Mesesarok Kiadó
  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Tarisznya
  • Könyvesbolt
    • Rendelés menete
    • Könyvek
    • Fiókom
    • Pénztár
    • Kosár
  • Könyvet az óvodáknak
  • Mások mondták rólunk

Category Archives: Kard és szerelem

Piperke hercegnő énekesmadara

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .
Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává
Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára.
Amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada.
Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon és dalolt torkaszakadtából.

Megvolt hát a hét országra szóló lakodalom, Piperke hercegnő a jóképű és elegáns Dalia herceg felesége lett. A harminchárom napon, harminchárom éjen tartó dínomdánom végeztével az ifjú pár hosszú nászútra indult. Egy díszes hajóra szálltak, hogy a Déltengeri Szigetvilágot bebarangolják.

Nem tisztem most elmesélni, hol és merre jártak, arról mesélek csupán, mit történt, mikor a százegyedik este kikötöttek a zöldellő Faunária szigetén. A szigeten volt egy kis halászfalu, abban egy takaros fogadó, hol a hercegi pár éjszakára kényelmesen megszállhatott.

Másnap reggel olyan varázslatos fuvolahang ébresztette az ifjú hitveseket, hogy azt hitték, egy angyal szállott le a fogadó kertjébe. Pedig csak egy apró madár dalolt az ablakpárkányon. De nem akármilyen madár volt az! Éjfekete a feje, bíborvörös a dolmánya, szárnya ezüsttel, farka arannyal volt kihímezve. Sem a herceg, sem a hercegnő nem látott vagy hallott még hozzá foghatót.
Meg is kérdezték a fogadóst, mit tud erről a különös madárról. A fogadós szélesen mosolygott a bajusza alatt, s így válaszolt:

– Az bizony csakis szigetünk ékessége, a bíbormálinkó lehetett. Örüljetek, mert, ahová ő beköszön, ott nem késlekedik a gyermekáldás! S az is bizonyos, hogy szebb és boldogabb lesz az a gyermek, ki már magzat korában a bíbormálinkó énekét hallgatja!

Mosolygott Dalia is, Piperke is ezen a válaszon, hanem amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada. Olyan bájosak, kedvesek voltak, hogy Piperke úgy érezte, mégiscsak lehetett abban igazság, amit a fogadós mondott.

 

Néhány héttel később a hajó megérkezett Eleganciába, s kikötött Dalia herceg várának a tövében. Piperke hercegnőt lefoglalta, hogy berendezkedjen új otthonában, el is feledte, ami a szigeten történt. Aztán egy reggel rádöbbent, hogy a fogadós igazat szólt, csakugyan gyermeket hord a szíve alatt. Mondanom sem kell, hatalmas volt az öröm szerte az egész országban. Bárók és grófok együtt ünnepeltek a parasztokkal, földönfutókkal. Éppen csak Piperke arca lett egyre sápadtabb, az ő szívét marcangolta a szomorúság.

– Mi bánt, egyetlenem? Áruld el, nem lehet titkunk egymás előtt! – kérdezte kedvesen a herceg.

– Mérhetetlen a gazdagságunk, mégsem tudjuk a legfontosabbat megadni a gyermekünknek – felelte szipogva a hercegnő. – Úgy kell majd a világra jönnie, hogy nem hallotta a bíbormálinkó bűvös énekét. Hogyan lesz akkor olyan szép és mosolygós, mint Faunária szigetén az apróságok?

Hiába próbálta a herceg megvigasztalni, Piperke napról-napra búsabb lett. Végül már úgy hullatta a könnyeit, hogy a dézsák a kastélyban mind csordultig teltek. Akkor aztán Dalia az asztalra csapott és így szólt:

– Nem bírom ezt tovább nézni! Visszatérek a szigetre és elhozom neked azt a madarat. De megtiltom, hogy tovább itasd az egereket, elég lesz nekem a kis herceg bömbölését hallgatni, ha majd megszületik!

Rögtön másnap reggel útra is kelt a herceg. Felszállt a hajóra, a hajó vitorlát bontott, s eltűnt a messzeségben. Piperke hercegnőnek felszáradtak a könnyei, szívébe a bánat helyére izgalom költözött. Sikerrel jár-e Dalia? Dalol-e majd oly szépen a madár, amit hoz? S tetszeni fog-e a kis királyfinak az ének?
Ahogy múltak a napok, az izgalom mellé fokozódó türelmetlenség párosult. Piperke minden délután felküldte a komornát a bástyára, nézze meg, jön-e már Dalia. De az mindig azzal a hírrel tért vissza, hogy nem lát hajót közeledni a távolban.

– Hol késlekedik annyit, tán megfeledkezett rólam? – mérgelődött ilyenkor a hercegnő.
– Messzi van az a sziget, fenséges asszonyom! – próbálta vigasztalni a komorna. – Meg aztán, befogni a madarat, az is sok időbe telhet.

De mondhatott a komorna bármit, Piperke törékeny nyugalma lassacskán semmivé foszlott.

Eközben a herceg szerencsésen megérkezett Faunária szigetére. Ott aztán mindenfelé kérdezősködött, hogyan ejthetne csapdába egy bíbormálinkót. A sziget lakói azt tanácsolták, menjen fel a hegyre a vén kecskepásztorhoz. Annak annyi a gyereke, mint égen a csillag, ő biztosan közeli barátságban van ezzel a madárral.
Meghallgatta a kecskepásztor Dalia kérését, és csak annyit mondott:

– Holnap kora reggel gyere vissza, hozz magaddal egy kalickát és egy marék tiszta búzát!

Úgy is lett. Másnap reggel jött a herceg egy színarany kalickával meg egy búzával tömött kis zsákkal. A pásztor kinyitva letette a kalickát a földre, búzát szórt a belsejébe, meg pár szemet a fűre is az ajtaja elé. Aztán előhúzott a zsebéből egy apró tökből faragott furulyát. Mikor abba beléfújt, éppen úgy szólt, mintha a bíbormálinkó énekelt volna. Kisvártatva megjelent egy szürke tollú madár és leszállt a pásztor lába elé. Elkezdte csipegetni a kiszórt magot, s közben óvatlanul besétált a kalickába. Akkor a pásztor rácsapta az ajtót és átnyújtotta a hercegnek a zsákmányt.

– Ej, te! Hisz ez nem az a madár! – bosszankodott Dalia. – Szürke a tolla és annyi dal sem fakad a torkából, mint egy néma varjúnak!
– Bíbormálinkó ez, úgy éljek! – bizonygatta a pásztor. – Csakhogy nem a fiú, ki szerelmes dalokat zeng a párjának, hanem éppen hogy a leány. Vidd csak el a hajódra, akaszd a kalickát az árbocra, s várj türelemmel. Hamarosan jön majd egy udvarló, odatelepszik a keresztrúdra, s énekel neki. Akkor aztán bonts vitorlát és indulj sebesen hazafelé. Ne félj, nem hagyja el a madár a párját, ha egyszer rátalált!

Csóválta a fejét Dalia herceg.

– Azt mondod, vénember, nem is nekünk dalol a madár, hanem a párjának szerelemből? Hiszen a faluban úgy tartják, a gyermekáldást jövendöli meg az énekével.
– Badarság! – legyintett az öregember. – Úgy van ez, fiam, hogy a szerelmes ember füle jobban ki van hegyezve a madárdalra, mint bárki másé. S ahol dúl a szerelem, bekopogtat a gyermek is hamarosan.
– Akkor tán az sem igaz, hogy a gyermekek a madárdaltól lesznek szépek, mosolygósak?
– Minden gyerek szép, amikor mosolyog. S mi mástól mosolyogna a gyermek, mint ha a szüleit boldognak látja? Hát csak fogja azt a madarat, úrfi, és vigye el a hercegnőjének, hogy teljes legyen a boldogság.

Nem kérdezett többet Dalia herceg, pontosan azt tette, amit a kecskepásztor tanácsolt. Visszatért a hajóra, s a kalickát a madárral felakasztotta az árbocra. Utána leheveredett az árboc tövébe és leste, mikor jön végre a madárhoz egy énekes udvarló.
Amíg a herceg a szigeten türelmesen várakozott, Piperke odahaza végképp kétségbeesett. Mást sem tett már, mint reggeltől estig sopánkodott, siránkozott.

– Mi lesz velünk, ha baja esett? Ha viharba került, vagy elfogták a kalózok? Jaj, lehet, hogy az én drága uram teste már hullámsírban nyugszik, soha meg sem tudom, mi történt vele!

A komorna hasztalan próbálta megnyugtatni.

– Ugyan, ugyan, asszonyom! Korai még rémeket látni! Aztán meg a babának sem tesz jót, ha emészti magát! Meglátja, hamarosan minden jóra fordul!

De már semmi biztató szó nem használt, Piperke ugyanúgy kesergett, mint annak előtte. Épp csak könnyet nem ejtett, hiszen azt Dalia, mikor útnak indult, szigorúan megtiltotta neki.

A hosszú várakozás Faunária kikötőjében végül meghozta a jutalmát. Egy délután olyan muzsika töltötte be a hajót, hogy a templomi orgona zengése rozsdás nyekergésnek tűnt mellette. Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon, billegette aranyszálakkal befont farkát és dalolt torkaszakadtából.


Hamar vitorlát bontottak, s a kedvező széllel sebesen megindultak hazafelé. Röpke órák múlva már csak a végtelen tenger hullámai vették körbe a hajót. Dalia lehunyt szemmel hallgatta a bíbormálinkó varázslatos énekét. És ahogy hallgatta, hirtelen rájött, hogy más ez a dal, mint amit szerelmével a fogadó erkélyén hallottak. Abból a muzsikából az élet öröme áradt, ebből pedig fájdalom és keserűség. Felpillantott a herceg az arany kalickára, és meglátott egy könnycseppet a raboskodó kismadár szeme sarkában. Nosza, elrikkantotta magát:

– Ej, kormányos! Fordítsd meg a hajót, visszamegyünk a szigetre, ott felejtettünk valamit!

Amint ismét a sziget közelébe értek, Dalia kinyitotta a kalicka ajtaját, s a madárka kiröppent a fogságból. Több se kellett a bíbormellényes dalnoknak, csatlakozott nyomban a párjához. Vadul kergetőztek, egyre feljebb emelkedtek, végül elszálltak a sziget irányába.

Hát így nyúlt egyre hosszabbra Dalia herceg utazása. Nem csoda, hogy Piperke hercegnőn úrrá lett a kétségbeesés. Már ki sem mozdult a szobájából, naphosszat üldögélt az ágya szélén, ételt is alig vett magához, egyre csak szipogott és sóhajtozott.

– Jaj, most már bizonyos, hogy az én Daliámnak baja esett! Ó, bárcsak ne küldtem volna el, bárcsak itt maradt volna az én édes uram mellettem! Jaj, mi lesz most velem, egyedül kell felnevelnem a gyermekem!

Aztán egyik reggel, mikor Piperke kinyitotta szemét, felcsendült kinn a kertben egy kismadár éneke. Alig hallhatóan, az ablakrésen át szűrődött be a dal, de semmi más hanggal nem volt összetéveszthető.
Felcsippentette Piperke a hálóruhája szegélyét, s futott le a márvány lépcsőkőn, olyan sebesen, ahogy csak bírt. A kertbe érve már tisztán hallotta az éneket, s tekintetével a lomb között a bíborszínű madárkát kereste. De bizony rossz helyen keresgélt! Nem a magasból jött a muzsika, hanem egyenesen a háta mögül. A hercegnő sarkon fordult, s ott állt a kapuoszlopnak támaszkodva Dalia herceg. A kecskepásztor furulyáját tartotta a kezében, azon játszotta vidáman cifrázva a bíbormálinkó szerelmes énekét. Sokáig már nem játszhatta, mert Piperke a nyakába ugrott, s elhalmozta a csókjaival.

– Hát visszatértél! Végre visszatértél!
– Itt vagyok –felelte a herceg–, s bár a bűvös madarat nem hoztam el neked, a hangját, látod, megszereztem. Talán mendemonda, hogy a gyermekünk szebb és boldogabb lesz tőle, de ha téged mosolyogni látlak, már nem utaztam hiába.

Dalia ismét a szájához emelte a furulyát, és egy újabb dalt kezdett játszani. Piperke könnybe lábadt szemmel hallgatta, majd hirtelen a hasára tapasztotta mindkét kezét és felkiáltott:

– Megmozdult! A kis királyfi rugdalódzik! Lám csak, mennyire élvezi a muzsikát, amit az én nagyra nőtt énekesmadaram játszik neki!

Attól a naptól kezdve Dalia herceg minden reggel furulyaszóval ébresztette Piperke hercegnőt, s a kicsi herceget is, aki néhány hónap múlva épségben megszületett. Szebb baba lett, mint amilyennek elképzelték, mosolygósabb, boldogabb, mint amilyennek valaha is remélték. Talán a muzsikaszó volt rá ilyen jótékony hatással, talán a mindent megszépítő, mindent meggyógyító szeretet.

Aranykulcsocskák: herceg, hercegnő, királyfi, királylány, Piperke, Szerelem .

Piperke hercegnő menyegzője

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .
Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává
Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára.
Amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada.
Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon és dalolt torkaszakadtából.

Meséltem már nektek Piperke hercegnőről és a varázsruháról, mely bármilyen pazar öltözékké át tudott változni. A ruha csodás képessége ugyan elveszett, cserébe viszont a hercegnő elnyerte Dalia királyfi szerelmét. Nem telt el sok idő, és már ki is tűzték az esküvő dátumát.

Piperke lázasan készülődött a nagy napra. Elhatározta, hogy neki lesz a legszebb esküvője a világon. Megszervezte a meghívók kiküldését, összeállította a díszvacsora fogásait, kiválasztotta a legjobb zenészeket, de még a palota feldíszítésére is nagy gondot fordított.

Menyasszonyi ruháját hetvenhét szabó hetvenhét napon át varrta. Piperke ügyelt rá, hogy finom, elegáns, de ne túlcicomázott öltözék készüljön. A varázsruha jó leckét adott neki.

Minden előkészület rendben haladt, úgy tűnt, már semmi baj nem jöhet közbe. A nevezetes nap reggelén azonban az ősz uralkodó velőtrázó sikításra ébredt. Pár pillanat múlva a hercegnő berontott a királyi hálószobába, és zokogva az ágyra vetette magát.

– Vége! Vége! Nem lesz esküvő! – hajtogatta Piperke elcsukló hangon.

– De hát mi a csuda történt? – kérdezte rémülten a király. – Talán Dalia herceg meggondolta magát?

Piperke felemelte a takaróról könnyáztatta arcát.

– Az orrom! – szipogta. – Nézd meg az orrom! Így nem állhatok a násznép elé! S pláne nem láthat így meg a vőlegényem!

A hercegnő orra hegyén egy jókora piros pattanás éktelenkedett.

– Ó, hát csak ez a baj? – nevetett a király megkönnyebbülten. – Egy kis púder, arcpakolás, kencefice, és már nem is fog az a csúfság látszani.

– Púder? Pakolás? – rémüldözött Piperke. – Azt akarod, hogy fehérre meszeljék az arcom? Hogy úgy nézzek ki, mint egy kísértet, vagy egy zombi? Azt már nem! Hiszen Dalia éppen a természetes szépséget kedveli bennem!

Hívatták az udvari orvost, aki tüzetesen megvizsgálta a hercegnő orrát. Nagyítóval szemügyre vette a vöröslő dudort, aztán egy kenőcsöt nyomott Piperke kezébe.

– Ezzel kenegesse, fenség, naponta háromszor, és a csúfság hamarosan elmúlik.

Piperke elsápadt.

– Hamarosan? Mi az, hogy hamarosan?

– Két, vagy három nap múlva fenséged orra visszanyeri régi szépségét. Sajnos, hatásosabb gyógyírt nem ismerek – felelte az orvos hajlongva.

Piperke elvonult a szobájába, bekente a pattanását a krémmel, és a tükörben figyelte, történik-e valami. Nem biztos, hogy jól látta, de úgy érezte, a dudor egyre csak növekszik.

Hatalmas csörömpölés rázta meg a palotát, a hercegnő egy vázát hajított a tükör közepébe. Aztán leroskadt az ágyára, és potyogtak a könnyei.

– Csak egy megoldás van – javasolta a királynak a főtanácsos. – Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára. Dalia hercegnek és a kíséretének majd azt mondjuk, a mi országunkban menyegzőkön ez a szokás. Akkor azt hiszi majd, a hercegnő orra is ki van festve.

– Ez ragyogó ötlet, de mit mondunk a saját vendégeinknek? – akadékoskodott az uralkodó.

– Nekik meg azt mondjuk, hogy Elegancia hagyománya miatt festjük magunkra a pöttyöt.

Megörült akirály, hogy ezt a rettenetes problémát ilyen ügyesen megoldották. Máris utasította leghűségesebb tábornokát, hogy álljon egy vödör festékkel a templom kapujába, s mindenkit csak megjelölt orral engedjen oda belépni. Ha kell, az erőszaktól se riadjon vissza.

 

Mire ezt így elrendezték, már megkongatták a templom nagyharangját, s gyülekezni kezdett a vendégsereg. Piperke magába roskadva ült a szobájában, de mikor megtudta, hogy mindenkinek, még vőlegényének is vörösleni fog az orra, lassacskán megvigasztalódott. A király karon fogta egyetlen leányát, s elindultak a kézfogóra. Nem is történt semmi baj, míg a templom kapujához nem értek. Ott azonban a kackiás bajszú tábornok feltartóztatta őket.

– Állj! – mennydörögte a hadúr. – A király parancsára belépés csak festett orral lehetséges!

Azzal bemártotta jókora ecsetjét a festékes vödörbe,s a király orrát kipingálta. Utána az ecsettel Piperke hercegnő felé fordult.

– Mit akarsz tőlem, tábornok? Nekem már vörösen virít az orrom! – szólt meglepetten Piperke.

– Én ennek nyomát sem látom. Ez szabálytalan! – jelentette ki a könyörtelen hadvezér.

Piperke lekapta fejéről az arany diadémot és tükörként maga elé tartotta. Alig akart hinni a szemének.

– Eltűnt! Apuskám, amíg jöttünk az úton, eltűnt a pattanás! Nem kell már a pötty az orrotokra, vond vissza a parancsot!

– Már késő, leányom – vakarta a fejét a király. – Hiszen a vendégek már mind odabenn vannak kimázolva. Nem csinálhatok még nagyobb bolondot belőlük. Tábornok, tegye a dolgát!

A csöpögő ecset ismét a hercegnő orrához közelített.

– Azt már nem! – ellenkezett Piperke, s félrelökte a tábornok kezét. Rosszul tette, hogy kapálódzott, mert a piros festék így egyenesen hófehér ruhájára fröccsent.

Minden sivalkodás, ami eddig volt, tücsökzenének tűnt ahhoz képest, ami ezután következett. Piperke mérgében cafatokra tépte ruháján a csipkéket, megtaposta az uszályát, eláztatta könnyeivel a fátylat. Most főtt csak igazán édesapja feje, honnan kerítsenek másik menyasszonyi öltözetet? Hamarjában egy komornát visszaküldetett a palotába, hozza el a hercegnő varázsruháját.

– De hiszen az csak egy egyszerű kis vászonruha – szipogott Piperke. – Nem való esküvőre!

– Az igaz, de fehér. Belőlünk már bohócot csináltattál, te magad legalább nem válsz azzá – felelte bölcsen édesapja.

Megjött hamar a ruha, s a hercegnő a sekrestyében sebtében átöltözött. Hogy jobb kedve legyen, a király végül engedett a piros pötty dolgában.

– Ha valaki majd kérdi, azt mondjuk, a menyasszony kivétel. Neki az esküvőn szeplőtelennek kell lennie.

Megragadta leánya karját az agg uralkodó, és beráncigálta a templom kapuján. Piperke behunyta a szemét, és várta a vendégsereg gúnyos kuncogását. De néma csönd volt, csak egy-egy álmélkodó, áhítatos sóhaj szállt fel a padsorok közül. A hercegnő pislogott egyet-kettőt, aztán végigtekintett magán. Lélegzete is elakadt a csodálkozástól. A kis ruhába visszatért a varázserő, s földöntúli fényben tündökölt a testén. Egyszeriben felszáradtak Piperke könnyei, s mosolyogva vonult az oltár elé.

Rendben lezajlott hát ez az esküvő is, mint mindegyik a világtörténelemben. Csak utána történt egy kis baleset, mikor a templomkapun kilépve az első hitvesi csókra került a sor. Csók közben Dalia herceg piros foltja elmázolódott, s mindkettőjük arca maszatos lett. A vendégsereg tapsolt, ujjongott, és közben kezükkel saját pöttyüket is mindannyian szétkenték. Azt gondolták, ez itt a szokás, és nem akarták megsérteni az etikettet.
Rátartiában attól a naptól kezdve vörösre pingált orral tartanak minden esküvőt. Törvénybe vették, s be is tartják mindaddig, míg ki nem fogynak a piros festékből. Ha nem hiszitek, házasodjatok be oda, s győződjetek meg róla saját magatok!

Aranykulcsocskák: herceg, hercegnő, királyfi, királylány, Piperke, Szerelem .

Piperke hercegnő báli ruhája

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .
Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává
Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára.
Amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada.
Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon és dalolt torkaszakadtából.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy távoli ország, úgy hívták, hogy Rátartia. Ebben az országban egy ősz, öreg király uralkodott, akinek volt egy gyönyörű szép leánya, Piperke hercegnő. A királykisasszony kedvelte a lakomákon felszolgált finom ételeket, szeretett sétálgatni a kert színes virágai között, de a legboldogabb mégis akkor volt, ha a bálokon csillogó ruhákban parádézhatott. Egyszóval épp olyan volt, mint a mai lányok többsége, csak neki a gazdagság is megadatott hozzá, hogy a hóbortjainak hódolhasson.

Egy napon hívatta őt atyja, az öreg király, és azt mondta neki:
– Drága leányom, Piperke! Nagy hírem van számodra. Holnap világra szóló bált rendezünk a palotában, melyre meghívtuk Dalia herceget is, ki a szomszéd ország, Elegancia trónörököse. Kérlek, vedd fel a bálra a legszebb ruhádat, mert azt akarom, hogy Dalia herceg szeme megakadjon rajtad! Fontos lenne mindkét ország számára, hogy ti ketten egybekeljetek.

Piperke hercegnő repesett a boldogságtól. Nemcsak annak örült, hogy végre ragyogó ruhában mutatkozhat, hanem, mi tagadás, Dalia herceg is közel állt szívéhez. Szaladt a szobájába, és utasította a szolgákat, hozzák elő a báli ruháit.

– Ez túl sötét – mondta az egyikre.
– Ezen kevés a csipke – hajította félre a másikat.
– Ennek meg nem elég pörgős az alja! – legyintett a harmadikra.
– Ez meg nem illik a hajam színéhez – sóhajtott lemondóan.

Hiába hordták oda az egész ruhatárát,  Piperke egyikkel sem volt megelégedve. Estére kimerülten roskadt le az ágyára.

– Mit fogok így felvenni? – kesergett.  – Ki fognak nevetni! Inkább el sem megyek a bálba!

Az öltöztetőnő jelentette a királynak, hogy leánya nem talált megfelelő ruhát, veszélybe került emiatt a tervezett menyegző. Nosza, össze is ültek nyomban a miniszterek és tanácsadók, egész éjszaka tanakodtak, hogyan oldják meg a válsághelyzetet. Szerencsére, a kincstárnok hallott egyszer az unkaöccsétől egy indiai szabómesterről, aki varázslatos ruhákat árul gazdag hölgyek részére.

Alig hajnalodott még, amikor futárt indítottak a szabómesterért. Délutánra meg is érkezett a mester a palotába, hóna alatt egy kisebb csomaggal. Körbevették azonnal a miniszterek, a király és Piperke alig bírt odafurakodni. Mind látni akarták, milyen csodálatos ruhaköltemény kerül elő a csomagból.

Annál nagyobb volt a megrökönyödésük, amikor a szabómester egy egyszerű, fehér vászonruhát húzott elő, és tartott a magasba.

– Ez minden? – kérdezte elképedve a király. – Ezért fizessek neked egy zsák aranyat, te csaló?
– Felség, megértem felháborodásodat, de ez a varázsruha életem főműve – felelte alázattal a szabómester. – Bele van szőve a keleti varázslás minden tudománya. Képes arra, hogy pontosan olyanná változzon, amilyenné a viselője szeretné.
– Ez már tetszik! – lelkendezett Piperke. – Add csak ide, hadd próbálom fel!

A hercegnő elrobogott a szobájába a ruhával, s percek múlva ragyogó, arannyal átszőtt, gyémántokkal ékesített báli kosztümben jelent meg. A miniszterek tapsviharban törtek ki, a király pedig azonnal utasította a kincstárnokot, fizesse ki a ruha árát a szabómesternek.

– Még egy fontos dolgot el kell mondanom, hercegkisasszony – szólt távozóban a szabómester. – A varázslat csak addig működik, míg a viselője is úgy akarja.
– Ez csak természetes – legyintett Piperke.

A hercegnő büszkén sétálgatott csillogó ruhájában a folyosókon. Minden tükörnél megállt, forgolódott, nem győzött gyönyörködni magában. Hanem, ahogy közeledett a bál megnyitója, egyre inkább úgy érezte, hogy még mindig nem elég szép a ruhája. Vissza is vonult a szobájába, hogy még csinosítgassa magát. Billegett az öltöző tükör előtt, és közben sorolta a kívánságait.

– Ide a mellemre kell egy zsabó. És legyen egy hosszú uszály, flitterekkel. A derekamon aranyszínű öv. Hátul meg egy vörös színű selyem masni.

A ruha pedig folyamatosan változott, ahogy kérte.
Sorra érkeztek a vendégek, és Piperke nem volt sehol. Hiába kopogtattak az ajtaján, a hercegnő nem jött elő. Végül a király nem bírta tovább, és benyitott. Piperke a tükörnek dőlve keservesen zokogott. Ruhájáról minden irányba roskadásig lógtak a csipkék, szalagok, gyöngysorok, mozdulni is alig tudott már benne.

– Elég volt! – sikította Piperke.  – Utálom ezt az átkozott ruhát! Látni sem akarom többé!

Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává. Kívánhatott aztán már a hercegnő akármit, a ruha nem engedelmeskedett többé.
– Ha így jártál, hát így jössz a bálba – döntötte el a király. – Indulás, egy-kettő!
– Inkább a halál! – felelte durcásan Piperke.
– Hogyisne! – mondta a király fejcsóválva. – Első az államérdek! Szolgák, vigyétek!

Az ajtónállók felkapták két oldalról Piperke hercegnőt, akárhogy ellenkezett, rúgkapált. Végigszaladtak vele a folyosón, és betuszkolták a bálterembe.

Szegény Piperke! El akart süllyedni szégyenében, mikor a sok felcicomázott dámát megpillantotta. Karjaival próbálta rejtegetni egyszerű vászonruháját.
A teremben hirtelen elhallgatott a zene. A beállt csendben csak a jelenlévők suttogását lehetett hallani.

– Oh! … Ez elképesztő! …Hihetetlen! …Micsoda merészség!

Piperke ki akart szaladni, de az ajtót gondosan bezárták mögötte. A vendégseregből egyszer csak előlépett a jóképű és elegáns Dalia herceg. Mélyen meghajolt a hercegnő előtt és így szólt.

– Fenséges hercegnő, az ön szépségének nincsen párja a világon! Kérem, legyen a partnerem a nyitótáncon.
– De… hát… a ruhám – hebegte Piperke. – Szörnyen nézek ki!
– A ruhája csodálatos – felelte a herceg. – Nézzen csak körül, fenség! A sok úri hölgy a megannyi fodorral, tüllel, csipkével mind csak saját csúfságát palástolja. Ez az egyszerű fehér ruha azonban kiemeli az ön természetes, hibátlan szépségét.

A hercegnő hálásan elmosolyodott, és nem foglalkozott többet a ruhájával. Annál inkább törődött a megnyerő modorú Dalia herceggel. Egész éjszaka együtt táncoltak, saját és persze szüleik legnagyobb örömére.
Attól a naptól kezdve Piperke hercegnőt nem érdekelte többé a csillogás-villogás. Hamarosan népének szeretett királynéja lett a dicső és igazságos Dalia király oldalán. Na jó, ez így nem egészen igaz. Addig még történt egy és más, de ezt majd csak legközelebb mesélem el.

Aranykulcsocskák: herceg, hercegnő, királyfi, királylány, Piperke, Szerelem .

Liljanka

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Tündéres mesék .
Liljanka megpillantott egy élettelenül fekvő testet
… már csak élettelen sziklák magasodtak.

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa a felhőkbe vész. A tóban vízi tündérek élnek, a hegy gyomra pedig a Sziklák Szellemének, Skaurnak a palotáját rejti. Történt egyszer, hogy Skaur szemet vetett Pontikkára, a szépséges tündérleányra, és magához hívatta. Pontikka nem mert ellenszegülni. Tudta, hogy ha Skaur haragra gerjed, szörnyű pusztításra képes. Felment hát a hegyi ösvényen a kopár csúcs alatti sziklateraszra, ahonnan a tó tükre már csak tenyérnyi kék foltnak látszik. Ott megállt, és fennhangon azt mondta:

– Hívattál, Skaur, itt vagyok!

Akkor megremegett a föld, s Pontikka háta mögött egy keskeny hasadék nyílt a sziklafalon. A hasadékon át a tündér egy tágas barlangba jutott. A barlang végében állt egy ezüstös vízzel teli kút. Pontikka beléereszkedett, s ekkor a sziklahasadék dübörögve bezárult.

Éppen tíz esztendő elteltével a barlang bejárata ismét feltárult, és egy kisleány lépett ki rajta. Hosszú hullámos haja kék volt, akárcsak selyemruhája és bársony cipellője. Kék, mint a napsütötte égbolt, kék, mint a távoli tó aprócska tükre. Ő volt Liljanka, Skaur és Pontikka leánya.

Teltek-múltak az évek, Liljanka növekedett, de a barlangot minden nap csak néhány percre hagyhatta el. Ha szomjas volt, a kút ezüstös vizéből ivott, éhségét gombákkal csillapította. Az egyetlen, akivel szót válthatott, az édesanyja volt.

– Segíts, anyukám, hogy megszabaduljak innen! Segíts, hogy jobban megismerhessem a világot! – sóhajtozott Liljanka a kút szélén üldögélve.

– Ne kérj tőlem lehetetlent, leányom! – hallatszott Pontikka hangja a mélyből. – A te atyád a Sziklák Szelleme. Az ő vére folyik az ereidben. Ha kimerészkedsz a szabad levegőre, órákon belül magad is sziklává változol.

Ám Liljanka addig rimánkodott, míg végül Pontikka megtanított a leányának egy bűvös dalt.

 

Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Nap fölsége, Hold szépsége

Benne elegyedjen!

Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Tündér vérrel, Föld kérgével

Egybe keveredjen!

Nőtt a barlang mennyezetén egy cseppkő, olyanforma volt, mintha egy kéz ujjai nyúltak volna lefelé. Ha a leány leült a kéz alá, s ezt a dalt énekelte, az ujjak hegyéből csodálatos erejű folyadék csepegett: a tiszáne. Liljanka egy ezüsttálban összegyűjtötte a kéklő cseppeket, s ettől kezdve távolabbra is elkalandozhatott. Derekára kötött kulacsában magával vitte a varázsitalt, s amíg abból kortyolgatott, nem kellett attól tartania, hogy kővé változik.

Egy nyári délután Liljanka a sebes patak völgyében hazafelé tartott. Egyik kőről a másikra szökellt, könnyű volt a teste, akárcsak a vízpárán megcsillanó szivárvány. Igyekeznie kellett, mert a tiszáne már kifogyóban volt a kulacsából.

Egyszer csak megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet. Egy szerencsétlenül járt fiú volt az, kinek néhány órája a völgy feletti ösvényen vitt az útja. Rosszul lépett, megcsúszott, és lebucskázott a mélybe. Liljanka odafutott hozzá, óvatosan felemelte a fejét, s próbálta kulacsából megitatni. Mikor aztán látta, hogy a fiú nincs eszméleténél, ő maga kortyolt a varázsitalból, s ajkát az élettelen szájra tapasztotta.

A tiszáne éltető ereje átjárta a fiú testét. Sebei egyszeriben begyógyultak, csontjai összeforrtak, és kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott, Liljanka izgalomtól piruló arca, szélfútta kék hajkoronája volt.

– Milyen szép vagy! – suttogta a fiú. – Álmodom, vagy tündér szállt le hozzám?

– Anyácskám tündér, kicsit tán magam is, de szárnyat nem örököltem tőle – kuncogott a leány.

Liljanka megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet.

 

Szó szót követett, s egy röpke óra múlva úgy ismerték egymást, mintha együtt nőttek volna fel.

A fiút Kulkurinak hívták. Egy távoli faluból származott, hol igen nagy a szegénység. Édesanyját, s két testvérét otthagyva nekivágott a világnak, hogy egy jobb életre leljen. Azért jött a hegyre, mert úgy hallotta, itt a barlangok csodás kincseket rejtenek.

A két fiatal éjszakába nyúlóan beszélgetett egymással. Közben Liljanka, hogy melegedjen, odakucorodott a fiú mellé. Végül összebújva mindketten elszenderedtek. Eljött a reggel, Kulkuri felállt, nyújtózkodott egyet, s próbálta a leányt felsegíteni. Hanem most Liljanka volt az, aki mozdulni sem bírt, lábai az éjszaka kővé dermedtek.

– Jaj, Kulkuri, hamar a varázsitalt, vagy meghalok! – sikoltott a leány.

De hiába nyújtotta a fiú a kulacsot, az száraz volt, mint a sivatag homokja.

– Mindennek vége, elvesztem… – suttogta Liljanka, s arca olyan fakó színt öltött, mintha máris kezdett volna kővé alakulni.

Kulkuri nem tétovázott. Karjaiba kapta a leányt, s futva elindult vele felfelé a hegyi ösvényen. Habkönnyű volt Liljanka teste, mikor előző nap a patak kövein ugrándozott, ólomsúlyúvá vált, mire Kulkuri kifulladva a barlanghoz ért. A leány szemei lecsukódtak, távozni készült belőle az élet. A fiú hamar megmerítette a kulacsot az ezüsttálban, s ugyanúgy csókkal töltötte a varázsitalt Liljanka szájába, ahogyan előző nap ezt tőle tanulta.

Liljanka magához tért, körülpillantott, és szemébe nyomban rémület költözött.

– Menj el, drága Kulkuri, veszélyes itt lenned! – szólt rimánkodva. – Menj, keresd meg a kincsedet!

Ám Kulkuri nem mozdult.

– Hiszen már megtaláltam. Te vagy az én kincsem! Hová mennék innen?

A következő pillanatban morajlás támadt, s a barlang bejárata bezárult. A kútból füstfelhő szállt fel, s a füstből egy hatalmas, torzonborz, szakállas alak bontakozott ki. Ő volt Skaur, Liljanka atyja. Mikor megszólalt, mennydörgő hangjától megremegtek a sziklafalak.

– Szerencsétlen ember, tiltott helyre léptél! Ne hidd, hogy gyűlöllek, de törvény szerint ezért halállal lakolsz!

– Kérlek, kegyelmezz neki, apám! – könyörgött könnyek között Liljanka. – Ez a fiú megmentette az életemet! Ha nem hoz vissza a karjaiban, már nem élnék! Jutalmat érdemel, nem büntetést.

A szellemet nem hatották meg leánya szavai. Magasba emelte rettentő öklét, hogy egy csapással Kulkurit elpusztítsa.

– Ne tedd, én szeretem őt, tiszta szívemből! – sikoltott Liljanka, s a fiú elé ugrott.

– S én éppúgy szeretem a te leányodat – mondta Kulkuri, és félelem nélkül Liljanka mellé lépett.

A szellem keze lehanyatlott. A fiúhoz hajolt, és dörmögve azt kérdezte:

– Láttad ki ő, és hogyan él. Szereted-e őt annyira, hogy a sorsában is hajlandó vagy osztozni?

Kulkuri fennhangon így felelt: – Szeretem, és osztozom a sorsában.

Akkor Skaur kinyitotta ökölbe szorított markát. Széles tenyerében két aranygyűrű csillogott. Az egyiken egy vérvörös rubin kő a napot, a másikon egy égszínkék zafír a holdat mintázta. A leány felhúzta Kulkuri ujjára a rubinköves gyűrűt, a fiú pedig Liljanka ujjára csúsztatta a másikat. Mindketten érezték, amint a gyűrű ráforr a csontjukra, s örökre a testük részévé válik.

– Most már egyek vagytok, egy a véretek, egy az életetek! – mennydörögte Skaur, azzal ismét füstté vált, s visszatért földalatti palotájába. A barlang bejárata feltárult, friss szellő áradt be a hasadékon, az élettől lüktető kinti világ édes lehelete.

– Bocsáss meg, Kulkuri! – szólalt meg csendesen Liljanka. – Én nem ezt akartam. A gyűrű, amit felhúztam rád, örökre a barlanghoz láncolt téged is. Ha kilépsz innen, varázsital nélkül csakhamar kővé változol, akárcsak én. Rab lettél mellettem. Nekem boldogság, de neked nyomorúság.

– Édes nekem ez a rabság – felelte a fiú, s Liljanka törékeny testét szorosan magához ölelte.

Az elkövetkező néhány hét csakugyan boldogságban telt el. Kulkuri egy percre sem hagyta magára a szerelmét. Megtanulta a bűvös dalt is, s Liljankával együtt ő is énekelte, hogy elegendő tiszáne gyűljön össze kettejüknek. Közösen járták a dombokat, s völgyeket, egy ízben még a tiszta tóhoz is ellátogattak, ahol a vízi tündérek éltek. A tündérek kedvesen fogadták őket, s egy önfeledten vidám, gondtalan napot töltöttek a tó partján.

Egy hónap sem telt még el, és a fiú már úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Tudta merre talál fanyar bogyót termő bokrokat, hol áshat ki édes gyökereket. Gyönge holdvilágnál is megismert minden fát és minden sziklát, nevén szólította az erdő összes madarát.

Ám ahogy a napok szaladtak, s az újdonság varázsa elillant, úgy lett Kulkuri egyre mélabúsabb. Mind jobban vágyott rá, hogy visszatérjen szülőföldjére, arra a távoli vidékre, ahonnan egykor útnak indult. Próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de csak erősebbé vált, mikor beköszöntött a hosszú, sötét tél.

A hó és a fagy a barlangba zárta a fiatalokat. Sokáig csak gombákat ettek, csak a csupasz sziklafalat bámulták. A hideg és a nélkülözés lassacskán megtörte Kulkuri szívét. Eljött a nap, amikor a fiú szájából már kifordult a falat, s fülére tapasztotta a kezét, amikor Liljanka énekelt.

Végül csak megérkezett az enyhülés, és ismét járhatóvá vált az erdő. Az egyik nap Kulkuri egy elhullott zergét talált a hegyoldalban. Megnyúzta, a bőréből tömlőt készített, aztán Liljanka elé állt.

– Töltsük meg, kedvesem, ezt a tömlőt varázsitallal! Szeretnék hazalátogatni. Anyám és testvéreim semmit sem tudnak felőlem. Ennyi tiszáne elég nekem egy hónapra, az alatt könnyen megjárom az utat oda és vissza.

Régóta látta a leány, mekkora honvágya van Kulkurinak, hát nem ellenkezett. Heteken át ismét együtt énekelték a bűvös dalt, míg a tömlő meg nem telt.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen!

Holdtöltekor Kulkuri elbúcsúzott, és útra kelt. Liljanka mindennap várta vissza a kedvesét. Az égi vándor változását figyelte, hogy az idő múlását el ne tévessze. A hold elfogyott, és mielőtt még újból megtelt volna, Kulkuri máris visszaérkezett.

– Örültek-e neked, hogy otthon jártál? – kérdezte Liljanka.

A fiú bólintott, de mesélni nem mesélt semmit az útjáról. Nem sejtette Liljanka, mi történt Kulkurival odahaza, de azt látta, hogy a fiú jobban emészti magát, mint annak előtte. Csak akkor jött meg Kulkuri jókedve, mikor a lány beleegyezett, hogy ismét útra keljen. Nyár derekán vettek búcsút, s Liljankának hosszú időre ismét a hold lett egyetlen társa a magányban. Másodszor indult már fogyásnak a hold kövér arca, mikor egy reggel különös nyerítés hangját hozta a völgy felől a szél.

Liljanka leszaladt a patakhoz, s félúton találkozott az öszvérháton felfelé baktató Kulkurival. A fiú már derékig kővé volt válva, leszállni sem tudott volna az öszvérről, ha Liljanka varázsitallal nem segít rajta.

– Túl sokáig maradtál, megfeledkeztél az idő múlásáról – korholta Kulkurit a leány.

– Úgy volt – bólintott a fiú. – Csakhogy az idő nem feledkezett meg énrólam.

Habár Kulkuri visszatért, olyan komor volt folyton az ábrázata, hogy Liljanka rá sem bírt nézni. Elhatározta a leány, nem hagyja annyiban, kiszedi a fiúból a titkot, mi emészti a lelkét.

– Mondd el, szerelmem, mi facsarja úgy a szívedet! Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk. Ne legyenek titkaid, bármi történt veled az úton, azt nekem is tudnom kell!

Addig könyörgött Liljanka, míg Kulkuri végül kötélnek állt. Lehajtott fejjel, szégyenkezve elmesélte, hogy odahaza a szomszédjukban él egy lány, Siiri a neve. Mikor először hazatért, a lány nagyon beteg volt, de ő a varázsitallal meggyógyította. Azért is fogyott el olyan gyorsan a tiszáne, s azért ért vissza akkor olyan hamar. Most, hogy másodszor is haza látogatott, ismét összetalálkoztak. Sokat voltak együtt, s végül, ki tudja, hogyan történt, de egymásba habarodtak. Nem akaródzott az elválás, ezért halogatta Kulkuri a búcsút az utolsó percig.

Liljanka sápadt arccal hallgatta a fiú történetét, s a végén könnyeivel küszködve az kérdezte:

– Mondd csak, Kulkuri! Őt szereted jobban, vagy engem?

– Ha ott vagyok, akkor őt. Ha itt vagyok, akkor téged.

– S elmész hozzá újra?

– Megígértem neki. Tavaszra gyermeket szül nekem, s ott akarok lenni, mikor a világra jön.

– Én is szülhetnék neked gyereket…

– Tündért szülnél-e vagy szellemet? S ha mégis ember lenne, miféle élet várna rá?

Liljanka erre nem tudott mit felelni. S tán jobban is tette volna, ha hallgat, mert tehetetlen dühében ezt vágta Kulkuri fejéhez:

– Ha menni akarsz, hát menj! De én többé akkor ne is lássalak!

Kulkuri bólintott erre, s attól fogva alig beszéltek egymással. A fiú egész télen egyedül énekelte a bűvös dalt, s mikor a tavaszi nap első sugarai a sziklákon megcsillantak, ismét útra kelt. El sem köszöntek egymástól. Liljanka hátat fordított Kulkurinak, s azt gondolta: „Úgyis visszajössz! Hiszen tiszáne nélkül hamarosan meghalsz!”

Egyik hónap telt a másik után, de Kulkurinak híre-hamva nem volt. Liljanka látta már, hogy a fiú komolyan vette, amit ő hirtelen haragjában mondott. Nyár végére a leány már biztos volt benne, hogy Kulkuri halott. Mérhetetlen szomorúságában már nem is énekelt, ki sem tette a lábát a barlangból. Egy nap odaült a kút szélére, s kérlelni kezdte az édesanyját.

– Mutasd meg, drága anyácskám, mi lett Kulkurival! Szeretném látni a sírját!

A kútban felborzolódott a víz felszíne, s mikor lecsillapodott, Liljanka egy kis házat pillantott meg benne. A ház előtt lombos fa állt, a fa alatt egy asszony bölcsőt ringatott. Mellette egy férfi ült a padon, ki a késével egy fadarabból lovacskát faragott.

Liljanka meglepetten felkiáltott:

– Ő az, Kulkuri! De hát akkor él! Hogyan lehet ez?

– Nézd a kezét, és megérted! – szólt Pontikka hangja a mélyből.

Akkor vette csak észre a leány, hogy a fiú nem viseli már az aranygyűrűt. Nem is viselhette, mert a keze csonka volt. Kulkuri nem tudta lehúzni a gyűrűt, odanőtt az a varázslat által. Nem tehetett mást, levágta az ujját a gyűrűvel együtt.

– Elhagyott téged, neked is el kell engedned őt – mondta Pontikka. – Csak így lehetsz boldog.

– Én már nem akarok boldog lenni – suttogta Liljanka.

Másnap reggel a leány a földre borította az ezüsttálat, kulacsából is kilocsolta a varázsitalt, azután kilépett a barlangból. A sziklaterasz szélén állt meg, honnan a környező vidéket a legjobban beláthatta. A patakvölgyet, hol Kulkurival találkozott, a dombokat, erdőket, hol együtt barangoltak, s a tiszta vizű tavat, hol a vízi tündéreket egyszer meglátogatták. Ott állt Liljanka, míg a hold fel nem jött, s ott állt másnap reggel is, mikor már akarva sem bírt volna odébb mozdulni. Látása lassan elhomályosult, s mikor a világ teljesen elsötétült körülötte, lelke visszaszállt a föld mélyébe, Skaur palotájába, hol egykor a világra született.

Évek teltek el, az erdei ösvényt benőtte a gaz, senki nem háborgatta a környék nyugalmát. Egy nap aztán ismét léptek zaja verte fel az erdő csendjét. Kulkuri közeledett, egy szablyával utat vágott a bokrok között. Mögötte Siiri lépkedett, hátára kötve egy fiúcska ernyedt testét cipelte.

– Tényleg azt hiszed, megbocsát neked, és segíteni fog? – kérdezte Siiri.

– Az én bűnömért nem jár bocsánat – felelte Kulkuri. – De a kis Niklas nem tehet semmiről. Liljanka jóságos, megesik majd rajta a szíve, és segíteni fog. Ha ismernéd, nem lenne kétséged.

– Ha róla beszélsz, úgy érzem, mindig is őt szeretted – jegyezte meg keserűen Siira.

– Talán úgy van. De én mégis téged választottalak.

Kiértek a sziklateraszra, s ott Kulkuri megtorpant. Hiába tekingetett jobbra és balra, a barlang nyílásának nyomát sem lelte. Liljanka nevét kiabálta, majd fülelt, de csak saját hangját verték sokszorosan vissza a komor sziklafalak. Aztán megpillantotta a terasz szélén álló ismeretlen kőszirtet, s beléhasított lelkébe a félelem.

Közelebb lépett, s akkor a kőszirt egy nyúlványán megcsillant valami. Mélyen a kőbe ágyazódva holdsarlót formázó kék zafír ragyogott. Kulkuri térdre rogyott, könnyek áztatták arcát, s bocsánatért esdekelt.

Siira távolabb telepedett le. Ölébe vette a kis Niklas láztól égő testét, ringatta, beszélt hozzá. A kisfiú fuldokolva kapkodta a levegőt, és Siira azt gondolta, nincs több remény. Aztán észrevette, hogy Kulkuri előhúz egy kis bőrzacskót a zsebéből, kinyitja, s kigurul belőle egy fényes holmi.

A rubinköves gyűrű volt az. Mikor Kulkuri kétségbeesésében levágta az ujját, a gyűrű egyszeriben leperdült a csonkról, s ő gondosan elcsomagolta azt. Most elővette, s felhúzta egy ép ujjára.

– Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk.

Azután énekelni kezdett.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen! Nap fölsége, Hold szépsége benne elegyedjen! Csepp a cseppre, cseperegjen…

De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak.

Csak énekelt, és énekelt, és egyszer csak a kőszirt nyúlványán, pontosan a fénylő zafír holdacska alatt megjelent egy kék cseppecske. Növekedett, kövéredett, végül lecseppent a földre. Mikor Siira ezt meglátta, lefektette egy takaróra a kisfiút, elővett egy fakupát, s azzal Kulkuri mellé térdelt. Órákig tartott, mire a kupa alján egy kortyra való tiszáne összegyűlt. Addig ott térdeltek mindketten mozdulatlanul. Kulkuri szakadatlan énekelt, de hangja egyre szárazabb, egyre rekedtebb, egyre erőtlenebb lett, végül elhalt egészen. Akkor Siira felegyenesedett, s kisfiához futott. Óvatosan töltötte Niklas meggypiros ajkai közé a varázsitalt.

– Igyál egyetlenem, igyál csillagom!

Csak annyi idő telt el mely egy rövid imádságra is kevés, és a kisfiú máris könnyedén lélegzett. Testéről elmúlt az izzadás, arcocskáján a lázrózsák kifakultak. Édesanyjára mosolygott, aki örömtől könnyezve felkapta és magához szorította.

– Most már meggyógyulsz, lelkecském!

A kis Niklas kitekintett anyja válla felett, előrenyújtotta vézna kezecskéjét, szája legörbült, és csak egyetlen szót szólt pityeregve: „ Apa!”

Siira hirtelen sarkon fordult. Szerette volna örömét férjével is megosztani. De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak. Kulkuri lelke úton volt a mélybe, Skaur palotájába, hogy oda, ha úgy ítéltetik, bebocsátást nyerjen.

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa már a felhőkbe vész. A hegyorom alatt egy sziklateraszon két kopár kőszirt áll. Ki a terasz peremére merészkedik, mindkét kőszirt oldalán egy-egy fénylő drágakövet pillanthat meg.  Az egyik vérvörös rubin, kerek és sugárzó, mint a napkorong. A másik égszínkék zafír, keskeny sarló formája a megújuló holdat idézi.

1 Comment .
Aranykulcsocskák: Gyűrű, Szellem, Szerelem, Tündér .

Csesznák András: Regő és Tíra 1.rész

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Népmesék nyomában .
Egyikük se kacsingatott másfelé…
Ne aggódj, kedvesem!

Két makkocska

Réges-régen, valahol a Hernád völgyében, egy eldugott kis faluban éldegélt egy szegény fiú és egy szegény leány. Árvák voltak mind a ketten, a folyó sodorta őket a faluba áradáskor. Az apró gyermekeket a falubeliek megszánták, s befogadták őket. Együtt nőttek fel, s bár azelőtt sohasem találkoztak, testvérként szerették egymást.

A fiút Regőnek hívták, talpraesett, becsületes legénnyé cseperedett. A leány a Tíra nevet kapta. Kislánynak is takaros volt, ám ahogy növekedett, szépsége még inkább kiteljesedett. Karcsú termetével, pajkos mosolyával valósággal vonzotta magára a férfiak tekintetét. Egyikük sem kacsingatott azonban másfelé. Csak egymás társaságában találtak boldogságot. S eljött a nap, amikor rádöbbentek, hogy már nem testvérként tekintenek egymásra, annál is szorosabb kötelék köti össze őket. A szerelem.

Semmijük sem volt a magukon hordott gúnyán kívül, de ezen nem bánkódtak. Kora tavasztól késő őszig napszámosként dolgoztak, pajtákban, csűrökben laktak. Gyakran a csillagos ég volt a fedél a fejük felett. Télire bekéredzkedtek a vécsei csárdába. Ott Regő egy citerán muzsikált, Tíra pedig énekelt hozzá, így keresték meg a szállásra valót. Sokan a környékről csak miattuk látogatták a csárdát. Olyan szépen daloltak életről, halálról, szerelemről, hogy aki csak hallgatta, annak menten kifakadt a könnye.

Fagyos szelek járnak, kopasz a határ,
Eleséget keres a cinegemadár.
Csak az én orcámra süt a napsugár,
Szerelmes szívemben örökös a nyár.

Szorgalmasan gyűjtögették a pénzecskéjüket. Azt tervezték, esztendőre összeházasodnak, vesznek majd egy tenyérnyi kis földet, annak sarkába építenek egy apró házikót, s az lesz az otthonuk.

Egy kora őszi napon történt, hogy Regő és Tíra útnak eredt a Mogyorós-patak mellett felfelé. A szomszédos uradalomba tartottak, ahol a szürethez kerestek szorgos kezeket. Déltájban megálltak egy tisztáson, melyet selymes fű borított. A patak partján egymás mellett magasodott két öreg tölgyfa. Olyan közel nőttek egymáshoz, hogy a koronájuk szinte eggyé vált. Ez alá a lombsátor alá heveredett le a két szerelmes fiatal. Egymáshoz bújtak, mintha a két fa a közös házuk lenne, s a zöld gyep volna a nyoszolyájuk. Kis idő múlva Tíra kibontakozott Regő ölelő karjaiból, felnézett a fák összegabalyodott ágaira, és így szólt:

– Nézd csak, szerelmem! Ezt a két fa éppúgy összeforrott, s eggyé vált, ahogy egyek vagyunk mi is mindörökre.

Amint Tíra ezt kimondta, a magasból egy-egy makk hullott az ölükbe.

– Akkor én most a fának ezzel az ajándékával eljegyezlek téged – mondta mosolyogva Regő. – Emlékeztessen mindig arra, egyetlenem, hogy én örökké a tiéd leszek. Érted fogok élni, s ha kell, érted is halok meg.

E szavak kíséretében Regő egy madzaggal ügyesen körbekötötte a makkot, s Tíra nyakába akasztotta. A leány ugyanígy cselekedett a másik makkal, s közben ezt mondta:

– Ha valaha is Regő, kedvesem, messzire kerülnénk egymástól, ültesd el ezt a makkot a földbe! Én is így teszek majd a te jegyajándékoddal. Kinő majd ezekből is egy-egy sudár fa, s bizonyos, hogy ágaik előbb-utóbb a magasban összekapaszkodnak. Akkor majd felmászunk ezekre a fákra, s odafönn a koronában ismét egymásra találunk.

Sokáig nevetgéltek még ezen a bolondos gondolaton. El sem bírták képzelni, hogy bárki vagy bármi valaha is elszakítsa őket egymástól.

Telt-múlt az idő, elszaladt az esztendő, követte őt a második, de a földecskére a pénz csak nem akart összegyűlni. Halogatták a kézfogót, hátha idővel rájuk köszönt a szerencse.

Az egyik reggel a falubeliek nagy csinnadrattára ébredtek. Huszárok vonultak végig a főutcán, lovaikat táncoltatták, csákójukat lengették. Letáboroztak a templomdomb oldalában, s énekkel, dobszóval, bőven folyó borral toborzásba kezdtek.

Ahogy Regő ezt meglátta, talpra ugrott, s indult, hogy közelebbről megnézze a nyalka huszárokat. Tíra hiába próbálta visszatartani.

– Ne aggódj, kedvesem, csak meghallgatom, mi végre verbuválnak, s már jövök is vissza. Mire delet kongatnak, már itt leszek megint.

Ezekkel a szavakkal húzta be maga mögött az ajtót Regő. Remegve leste attól kezdve Tíra a toronyórát. Eljött a dél, de szerelmének híre-hamva nem volt. Öreg este lett, mire az utca végén egy zubbonyos alak felbukkant. Bizony, hogy Regő volt az, s búcsúzkodni jött.

– Hidd el, Tíra, kedvesem, így lesz a legjobb – magyarázta a fiú a vállán zokogó leánynak.
– A telhetetlen burkus király rátámadt a lengyel fejedelemre, ki nékünk jó barátunk. Nem hagyhatjuk magára a nagy bajban.  Azt mondják, aki derekasan harcol, azt a háború végeztével megjutalmazzák. Meglásd, szerelmem, visszatérek hamarosan, s lesz majd akkor kis földünk házikóval, malacokkal az ólban, kapirgáló tyúkocskával az udvaron.

Másnap útra kelt a sereg, és Tíra magára maradt. Csak abban bizakodhatott a lány, hogy a harcok hamar véget érnek. Messziről jött emberek mesélték a csárdában, hogy az orosz cár is hadba száll a burkus király ellen. Neki pedig tényleg annyi a katonája, mint égen a csillag. Ha a magyarokkal vállvetve küzd majd az orosz sereg, egy-kettőre kiűzik a burkusokat a lengyel király földjéről.

Hanem úgy tűnt, túl messzi földön fekszik az orosz birodalom, s évekbe telik, míg az orosz sereg onnan Lengyelországba ér. A maréknyi magyar csapatnak egyedül kellett felvennie a harcot a tengernyi burkus katonával szemben.

Váltakozó sikerrel folyt a háború kerek öt éven át. Regő derekasan helytállt a harcmezőn. Társai tisztelték erejét és bátorságát, a huszárkapitány pedig egyenesen a cimborája lett.

Esténként a tábortűz mellett Regő elővette a citeráját, s muzsikával, nótákkal szórakoztatta megfáradt bajtársait. A legtöbbször szerelmes lányokról dalolt, kik sóvárogva várják, hogy kedvesük a háborúból hazatérjen.

Égetik a tarlót, sűrű füst tekereg.
Siratják a Ferkót, ki tegnap elesett.
Ne félj, rózsám, ne félj, nem ömlött még vérem,
Hazatérek hozzád, ahogyan ígértem.

Egyszer aztán a huszárkapitány, kinek Miklós volt a becsületes neve, megkérdezte Regőt, várja-e őt is valaki odahaza.

– Vár, bizony, hogyne várna. Az én Tírámnál nagyobb kincs nincs az egész világon. Összefacsarodik a szívem, ha őrá gondolok. De tudom, hogy a kettőnk boldogságáért is harcolok, s ez megsokszorozza az erőmet – felelte Regő.

– S nem félsz-e, hogy az a leány ennyi év alatt elfeled téged, s más karjába téved?

– Erős fogadalmat tettünk – rázta a fejét a fiú. – Igaz, hírt nem hallottunk egymásról, mióta elváltunk, de én nem kételkedem a hűségében.

– Írhatnál neki levelet, tudathatnád benne, hogy jól vagy, s még mindig övé a szíved. A futár elvinné a többi üzenettel együtt.

– Nem tudok én írni, Tíra sem tud olvasni, nem vagyunk mi tanult népek – sóhajtott Regő.

Miklós kapitány felajánlotta, hogy leírja egy papírosra, amit a fiú neki tollba mond. A leány meg majd felolvastatja valakivel a levelet, ha kézbe kapta.

– Talán jó lesz így – bólogatott Regő. – Csak hát rengeteg idő, míg hazaér az a levél. Meglehet, hogy mire elolvassák, hazugság lesz minden szava. Mert én akkor már a föld alatt várom a holtak föltámadását.

Így aztán egyelőre nem született meg a levél, s a harcok hevében Regő meg is feledkezett róla. Az ötödik év közepén végre-valahára megérkeztek az orosz csapatok, s együttes erővel elkezdték a burkus hadsereget saját országukba visszaszorítani.

Sorra szabadították fel a falvakat, városokat az idegen elnyomás alól. Amerre a daliás huszárok elhaladtak, a nép ujjongva fogadta őket. Kitódultak az emberek az utcákra, a lányok virágesőt szórtak a délceg katonákra. Szépek voltak a lengyel lányok, hófehér bőrűek, aranyszőke hajúak. Nem csoda, hogy egyik-másik teremtésen Regőnek is megakadt a szeme. Ám amint a fiú gondolatai elkalandoztak egy-egy leány szoknyájának a redői között, mindannyiszor égető fájdalom hasított a mellkasába. A nyakában függő makkocska volt az, mely ilyenkor úgy felforrósodott, mint izzó parázs a kovács kemencéjében. Regő a fájdalomtól nyomban észre tért, s elszégyellte magát. Utána olyan gyöngédséggel simogatta a kis makkot, mint Tíra arcát, mikor búcsúzáskor a könnyeket letörölte róla.

A hetedik év tavaszára a sereg eljutott Burkusország szívébe. Körbekerítették a várat, hová a burkus király menekült, küszöbön állt a háború szerencsés befejezése. Ám akkor olyan dolog történt, ami egy csapásra mindent a visszájára fordított. Az orosz cárt szélütés érte, s pár nap múlva már csak az ég ablakán kileskelődve gyönyörködhetett egykori hatalmas birodalmában. Unokaöccse, ki helyébe a trónra lépett, a burkus király régi jó barátja volt. Egyik napról a másikra a két ország békét kötött. Az orosz csapatok a harcmezőn hátraarcot csináltak, s a magyarok ellen fordultak. Huszáraink idegen földön, az ellenség gyűrűjében magukra maradtak.

– Na, most eljött az idő, kapitány uram, hogy megírjuk azt a levelet –mondta akkor Regő.
Öreg este volt már, a huszárok a következő napi ütközetre készültek. Kardjukat élesítették, csizmájukat suvickolták, dolmányukon a rézgombokat fényesítették. Azt mondták:

– Innen út már sem előre, sem hátra nem vezet, az egyetlen ösvény a másvilágra visz. Oda pedig szépen kiöltözve illendő bekopogtatni.

Egy mécses pislákoló fénye mellett körmölte Miklós kapitány, amit Regő diktált:

Édes, szép szerelmem,
Immár el kell mennem.
El kell tőled válnom,
Nincs más választásom,
Nincs már nékem helyem
Ezen a világon.

De ezért meg ne vess,
Mint eddig, úgy szeress.
Mert kiontott vérem
Dicsőséggé lészen,
Jó ügyért ontatik,
Tudják ezt az égben.

Eltette a kapitány a levelet, de elküldeni már nem tudta, mert rájuk zúdult az ellenség áradata. Álló nap folyt az elkeseredett harc. Ha a magyar vitézek egy burkus katonát levágtak, rögvest hárman termettek a helyébe. Hiába volt a magyar virtus, a derék huszárok egyre fáradtak, s egyre többen estek áldozatul az esztelen öldöklésben. Végül estefelé egy maréknyi csoportnak sikerült áttörnie az ellenséges gyűrűt. Ők a közeli erdőben leltek menedékre, a sűrűben egérutat nyertek.

A hetedik év végére mégiscsak befejeződött a háború. Addigra a harcoló felek annyira legyengültek, hogy már örömmel békét kötöttek egymással. Az orosz cár nem akarta az egész világot magára haragítani, s hazarendelte a seregeit. A burkus király is megelégedett azzal, hogy egy kis darabot a lengyel földből kiharaphatott. Beköszöntött a béke.

Hét esztendőn keresztül várta Tíra remegve a híreket. Megdobbant a szíve mindig, ha a távolban egy vándor alakja az úton felbukkant. A nyolcadik év elején, kora tavasszal egy megfáradt huszár nyitott be a csárdába. Miklós kapitány volt az, és Tírát kereste. Elmesélte a lánynak, miként sikerült a végső csatában az ellenségen áttörni magukat, s milyen kalandos úton jutottak haza, Magyarországra. Elmondta azt is, hogy Regő nem jött velük, őt a csata hevében szem elől tévesztette. Aztán elővette a fiú levelét, és felolvasta.

Könnyes szemmel hallgatta Tíra a fiú búcsú üzenetét, s a végén csak ennyit kérdezett:

– De elesni, ugye, nem látta kend Regőt?

– Azt éppen nem – bólintott a kapitány. – De bármi történt is vele, alig van rá remény, hogy valaha is viszontláthatod.

Akkor Tíra kivezette a huszárkapitányt a falu határába, a Mária-forráshoz. A forrás felett egy karcsú fácska nyújtózkodott az ég felé. Akkora sem volt, mint Tíra maga, ágai vékonyak, s hajlékonyak, mint a fiatal nád szára.

– Lássa e, kapitány uram! – mutatta Tíra. – A rügyek már megpattantak, hamarosan leveleket hoz. S ezek a levelek éppúgy üzennek az én Regőm sorsáról, amint a kend által hozott papíros. Mert ez a fácska abból a makkból sarjadt, amit az én kedvesem szerelmi zálogul nekem adott. Amíg a fa életben van, az én reménységem is él, s virágzik a szívemben. Olyan erős gyökerekkel kapaszkodik ott a remény, hogy senki, semmilyen hírrel ki nem tépheti onnan.

folytatjuk…

Aranykulcsocskák: csata, Szerelem .

Könyvesbolt

  • Könyvek
  • Rendelés menete
  • Fiókom
  • Pénztár
  • Kosár

Mesecsoportok

  • Anyák napjára (3)
  • Holdköves gyűrű (8)
  • Karácsonyi és Mikulás mesék (2)
  • Kard és szerelem (5)
  • Lapibabás mesék (3)
  • Legújabb mesénk (5)
  • Mesélő képek / versek / (3)
  • Népmesék nyomában (3)
  • Piperke hercegnő meséi (3)
  • Tündéres mesék (11)
  • Vendég írók meséi (1)
  • Versek-természet (2)
  • Verses mesék (1)

Oldalaink

  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Mesék
    • Lapibabás mesék
    • Legújabb mesénk
    • Mesélő képek / versek /
  • Tarisznya /letölthető dokumentumok/
  • Mások mondták rólunk

Aranykulcsocskák

Ajándék Anyák napja Borika csata furfang Gyerekek Gyűrű Hal herceg hercegnő Holdköves gyűrű karácsony Kerékpár Kincses ládika királyfi királylány Lapi Lapibaba Lapifalva Mikulás napraforgó Piperke szegény ember Szellem Szerelem tavasz természet tél Télapó Tündér vers Virág ördög

Elérhetőségek

Mesesarok Kiadó
2000 Szentendre
Deli Antal utca 48/3

Telefon:
06-30-530-8156
06-26-319-121
e-mail:
mesesarok2015@gmail.com

CyberChimps WordPress Themes

© Mesesarok Kiadó