Ez is az enyém? – csillant fel Lotti szeme.

– Egy feltétellel. Áruld el, honnan tudtad meg a telefonszámomat!

Lotti kuncogott.

– Jaj, hát azt mindenki tudja! Fenn van a fészen hetek óta.

– A fészen? – vonta föl a szemöldökét a Mikulás. – Most már értem.

Nem akarta elárulni, hogy fogalma sincs, mi az a ’fész’.

„Majd otthon megkérdem a manókat” – gondolta, és átnyújtotta Lottinak a csokoládét.

– Tessék, de tudd, hogy ez egy különleges barátságcsoki. Ha tényleg rendes kislány vagy, akkor nem egyedül habzsolod be, hanem elviszed a suliba, és megfelezed Kázmérral.

– Na, azt már nem! – duzzogott Lotti.

– Meglásd, mire elmajszoljátok a csokit, kibékültök egymással.

– Ez nem igazság! Ellopta az ajándékom, és még adjam neki a csokim felét is! Hát nem jár neki ezért semmi büntetés?

– Az nem a te dolgod, arról én majd gondoskodom – mondta mosolyogva a Mikulás, és pálcája hegyével megérintette Kázmér nevét a Mindentudó Noteszben.

Kázmér jó mélyen alhatott, mert a Mikulásnak háromszor is kopogtatnia kellett, mire a kisfiú odabotorkált, és résnyire nyitotta az ablakot.

– Hát te? – tátotta el a száját Kázmér. – Azt hittem, már jártál itt.

– Visszajöttem. Gondoltam, időközben kisuvickoltad a csizmádat. De úgy látom, tévedtem.

Az ablakpárkányon, egy sártócsa közepén ott állt a felismerhetetlen színű csizma.

– Ja, szóval ezért nem kaptam semmit? – kapott a fejéhez Kázmér. – De ez nem úgy sáros ám, ahogy gondolod, ez teljesen megmagyarázható!

– Mondj egy értelmes indokot erre a sártengerre, és tiéd lehet az ajándék – felelte a Mikulás.

– Izé, szóval úgy volt, hogy este már nagyon vártalak, és kipucoltam én, igen, a csizmám, de aztán felvettem, és kimentem a ház elé, hogy megnézzem, jössz-e már. És akkor…, volt ott egy kóbor kutya a konténerben, amibe bemászott, és … nem tudott kijönni, és úgy vonyított, hogy nagyon…

– Rövidebben, ha lehet, rögvest megvirrad – vágott Kázmér szavába a Mikulás.

– Szóval ki akartam szabadítani a kutyát, de akkora nagy sár van a konténer mellett, és én a sötétben beleléptem. Sokszor.

– Végül is, ez dicséretes – dörmögte a Mikulás. – Segíteni akartál egy bajba jutott állaton. Nagyon szép dolog. Nem bánom, legyen a tiéd ez az ajándék.

Kihúzott a zsák aljából egy formás csomagot, és nyújtotta Kázmér felé. Ám a következő pillanatban már vissza is kapta a kezét.

– Hohó! De buta vagyok, majdnem nagy bajt csináltam! Hiszen ez egy lánycsomag!

– Hogyhogy lánycsomag? – kérdezte gyanakodva Kázmér.

– Nem látod? Rózsaszín cukorkák vannak benne. Neked fiúcsomag jár, kék cukorkákkal.

Kázmér megvonta a vállát.

– Piros a zacskó, nem is látni a cukorkák színét. Én szeretem a rózsaszínt is!

– Nem úgy van az! – csattant fel a Mikulás. – Az idén új fejlesztésű varázscukrot tettem a csomagokba. A fiúknak kéket, a lányoknak rózsaszínt. Nem ehetnek egymáséból, mert az nagy bajt okoz.

Kázmér elsápadt, fehér lett, mint a tejbegríz.

– Miféle bajról beszélsz?

– Ha megkóstolod a lánycukrot, tele leszel pattanásokkal, és szörnyen csikarni fog a hasad. Azért találtam ki ezt, nehogy a haszontalan fiúk elszedjék a védtelen lányok cukorkáit. És persze fordítva se.

A Mikulás tovább kotorászott a zsákban, közben fél szemmel Kázmért figyelte. A kisfiú leroskadt az ágy szélére, és összegörnyedt.

– Jól vagy? – kérdezte a Mikulás.

– Nem – nyögte Kázmér. – Jaj, nagyon fáj a hasam!

– Ez fura! Hiszen neked húgod, vagy nővéred sincs. Ugye nem kaptál senkitől rózsaszín cukrot?

– Nem, nem, jaj nekem! – nyögdécselt Kázmér. – Nincs rá orvosság?

– Éppenséggel lenne, de neked biztosan más bajod lehet. Talán túl sokat vacsoráztál.

A Mikulás fürkésző tekintettel mérte végig Kázmért.

– Habár, most már látom, teli van az arcod pattanásokkal. Szóval, mégiscsak megdézsmáltad a lányoknak való cukrot?

-Igeeen – vallotta be a kisfiú. – Van neked olyan orvosságod?

A Mikulás elővett a zsebéből egy zöld drazsét.

– Igen. Ezt kell összerágnod, és lenyelned. Nagyon keserű, az igaz, de mindig használ.

Olyan magasan tartotta a kezét, hogy Kázmér nem érhette el, hiába ágaskodott.

– Naa, miért nem adod már oda?

– Előbb mondd meg, kitől szerezted a cukorkákat!

Mit volt mit tenni, Kázmér töredelmesen mindent bevallott. A Mikulás elkomorodva csóválta meg a fejét, de ahogy ígérte, a kisfiú tenyerébe nyomta a drazsét. Kázmér óvatosan a szájába vette, kicsit szopogatta, aztán fancsali képpel összerágta.

– Jobb már? – kérdezte a Mikulás.

– Sokkal – felelte megkönnyebbülten Kázmér. Aztán szomorkodva hozzátette:

– Akkor, gondolom, mégsem kapom meg az ajándékomat. Én sem adnék magamnak.

– Bizony, nem érdemled meg – bólogatott a Mikulás. – Meg a tiédet már amúgy is odaadtam Lottinak.

– Lottinak? – rémüldözött Kázmér. – Hiszen abban fiúcukorka van!

– Na és? Ugyanolyan mindegyiknek az íze, csak más színezéket kevertem hozzá.

– De a hascsikarás! És a pattanások!

A Mikulás nem válaszolt, csak huncutul mosolygott.

– Becsaptál! – szólt döbbenten Kázmér. – Nem is okoz semmi bajt, ugye?

– Még szép. Hogy hihettél el ekkora butaságot?

– És akkor mi volt az a zöld izé?

– Vastabletta. Ilyenkor mindig van pár a zsebemben. Néha bekapok egyet, ha nagyon elfáradok. Ne félj, nem lesz tőle semmi bajod!

Odakinn egyre világosabb lett, az utcai lámpákat is leoltották már.

– Mennem kell – szedelődzködött a Mikulás. – Remélem, ez jó lecke volt a számodra! De, hogy ne váljunk el haraggal, valamit mégiscsak kapsz tőlem ajándékba.

Kázmér elkerekedett szemmel nézte, ahogy a Mikulás egy ezüstösen csillogó, nagy tábla csokoládét vesz elő a zsákjából.

***

Délután a kisfiú odalépett Lottihoz a napköziben, és azt mondta.

– Van egy csokim, megesszük együtt?

– Jó – felelte a kislány. – De nekem is van egy egész. Felezzük el azt is!

– A tiéd honnan van? – kérdezte Kázmér.

– Nekem a Miki hozta. És neked?

– Én… csak… kaptam valakitől.

– Persze, igazából én is – bólintott Lotti.

Leültek, és szép rendesen elfelezték a csokikat. Tényleg különleges csokoládék voltak ezek! Mire az egyiket megették, már el is felejtették, hogy valaha ellenségek voltak. Mire pedig a másik tábla utolsó darabkáját is befalták, a lehető legjobb barátok lettek.