Két makkocska

Réges-régen, valahol a Hernád völgyében, egy eldugott kis faluban éldegélt egy szegény fiú és egy szegény leány. Árvák voltak mind a ketten, a folyó sodorta őket a faluba áradáskor. Az apró gyermekeket a falubeliek megszánták, s befogadták őket. Együtt nőttek fel, s bár azelőtt sohasem találkoztak, testvérként szerették egymást.

A fiút Regőnek hívták, talpraesett, becsületes legénnyé cseperedett. A leány a Tíra nevet kapta. Kislánynak is takaros volt, ám ahogy növekedett, szépsége még inkább kiteljesedett. Karcsú termetével, pajkos mosolyával valósággal vonzotta magára a férfiak tekintetét. Egyikük sem kacsingatott azonban másfelé. Csak egymás társaságában találtak boldogságot. S eljött a nap, amikor rádöbbentek, hogy már nem testvérként tekintenek egymásra, annál is szorosabb kötelék köti össze őket. A szerelem.

Semmijük sem volt a magukon hordott gúnyán kívül, de ezen nem bánkódtak. Kora tavasztól késő őszig napszámosként dolgoztak, pajtákban, csűrökben laktak. Gyakran a csillagos ég volt a fedél a fejük felett. Télire bekéredzkedtek a vécsei csárdába. Ott Regő egy citerán muzsikált, Tíra pedig énekelt hozzá, így keresték meg a szállásra valót. Sokan a környékről csak miattuk látogatták a csárdát. Olyan szépen daloltak életről, halálról, szerelemről, hogy aki csak hallgatta, annak menten kifakadt a könnye.

Fagyos szelek járnak, kopasz a határ,
Eleséget keres a cinegemadár.
Csak az én orcámra süt a napsugár,
Szerelmes szívemben örökös a nyár.

Szorgalmasan gyűjtögették a pénzecskéjüket. Azt tervezték, esztendőre összeházasodnak, vesznek majd egy tenyérnyi kis földet, annak sarkába építenek egy apró házikót, s az lesz az otthonuk.

Egy kora őszi napon történt, hogy Regő és Tíra útnak eredt a Mogyorós-patak mellett felfelé. A szomszédos uradalomba tartottak, ahol a szürethez kerestek szorgos kezeket. Déltájban megálltak egy tisztáson, melyet selymes fű borított. A patak partján egymás mellett magasodott két öreg tölgyfa. Olyan közel nőttek egymáshoz, hogy a koronájuk szinte eggyé vált. Ez alá a lombsátor alá heveredett le a két szerelmes fiatal. Egymáshoz bújtak, mintha a két fa a közös házuk lenne, s a zöld gyep volna a nyoszolyájuk. Kis idő múlva Tíra kibontakozott Regő ölelő karjaiból, felnézett a fák összegabalyodott ágaira, és így szólt:

– Nézd csak, szerelmem! Ezt a két fa éppúgy összeforrott, s eggyé vált, ahogy egyek vagyunk mi is mindörökre.

Amint Tíra ezt kimondta, a magasból egy-egy makk hullott az ölükbe.

– Akkor én most a fának ezzel az ajándékával eljegyezlek téged – mondta mosolyogva Regő. – Emlékeztessen mindig arra, egyetlenem, hogy én örökké a tiéd leszek. Érted fogok élni, s ha kell, érted is halok meg.

E szavak kíséretében Regő egy madzaggal ügyesen körbekötötte a makkot, s Tíra nyakába akasztotta. A leány ugyanígy cselekedett a másik makkal, s közben ezt mondta:

– Ha valaha is Regő, kedvesem, messzire kerülnénk egymástól, ültesd el ezt a makkot a földbe! Én is így teszek majd a te jegyajándékoddal. Kinő majd ezekből is egy-egy sudár fa, s bizonyos, hogy ágaik előbb-utóbb a magasban összekapaszkodnak. Akkor majd felmászunk ezekre a fákra, s odafönn a koronában ismét egymásra találunk.

Sokáig nevetgéltek még ezen a bolondos gondolaton. El sem bírták képzelni, hogy bárki vagy bármi valaha is elszakítsa őket egymástól.

Telt-múlt az idő, elszaladt az esztendő, követte őt a második, de a földecskére a pénz csak nem akart összegyűlni. Halogatták a kézfogót, hátha idővel rájuk köszönt a szerencse.

Az egyik reggel a falubeliek nagy csinnadrattára ébredtek. Huszárok vonultak végig a főutcán, lovaikat táncoltatták, csákójukat lengették. Letáboroztak a templomdomb oldalában, s énekkel, dobszóval, bőven folyó borral toborzásba kezdtek.

Ahogy Regő ezt meglátta, talpra ugrott, s indult, hogy közelebbről megnézze a nyalka huszárokat. Tíra hiába próbálta visszatartani.

– Ne aggódj, kedvesem, csak meghallgatom, mi végre verbuválnak, s már jövök is vissza. Mire delet kongatnak, már itt leszek megint.

Ezekkel a szavakkal húzta be maga mögött az ajtót Regő. Remegve leste attól kezdve Tíra a toronyórát. Eljött a dél, de szerelmének híre-hamva nem volt. Öreg este lett, mire az utca végén egy zubbonyos alak felbukkant. Bizony, hogy Regő volt az, s búcsúzkodni jött.

– Hidd el, Tíra, kedvesem, így lesz a legjobb – magyarázta a fiú a vállán zokogó leánynak.
– A telhetetlen burkus király rátámadt a lengyel fejedelemre, ki nékünk jó barátunk. Nem hagyhatjuk magára a nagy bajban.  Azt mondják, aki derekasan harcol, azt a háború végeztével megjutalmazzák. Meglásd, szerelmem, visszatérek hamarosan, s lesz majd akkor kis földünk házikóval, malacokkal az ólban, kapirgáló tyúkocskával az udvaron.

Másnap útra kelt a sereg, és Tíra magára maradt. Csak abban bizakodhatott a lány, hogy a harcok hamar véget érnek. Messziről jött emberek mesélték a csárdában, hogy az orosz cár is hadba száll a burkus király ellen. Neki pedig tényleg annyi a katonája, mint égen a csillag. Ha a magyarokkal vállvetve küzd majd az orosz sereg, egy-kettőre kiűzik a burkusokat a lengyel király földjéről.

Hanem úgy tűnt, túl messzi földön fekszik az orosz birodalom, s évekbe telik, míg az orosz sereg onnan Lengyelországba ér. A maréknyi magyar csapatnak egyedül kellett felvennie a harcot a tengernyi burkus katonával szemben.

Váltakozó sikerrel folyt a háború kerek öt éven át. Regő derekasan helytállt a harcmezőn. Társai tisztelték erejét és bátorságát, a huszárkapitány pedig egyenesen a cimborája lett.

Esténként a tábortűz mellett Regő elővette a citeráját, s muzsikával, nótákkal szórakoztatta megfáradt bajtársait. A legtöbbször szerelmes lányokról dalolt, kik sóvárogva várják, hogy kedvesük a háborúból hazatérjen.

Égetik a tarlót, sűrű füst tekereg.
Siratják a Ferkót, ki tegnap elesett.
Ne félj, rózsám, ne félj, nem ömlött még vérem,
Hazatérek hozzád, ahogyan ígértem.

Egyszer aztán a huszárkapitány, kinek Miklós volt a becsületes neve, megkérdezte Regőt, várja-e őt is valaki odahaza.

– Vár, bizony, hogyne várna. Az én Tírámnál nagyobb kincs nincs az egész világon. Összefacsarodik a szívem, ha őrá gondolok. De tudom, hogy a kettőnk boldogságáért is harcolok, s ez megsokszorozza az erőmet – felelte Regő.

– S nem félsz-e, hogy az a leány ennyi év alatt elfeled téged, s más karjába téved?

– Erős fogadalmat tettünk – rázta a fejét a fiú. – Igaz, hírt nem hallottunk egymásról, mióta elváltunk, de én nem kételkedem a hűségében.

– Írhatnál neki levelet, tudathatnád benne, hogy jól vagy, s még mindig övé a szíved. A futár elvinné a többi üzenettel együtt.

– Nem tudok én írni, Tíra sem tud olvasni, nem vagyunk mi tanult népek – sóhajtott Regő.

Miklós kapitány felajánlotta, hogy leírja egy papírosra, amit a fiú neki tollba mond. A leány meg majd felolvastatja valakivel a levelet, ha kézbe kapta.

– Talán jó lesz így – bólogatott Regő. – Csak hát rengeteg idő, míg hazaér az a levél. Meglehet, hogy mire elolvassák, hazugság lesz minden szava. Mert én akkor már a föld alatt várom a holtak föltámadását.

Így aztán egyelőre nem született meg a levél, s a harcok hevében Regő meg is feledkezett róla. Az ötödik év közepén végre-valahára megérkeztek az orosz csapatok, s együttes erővel elkezdték a burkus hadsereget saját országukba visszaszorítani.

Sorra szabadították fel a falvakat, városokat az idegen elnyomás alól. Amerre a daliás huszárok elhaladtak, a nép ujjongva fogadta őket. Kitódultak az emberek az utcákra, a lányok virágesőt szórtak a délceg katonákra. Szépek voltak a lengyel lányok, hófehér bőrűek, aranyszőke hajúak. Nem csoda, hogy egyik-másik teremtésen Regőnek is megakadt a szeme. Ám amint a fiú gondolatai elkalandoztak egy-egy leány szoknyájának a redői között, mindannyiszor égető fájdalom hasított a mellkasába. A nyakában függő makkocska volt az, mely ilyenkor úgy felforrósodott, mint izzó parázs a kovács kemencéjében. Regő a fájdalomtól nyomban észre tért, s elszégyellte magát. Utána olyan gyöngédséggel simogatta a kis makkot, mint Tíra arcát, mikor búcsúzáskor a könnyeket letörölte róla.

A hetedik év tavaszára a sereg eljutott Burkusország szívébe. Körbekerítették a várat, hová a burkus király menekült, küszöbön állt a háború szerencsés befejezése. Ám akkor olyan dolog történt, ami egy csapásra mindent a visszájára fordított. Az orosz cárt szélütés érte, s pár nap múlva már csak az ég ablakán kileskelődve gyönyörködhetett egykori hatalmas birodalmában. Unokaöccse, ki helyébe a trónra lépett, a burkus király régi jó barátja volt. Egyik napról a másikra a két ország békét kötött. Az orosz csapatok a harcmezőn hátraarcot csináltak, s a magyarok ellen fordultak. Huszáraink idegen földön, az ellenség gyűrűjében magukra maradtak.

– Na, most eljött az idő, kapitány uram, hogy megírjuk azt a levelet –mondta akkor Regő.
Öreg este volt már, a huszárok a következő napi ütközetre készültek. Kardjukat élesítették, csizmájukat suvickolták, dolmányukon a rézgombokat fényesítették. Azt mondták:

– Innen út már sem előre, sem hátra nem vezet, az egyetlen ösvény a másvilágra visz. Oda pedig szépen kiöltözve illendő bekopogtatni.

Egy mécses pislákoló fénye mellett körmölte Miklós kapitány, amit Regő diktált:

Édes, szép szerelmem,
Immár el kell mennem.
El kell tőled válnom,
Nincs más választásom,
Nincs már nékem helyem
Ezen a világon.

De ezért meg ne vess,
Mint eddig, úgy szeress.
Mert kiontott vérem
Dicsőséggé lészen,
Jó ügyért ontatik,
Tudják ezt az égben.

Eltette a kapitány a levelet, de elküldeni már nem tudta, mert rájuk zúdult az ellenség áradata. Álló nap folyt az elkeseredett harc. Ha a magyar vitézek egy burkus katonát levágtak, rögvest hárman termettek a helyébe. Hiába volt a magyar virtus, a derék huszárok egyre fáradtak, s egyre többen estek áldozatul az esztelen öldöklésben. Végül estefelé egy maréknyi csoportnak sikerült áttörnie az ellenséges gyűrűt. Ők a közeli erdőben leltek menedékre, a sűrűben egérutat nyertek.

A hetedik év végére mégiscsak befejeződött a háború. Addigra a harcoló felek annyira legyengültek, hogy már örömmel békét kötöttek egymással. Az orosz cár nem akarta az egész világot magára haragítani, s hazarendelte a seregeit. A burkus király is megelégedett azzal, hogy egy kis darabot a lengyel földből kiharaphatott. Beköszöntött a béke.

Hét esztendőn keresztül várta Tíra remegve a híreket. Megdobbant a szíve mindig, ha a távolban egy vándor alakja az úton felbukkant. A nyolcadik év elején, kora tavasszal egy megfáradt huszár nyitott be a csárdába. Miklós kapitány volt az, és Tírát kereste. Elmesélte a lánynak, miként sikerült a végső csatában az ellenségen áttörni magukat, s milyen kalandos úton jutottak haza, Magyarországra. Elmondta azt is, hogy Regő nem jött velük, őt a csata hevében szem elől tévesztette. Aztán elővette a fiú levelét, és felolvasta.

Könnyes szemmel hallgatta Tíra a fiú búcsú üzenetét, s a végén csak ennyit kérdezett:

– De elesni, ugye, nem látta kend Regőt?

– Azt éppen nem – bólintott a kapitány. – De bármi történt is vele, alig van rá remény, hogy valaha is viszontláthatod.

Akkor Tíra kivezette a huszárkapitányt a falu határába, a Mária-forráshoz. A forrás felett egy karcsú fácska nyújtózkodott az ég felé. Akkora sem volt, mint Tíra maga, ágai vékonyak, s hajlékonyak, mint a fiatal nád szára.

– Lássa e, kapitány uram! – mutatta Tíra. – A rügyek már megpattantak, hamarosan leveleket hoz. S ezek a levelek éppúgy üzennek az én Regőm sorsáról, amint a kend által hozott papíros. Mert ez a fácska abból a makkból sarjadt, amit az én kedvesem szerelmi zálogul nekem adott. Amíg a fa életben van, az én reménységem is él, s virágzik a szívemben. Olyan erős gyökerekkel kapaszkodik ott a remény, hogy senki, semmilyen hírrel ki nem tépheti onnan.

folytatjuk…