Már hajnalodott, mire a Mikulás az utolsó címre is kikézbesítette a csomagot. Fáradtan, de elégedetten dőlt hátra az öreg járgány puha szőrmével bevont ülésén. Már évek óta nem volt hó december elején, egy repülő autóval járta a világot, miközben a csodaszán a fészerben rozsdásodott.
A Mikulás lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy hazaröppen, illatos hársfateát főz, a lábát pedig beáztatja egy lavórnyi forró vízbe. Ám ekkor az ülése alatt megcsörrent a telefon. Ne olyan kis apró, modern, csilivili készüléket képzeljetek el! A Mikulás egy jókora fadobozt húzott elő az ülés alól, amiből kunkori vezetékek álltak ki, azok végén pedig réztölcsérek himbálództak. A Mikulás az egyik tölcsért a füléhez, a másikat a szájához illesztette, és így dörmögött némileg elváltoztatott hangon:
– Tessék, itt Nikolausz Polárovics beszél!
Soha nem árulta el, hogy ő a Mikulás, amíg ki nem puhatolta, ki van a vonal túlsó végén.
– Szia, Miki! Ugye nem feledkeztél meg rólam? – jött egy vékony, cincogó hang a másik tölcsérből.
– Bocsánat, kivel beszélek? – kérdezte óvatosan a Mikulás.
– Hát én vagyok az, Lotti, a Pipacs utcából! Felébredtem, és üres a csizmám az ablakban. És mindjárt reggel lesz! Ugye, jössz még?
A Mikulás egy pillanatra eltöprengett, lehetséges-e, hogy Lottiék házát kifelejtette, amikor végigsuhant a vastelepi utcákon.
– Hiszen te voltál szinte az első, akinél ma éjszaka jártam! Emlékszem a kis rózsaszín lakkcsizmádra, fehér hópelyhek díszítik. Igazán szép csomagot tettem bele, úgyhogy…
– De hát üres! – fakadt ki Lotti a távolban. – Megfordítottam, ráztam is, nincs benne semmi!
– Az lehetetlen! – horkant fel a Mikulás. – Várj türelmesen, egy perc múlva ott leszek!
Pontosan egy percre volt szüksége, hogy a Mindentudó Noteszből kikeresse Lotti nevét, s varázspálcája hegyével megérintse azt. Egy szempillantás múlva már ott volt Lottiék ablaka alatt. Az ablak nyitva volt, a kislány pizsamában ült a párkányon, és kifelé lógatta a lábait.
– Mars be, de gyorsan, még megfázol! – szólt rá dörgedelmesen a Mikulás.
– Az jó lenne, akkor nem kéne iskolába mennem – felelte Lotti.
– Ha nem fogadsz szót, már itt se vagyok!
Lotti durcásan bemászott az ablakból, bebújt az ágyba, és a fejére húzta a paplant.
– Így már jó lesz? – kérdezte a paplan alól.
– Abszolút – felelte a Mikulás.
Örült, hogy a kislány nem lábatlankodik körülötte, amíg terepszemlét tart. Előhúzott a csomagtartóból egy lámpást, meggyújtotta, és körbejárta a kertet.
– Nyomokat látok, kisgyerek lábnyomokat – jelentette ki rövid vizsgálódás után.
– Nem én voltam. Nem jártam a kertben – mondta Lotti.
– Mindjárt gondoltam. Valaki elrejtőzött az almafa mögött. Kileste, amikor az ajándékot hoztam neked, idelopakodott, és elcsente a csizmádból. Csak így történhetett.
– Nahát! Ki lehetett az? – kérdezte felháborodottan a kislány.
– Pofonegyszerű! Jó nagy sár van a kertben, ezért látszanak a nyomok is. A sár biztosan ráragadt a tolvaj cipőjére. Nézzük csak, ki az, aki nem kapott ajándékot, mert sáros volt a csizmája?
A Mikulás kezében pörögtek a Mindentudó Notesz lapjai.
– Hopp, itt is van! A kis tüskehajú Kázmér, abból a túloldali magas házból. Ott, ni! Csöpögött a csizmájáról a sár. Ez úgy feldühített, hogy nem hagytam ott egy fél szaloncukrot sem. Szerintem ő volt a tettes!
– Úgy tudtam! – dühöngött Lotti, és kipattant az ágyból, fel-alá járkált a szobában. – Mindig kitalál valamit, hogy gonoszkodjon velem! A múltkor megette az uzsonnámat, nemrég meg eltörte a ceruzámat!
– Látom, jól ismered.
– Persze, az előttem lévő padban ül. Egyszer egy marék cserebogarat rakott a tornazsákomba.
– Igen, ez mind fel van írva a noteszembe – bólogatott a Mikulás. – De úgy tudom, te sem voltál kisangyal.
A Mikulás visszalapozott kettőt, és sorolni kezdte.
– Eldugtad a kesztyűjét a vécétartályba, rajzszöget raktál a székére, rossz választ súgtál neki dolgozatíráskor.
– Az nem direkt volt! – ellenkezett Lotti.
– Érdekes, a te dolgozatod ötös lett – dünnyögte a Mikulás.
– Na jóóó…, de akkor is! Ő kezdte az egészet! És ellopni a mikuláscsomagomat, azt csak úgy lehet?
– Hát bizony, ez tényleg csúnya dolog. Még szerencse, hogy az övé megmaradt, így azt most neked adhatom.
A Mikulás kotorászott a zsákjában, aztán előhúzott egy duci piros csomagot, amiből kis arany ágacskák meredeztek fölfelé.
– De hisz ebben virgács is van! – méltatlankodott Lotti.
– A tiédben is volt. Pont ennyi, mint ebben.
A kislány ezen egészen elszontyolodott, el sem akarta venni a csomagot.
– Azt mondod, nem vagyok jobb Kázmérnál?
– Hát, az idei rosszaság listátok egyforma hosszú. De tehetsz felőle, hogy jövőre másképp legyen.
A Mikulás egy tábla csokoládét halászott elő a zsákjából.
– Ez is az enyém? – csillant fel Lotti szeme.
– Egy feltétellel. Áruld el, honnan tudtad meg a telefonszámomat!
Lotti kuncogott.
– Jaj, hát azt mindenki tudja! Fenn van a fészen hetek óta.
– A fészen? – vonta föl a szemöldökét a Mikulás. – Most már értem.
Nem akarta elárulni, hogy fogalma sincs, mi az a ’fész’.
„Majd otthon megkérdem a manókat” – gondolta, és átnyújtotta Lottinak a csokoládét.
– Tessék, de tudd, hogy ez egy különleges barátságcsoki. Ha tényleg rendes kislány vagy, akkor nem egyedül habzsolod be, hanem elviszed a suliba, és megfelezed Kázmérral.
– Na, azt már nem! – duzzogott Lotti.
– Meglásd, mire elmajszoljátok a csokit, kibékültök egymással.
– Ez nem igazság! Ellopta az ajándékom, és még adjam neki a csokim felét is! Hát nem jár neki ezért semmi büntetés?
– Az nem a te dolgod, arról én majd gondoskodom – mondta mosolyogva a Mikulás, és pálcája hegyével megérintette Kázmér nevét a Mindentudó Noteszben.
Kázmér jó mélyen alhatott, mert a Mikulásnak háromszor is kopogtatnia kellett, mire a kisfiú odabotorkált, és résnyire nyitotta az ablakot.
– Hát te? – tátotta el a száját Kázmér. – Azt hittem, már jártál itt.
– Visszajöttem. Gondoltam, időközben kisuvickoltad a csizmádat. De úgy látom, tévedtem.
Az ablakpárkányon, egy sártócsa közepén ott állt a felismerhetetlen színű csizma.
– Ja, szóval ezért nem kaptam semmit? – kapott a fejéhez Kázmér. – De ez nem úgy sáros ám, ahogy gondolod, ez teljesen megmagyarázható!
– Mondj egy értelmes indokot erre a sártengerre, és tiéd lehet az ajándék – felelte a Mikulás.
– Izé, szóval úgy volt, hogy este már nagyon vártalak, és kipucoltam én, igen, a csizmám, de aztán felvettem, és kimentem a ház elé, hogy megnézzem, jössz-e már. És akkor…, volt ott egy kóbor kutya a konténerben, amibe bemászott, és … nem tudott kijönni, és úgy vonyított, hogy nagyon…
– Rövidebben, ha lehet, rögvest megvirrad – vágott Kázmér szavába a Mikulás.
– Szóval ki akartam szabadítani a kutyát, de akkora nagy sár van a konténer mellett, és én a sötétben beleléptem. Sokszor.
– Végül is, ez dicséretes – dörmögte a Mikulás. – Segíteni akartál egy bajba jutott állaton. Nagyon szép dolog. Nem bánom, legyen a tiéd ez az ajándék.
Kihúzott a zsák aljából egy formás csomagot, és nyújtotta Kázmér felé. Ám a következő pillanatban már vissza is kapta a kezét.
– Hohó! De buta vagyok, majdnem nagy bajt csináltam! Hiszen ez egy lánycsomag!
– Hogyhogy lánycsomag? – kérdezte gyanakodva Kázmér.
– Nem látod? Rózsaszín cukorkák vannak benne. Neked fiúcsomag jár, kék cukorkákkal.
Kázmér megvonta a vállát.
– Piros a zacskó, nem is látni a cukorkák színét. Én szeretem a rózsaszínt is!
– Nem úgy van az! – csattant fel a Mikulás. – Az idén új fejlesztésű varázscukrot tettem a csomagokba. A fiúknak kéket, a lányoknak rózsaszínt. Nem ehetnek egymáséból, mert az nagy bajt okoz.
Kázmér elsápadt, fehér lett, mint a tejbegríz.
– Miféle bajról beszélsz?
– Ha megkóstolod a lánycukrot, tele leszel pattanásokkal, és szörnyen csikarni fog a hasad. Azért találtam ki ezt, nehogy a haszontalan fiúk elszedjék a védtelen lányok cukorkáit. És persze fordítva se.
A Mikulás tovább kotorászott a zsákban, közben fél szemmel Kázmért figyelte. A kisfiú leroskadt az ágy szélére, és összegörnyedt.
– Jól vagy? – kérdezte a Mikulás.
– Nem – nyögte Kázmér. – Jaj, nagyon fáj a hasam!
– Ez fura! Hiszen neked húgod, vagy nővéred sincs. Ugye nem kaptál senkitől rózsaszín cukrot?
– Nem, nem, jaj nekem! – nyögdécselt Kázmér. – Nincs rá orvosság?
– Éppenséggel lenne, de neked biztosan más bajod lehet. Talán túl sokat vacsoráztál.
A Mikulás fürkésző tekintettel mérte végig Kázmért.
– Habár, most már látom, teli van az arcod pattanásokkal. Szóval, mégiscsak megdézsmáltad a lányoknak való cukrot?
-Igeeen – vallotta be a kisfiú. – Van neked olyan orvosságod?
A Mikulás elővett a zsebéből egy zöld drazsét.
– Igen. Ezt kell összerágnod, és lenyelned. Nagyon keserű, az igaz, de mindig használ.
Olyan magasan tartotta a kezét, hogy Kázmér nem érhette el, hiába ágaskodott.
– Naa, miért nem adod már oda?
– Előbb mondd meg, kitől szerezted a cukorkákat!
Mit volt mit tenni, Kázmér töredelmesen mindent bevallott. A Mikulás elkomorodva csóválta meg a fejét, de ahogy ígérte, a kisfiú tenyerébe nyomta a drazsét. Kázmér óvatosan a szájába vette, kicsit szopogatta, aztán fancsali képpel összerágta.
– Jobb már? – kérdezte a Mikulás.
– Sokkal – felelte megkönnyebbülten Kázmér. Aztán szomorkodva hozzátette:
– Akkor, gondolom, mégsem kapom meg az ajándékomat. Én sem adnék magamnak.
– Bizony, nem érdemled meg – bólogatott a Mikulás. – Meg a tiédet már amúgy is odaadtam Lottinak.
– Lottinak? – rémüldözött Kázmér. – Hiszen abban fiúcukorka van!
– Na és? Ugyanolyan mindegyiknek az íze, csak más színezéket kevertem hozzá.
– De a hascsikarás! És a pattanások!
A Mikulás nem válaszolt, csak huncutul mosolygott.
– Becsaptál! – szólt döbbenten Kázmér. – Nem is okoz semmi bajt, ugye?
– Még szép. Hogy hihettél el ekkora butaságot?
– És akkor mi volt az a zöld izé?
– Vastabletta. Ilyenkor mindig van pár a zsebemben. Néha bekapok egyet, ha nagyon elfáradok. Ne félj, nem lesz tőle semmi bajod!
Odakinn egyre világosabb lett, az utcai lámpákat is leoltották már.
– Mennem kell – szedelődzködött a Mikulás. – Remélem, ez jó lecke volt a számodra! De, hogy ne váljunk el haraggal, valamit mégiscsak kapsz tőlem ajándékba.
Kázmér elkerekedett szemmel nézte, ahogy a Mikulás egy ezüstösen csillogó, nagy tábla csokoládét vesz elő a zsákjából.
***
Délután a kisfiú odalépett Lottihoz a napköziben, és azt mondta.
– Van egy csokim, megesszük együtt?
– Jó – felelte a kislány. – De nekem is van egy egész. Felezzük el azt is!
– A tiéd honnan van? – kérdezte Kázmér.
– Nekem a Miki hozta. És neked?
– Én… csak… kaptam valakitől.
– Persze, igazából én is – bólintott Lotti.
Leültek, és szép rendesen elfelezték a csokikat. Tényleg különleges csokoládék voltak ezek! Mire az egyiket megették, már el is felejtették, hogy valaha ellenségek voltak. Mire pedig a másik tábla utolsó darabkáját is befalták, a lehető legjobb barátok lettek.
Iszogatták a bort, közben az asszony kavargatta, kóstolgatta a káposztát. Úgy érezte, kell még bele egy kis só. Nyúlt a sótartó után, hát az megbillent, és a porcelán fedele leesett a földre. Kapott a fedél után, közben a só mind beleömlött a fazékba, a finom káposzta odalett. Most lett csak igazán mérges Haragvó Máté!
Haj, nem gondolt ő akkor sem emberre, sem ördögre, szörnyű átkozódásba kezdett.