Mesesarok Kiadó
  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Tarisznya
  • Könyvesbolt
    • Rendelés menete
    • Könyvek
    • Fiókom
    • Pénztár
    • Kosár
  • Könyvet az óvodáknak
  • Mások mondták rólunk

Tag Archives: Szellem

Liljanka

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Tündéres mesék .
Liljanka megpillantott egy élettelenül fekvő testet
… már csak élettelen sziklák magasodtak.

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa a felhőkbe vész. A tóban vízi tündérek élnek, a hegy gyomra pedig a Sziklák Szellemének, Skaurnak a palotáját rejti. Történt egyszer, hogy Skaur szemet vetett Pontikkára, a szépséges tündérleányra, és magához hívatta. Pontikka nem mert ellenszegülni. Tudta, hogy ha Skaur haragra gerjed, szörnyű pusztításra képes. Felment hát a hegyi ösvényen a kopár csúcs alatti sziklateraszra, ahonnan a tó tükre már csak tenyérnyi kék foltnak látszik. Ott megállt, és fennhangon azt mondta:

– Hívattál, Skaur, itt vagyok!

Akkor megremegett a föld, s Pontikka háta mögött egy keskeny hasadék nyílt a sziklafalon. A hasadékon át a tündér egy tágas barlangba jutott. A barlang végében állt egy ezüstös vízzel teli kút. Pontikka beléereszkedett, s ekkor a sziklahasadék dübörögve bezárult.

Éppen tíz esztendő elteltével a barlang bejárata ismét feltárult, és egy kisleány lépett ki rajta. Hosszú hullámos haja kék volt, akárcsak selyemruhája és bársony cipellője. Kék, mint a napsütötte égbolt, kék, mint a távoli tó aprócska tükre. Ő volt Liljanka, Skaur és Pontikka leánya.

Teltek-múltak az évek, Liljanka növekedett, de a barlangot minden nap csak néhány percre hagyhatta el. Ha szomjas volt, a kút ezüstös vizéből ivott, éhségét gombákkal csillapította. Az egyetlen, akivel szót válthatott, az édesanyja volt.

– Segíts, anyukám, hogy megszabaduljak innen! Segíts, hogy jobban megismerhessem a világot! – sóhajtozott Liljanka a kút szélén üldögélve.

– Ne kérj tőlem lehetetlent, leányom! – hallatszott Pontikka hangja a mélyből. – A te atyád a Sziklák Szelleme. Az ő vére folyik az ereidben. Ha kimerészkedsz a szabad levegőre, órákon belül magad is sziklává változol.

Ám Liljanka addig rimánkodott, míg végül Pontikka megtanított a leányának egy bűvös dalt.

 

Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Nap fölsége, Hold szépsége

Benne elegyedjen!

Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Tündér vérrel, Föld kérgével

Egybe keveredjen!

Nőtt a barlang mennyezetén egy cseppkő, olyanforma volt, mintha egy kéz ujjai nyúltak volna lefelé. Ha a leány leült a kéz alá, s ezt a dalt énekelte, az ujjak hegyéből csodálatos erejű folyadék csepegett: a tiszáne. Liljanka egy ezüsttálban összegyűjtötte a kéklő cseppeket, s ettől kezdve távolabbra is elkalandozhatott. Derekára kötött kulacsában magával vitte a varázsitalt, s amíg abból kortyolgatott, nem kellett attól tartania, hogy kővé változik.

Egy nyári délután Liljanka a sebes patak völgyében hazafelé tartott. Egyik kőről a másikra szökellt, könnyű volt a teste, akárcsak a vízpárán megcsillanó szivárvány. Igyekeznie kellett, mert a tiszáne már kifogyóban volt a kulacsából.

Egyszer csak megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet. Egy szerencsétlenül járt fiú volt az, kinek néhány órája a völgy feletti ösvényen vitt az útja. Rosszul lépett, megcsúszott, és lebucskázott a mélybe. Liljanka odafutott hozzá, óvatosan felemelte a fejét, s próbálta kulacsából megitatni. Mikor aztán látta, hogy a fiú nincs eszméleténél, ő maga kortyolt a varázsitalból, s ajkát az élettelen szájra tapasztotta.

A tiszáne éltető ereje átjárta a fiú testét. Sebei egyszeriben begyógyultak, csontjai összeforrtak, és kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott, Liljanka izgalomtól piruló arca, szélfútta kék hajkoronája volt.

– Milyen szép vagy! – suttogta a fiú. – Álmodom, vagy tündér szállt le hozzám?

– Anyácskám tündér, kicsit tán magam is, de szárnyat nem örököltem tőle – kuncogott a leány.

Liljanka megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet.

 

Szó szót követett, s egy röpke óra múlva úgy ismerték egymást, mintha együtt nőttek volna fel.

A fiút Kulkurinak hívták. Egy távoli faluból származott, hol igen nagy a szegénység. Édesanyját, s két testvérét otthagyva nekivágott a világnak, hogy egy jobb életre leljen. Azért jött a hegyre, mert úgy hallotta, itt a barlangok csodás kincseket rejtenek.

A két fiatal éjszakába nyúlóan beszélgetett egymással. Közben Liljanka, hogy melegedjen, odakucorodott a fiú mellé. Végül összebújva mindketten elszenderedtek. Eljött a reggel, Kulkuri felállt, nyújtózkodott egyet, s próbálta a leányt felsegíteni. Hanem most Liljanka volt az, aki mozdulni sem bírt, lábai az éjszaka kővé dermedtek.

– Jaj, Kulkuri, hamar a varázsitalt, vagy meghalok! – sikoltott a leány.

De hiába nyújtotta a fiú a kulacsot, az száraz volt, mint a sivatag homokja.

– Mindennek vége, elvesztem… – suttogta Liljanka, s arca olyan fakó színt öltött, mintha máris kezdett volna kővé alakulni.

Kulkuri nem tétovázott. Karjaiba kapta a leányt, s futva elindult vele felfelé a hegyi ösvényen. Habkönnyű volt Liljanka teste, mikor előző nap a patak kövein ugrándozott, ólomsúlyúvá vált, mire Kulkuri kifulladva a barlanghoz ért. A leány szemei lecsukódtak, távozni készült belőle az élet. A fiú hamar megmerítette a kulacsot az ezüsttálban, s ugyanúgy csókkal töltötte a varázsitalt Liljanka szájába, ahogyan előző nap ezt tőle tanulta.

Liljanka magához tért, körülpillantott, és szemébe nyomban rémület költözött.

– Menj el, drága Kulkuri, veszélyes itt lenned! – szólt rimánkodva. – Menj, keresd meg a kincsedet!

Ám Kulkuri nem mozdult.

– Hiszen már megtaláltam. Te vagy az én kincsem! Hová mennék innen?

A következő pillanatban morajlás támadt, s a barlang bejárata bezárult. A kútból füstfelhő szállt fel, s a füstből egy hatalmas, torzonborz, szakállas alak bontakozott ki. Ő volt Skaur, Liljanka atyja. Mikor megszólalt, mennydörgő hangjától megremegtek a sziklafalak.

– Szerencsétlen ember, tiltott helyre léptél! Ne hidd, hogy gyűlöllek, de törvény szerint ezért halállal lakolsz!

– Kérlek, kegyelmezz neki, apám! – könyörgött könnyek között Liljanka. – Ez a fiú megmentette az életemet! Ha nem hoz vissza a karjaiban, már nem élnék! Jutalmat érdemel, nem büntetést.

A szellemet nem hatották meg leánya szavai. Magasba emelte rettentő öklét, hogy egy csapással Kulkurit elpusztítsa.

– Ne tedd, én szeretem őt, tiszta szívemből! – sikoltott Liljanka, s a fiú elé ugrott.

– S én éppúgy szeretem a te leányodat – mondta Kulkuri, és félelem nélkül Liljanka mellé lépett.

A szellem keze lehanyatlott. A fiúhoz hajolt, és dörmögve azt kérdezte:

– Láttad ki ő, és hogyan él. Szereted-e őt annyira, hogy a sorsában is hajlandó vagy osztozni?

Kulkuri fennhangon így felelt: – Szeretem, és osztozom a sorsában.

Akkor Skaur kinyitotta ökölbe szorított markát. Széles tenyerében két aranygyűrű csillogott. Az egyiken egy vérvörös rubin kő a napot, a másikon egy égszínkék zafír a holdat mintázta. A leány felhúzta Kulkuri ujjára a rubinköves gyűrűt, a fiú pedig Liljanka ujjára csúsztatta a másikat. Mindketten érezték, amint a gyűrű ráforr a csontjukra, s örökre a testük részévé válik.

– Most már egyek vagytok, egy a véretek, egy az életetek! – mennydörögte Skaur, azzal ismét füstté vált, s visszatért földalatti palotájába. A barlang bejárata feltárult, friss szellő áradt be a hasadékon, az élettől lüktető kinti világ édes lehelete.

– Bocsáss meg, Kulkuri! – szólalt meg csendesen Liljanka. – Én nem ezt akartam. A gyűrű, amit felhúztam rád, örökre a barlanghoz láncolt téged is. Ha kilépsz innen, varázsital nélkül csakhamar kővé változol, akárcsak én. Rab lettél mellettem. Nekem boldogság, de neked nyomorúság.

– Édes nekem ez a rabság – felelte a fiú, s Liljanka törékeny testét szorosan magához ölelte.

Az elkövetkező néhány hét csakugyan boldogságban telt el. Kulkuri egy percre sem hagyta magára a szerelmét. Megtanulta a bűvös dalt is, s Liljankával együtt ő is énekelte, hogy elegendő tiszáne gyűljön össze kettejüknek. Közösen járták a dombokat, s völgyeket, egy ízben még a tiszta tóhoz is ellátogattak, ahol a vízi tündérek éltek. A tündérek kedvesen fogadták őket, s egy önfeledten vidám, gondtalan napot töltöttek a tó partján.

Egy hónap sem telt még el, és a fiú már úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Tudta merre talál fanyar bogyót termő bokrokat, hol áshat ki édes gyökereket. Gyönge holdvilágnál is megismert minden fát és minden sziklát, nevén szólította az erdő összes madarát.

Ám ahogy a napok szaladtak, s az újdonság varázsa elillant, úgy lett Kulkuri egyre mélabúsabb. Mind jobban vágyott rá, hogy visszatérjen szülőföldjére, arra a távoli vidékre, ahonnan egykor útnak indult. Próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de csak erősebbé vált, mikor beköszöntött a hosszú, sötét tél.

A hó és a fagy a barlangba zárta a fiatalokat. Sokáig csak gombákat ettek, csak a csupasz sziklafalat bámulták. A hideg és a nélkülözés lassacskán megtörte Kulkuri szívét. Eljött a nap, amikor a fiú szájából már kifordult a falat, s fülére tapasztotta a kezét, amikor Liljanka énekelt.

Végül csak megérkezett az enyhülés, és ismét járhatóvá vált az erdő. Az egyik nap Kulkuri egy elhullott zergét talált a hegyoldalban. Megnyúzta, a bőréből tömlőt készített, aztán Liljanka elé állt.

– Töltsük meg, kedvesem, ezt a tömlőt varázsitallal! Szeretnék hazalátogatni. Anyám és testvéreim semmit sem tudnak felőlem. Ennyi tiszáne elég nekem egy hónapra, az alatt könnyen megjárom az utat oda és vissza.

Régóta látta a leány, mekkora honvágya van Kulkurinak, hát nem ellenkezett. Heteken át ismét együtt énekelték a bűvös dalt, míg a tömlő meg nem telt.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen!

Holdtöltekor Kulkuri elbúcsúzott, és útra kelt. Liljanka mindennap várta vissza a kedvesét. Az égi vándor változását figyelte, hogy az idő múlását el ne tévessze. A hold elfogyott, és mielőtt még újból megtelt volna, Kulkuri máris visszaérkezett.

– Örültek-e neked, hogy otthon jártál? – kérdezte Liljanka.

A fiú bólintott, de mesélni nem mesélt semmit az útjáról. Nem sejtette Liljanka, mi történt Kulkurival odahaza, de azt látta, hogy a fiú jobban emészti magát, mint annak előtte. Csak akkor jött meg Kulkuri jókedve, mikor a lány beleegyezett, hogy ismét útra keljen. Nyár derekán vettek búcsút, s Liljankának hosszú időre ismét a hold lett egyetlen társa a magányban. Másodszor indult már fogyásnak a hold kövér arca, mikor egy reggel különös nyerítés hangját hozta a völgy felől a szél.

Liljanka leszaladt a patakhoz, s félúton találkozott az öszvérháton felfelé baktató Kulkurival. A fiú már derékig kővé volt válva, leszállni sem tudott volna az öszvérről, ha Liljanka varázsitallal nem segít rajta.

– Túl sokáig maradtál, megfeledkeztél az idő múlásáról – korholta Kulkurit a leány.

– Úgy volt – bólintott a fiú. – Csakhogy az idő nem feledkezett meg énrólam.

Habár Kulkuri visszatért, olyan komor volt folyton az ábrázata, hogy Liljanka rá sem bírt nézni. Elhatározta a leány, nem hagyja annyiban, kiszedi a fiúból a titkot, mi emészti a lelkét.

– Mondd el, szerelmem, mi facsarja úgy a szívedet! Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk. Ne legyenek titkaid, bármi történt veled az úton, azt nekem is tudnom kell!

Addig könyörgött Liljanka, míg Kulkuri végül kötélnek állt. Lehajtott fejjel, szégyenkezve elmesélte, hogy odahaza a szomszédjukban él egy lány, Siiri a neve. Mikor először hazatért, a lány nagyon beteg volt, de ő a varázsitallal meggyógyította. Azért is fogyott el olyan gyorsan a tiszáne, s azért ért vissza akkor olyan hamar. Most, hogy másodszor is haza látogatott, ismét összetalálkoztak. Sokat voltak együtt, s végül, ki tudja, hogyan történt, de egymásba habarodtak. Nem akaródzott az elválás, ezért halogatta Kulkuri a búcsút az utolsó percig.

Liljanka sápadt arccal hallgatta a fiú történetét, s a végén könnyeivel küszködve az kérdezte:

– Mondd csak, Kulkuri! Őt szereted jobban, vagy engem?

– Ha ott vagyok, akkor őt. Ha itt vagyok, akkor téged.

– S elmész hozzá újra?

– Megígértem neki. Tavaszra gyermeket szül nekem, s ott akarok lenni, mikor a világra jön.

– Én is szülhetnék neked gyereket…

– Tündért szülnél-e vagy szellemet? S ha mégis ember lenne, miféle élet várna rá?

Liljanka erre nem tudott mit felelni. S tán jobban is tette volna, ha hallgat, mert tehetetlen dühében ezt vágta Kulkuri fejéhez:

– Ha menni akarsz, hát menj! De én többé akkor ne is lássalak!

Kulkuri bólintott erre, s attól fogva alig beszéltek egymással. A fiú egész télen egyedül énekelte a bűvös dalt, s mikor a tavaszi nap első sugarai a sziklákon megcsillantak, ismét útra kelt. El sem köszöntek egymástól. Liljanka hátat fordított Kulkurinak, s azt gondolta: „Úgyis visszajössz! Hiszen tiszáne nélkül hamarosan meghalsz!”

Egyik hónap telt a másik után, de Kulkurinak híre-hamva nem volt. Liljanka látta már, hogy a fiú komolyan vette, amit ő hirtelen haragjában mondott. Nyár végére a leány már biztos volt benne, hogy Kulkuri halott. Mérhetetlen szomorúságában már nem is énekelt, ki sem tette a lábát a barlangból. Egy nap odaült a kút szélére, s kérlelni kezdte az édesanyját.

– Mutasd meg, drága anyácskám, mi lett Kulkurival! Szeretném látni a sírját!

A kútban felborzolódott a víz felszíne, s mikor lecsillapodott, Liljanka egy kis házat pillantott meg benne. A ház előtt lombos fa állt, a fa alatt egy asszony bölcsőt ringatott. Mellette egy férfi ült a padon, ki a késével egy fadarabból lovacskát faragott.

Liljanka meglepetten felkiáltott:

– Ő az, Kulkuri! De hát akkor él! Hogyan lehet ez?

– Nézd a kezét, és megérted! – szólt Pontikka hangja a mélyből.

Akkor vette csak észre a leány, hogy a fiú nem viseli már az aranygyűrűt. Nem is viselhette, mert a keze csonka volt. Kulkuri nem tudta lehúzni a gyűrűt, odanőtt az a varázslat által. Nem tehetett mást, levágta az ujját a gyűrűvel együtt.

– Elhagyott téged, neked is el kell engedned őt – mondta Pontikka. – Csak így lehetsz boldog.

– Én már nem akarok boldog lenni – suttogta Liljanka.

Másnap reggel a leány a földre borította az ezüsttálat, kulacsából is kilocsolta a varázsitalt, azután kilépett a barlangból. A sziklaterasz szélén állt meg, honnan a környező vidéket a legjobban beláthatta. A patakvölgyet, hol Kulkurival találkozott, a dombokat, erdőket, hol együtt barangoltak, s a tiszta vizű tavat, hol a vízi tündéreket egyszer meglátogatták. Ott állt Liljanka, míg a hold fel nem jött, s ott állt másnap reggel is, mikor már akarva sem bírt volna odébb mozdulni. Látása lassan elhomályosult, s mikor a világ teljesen elsötétült körülötte, lelke visszaszállt a föld mélyébe, Skaur palotájába, hol egykor a világra született.

Évek teltek el, az erdei ösvényt benőtte a gaz, senki nem háborgatta a környék nyugalmát. Egy nap aztán ismét léptek zaja verte fel az erdő csendjét. Kulkuri közeledett, egy szablyával utat vágott a bokrok között. Mögötte Siiri lépkedett, hátára kötve egy fiúcska ernyedt testét cipelte.

– Tényleg azt hiszed, megbocsát neked, és segíteni fog? – kérdezte Siiri.

– Az én bűnömért nem jár bocsánat – felelte Kulkuri. – De a kis Niklas nem tehet semmiről. Liljanka jóságos, megesik majd rajta a szíve, és segíteni fog. Ha ismernéd, nem lenne kétséged.

– Ha róla beszélsz, úgy érzem, mindig is őt szeretted – jegyezte meg keserűen Siira.

– Talán úgy van. De én mégis téged választottalak.

Kiértek a sziklateraszra, s ott Kulkuri megtorpant. Hiába tekingetett jobbra és balra, a barlang nyílásának nyomát sem lelte. Liljanka nevét kiabálta, majd fülelt, de csak saját hangját verték sokszorosan vissza a komor sziklafalak. Aztán megpillantotta a terasz szélén álló ismeretlen kőszirtet, s beléhasított lelkébe a félelem.

Közelebb lépett, s akkor a kőszirt egy nyúlványán megcsillant valami. Mélyen a kőbe ágyazódva holdsarlót formázó kék zafír ragyogott. Kulkuri térdre rogyott, könnyek áztatták arcát, s bocsánatért esdekelt.

Siira távolabb telepedett le. Ölébe vette a kis Niklas láztól égő testét, ringatta, beszélt hozzá. A kisfiú fuldokolva kapkodta a levegőt, és Siira azt gondolta, nincs több remény. Aztán észrevette, hogy Kulkuri előhúz egy kis bőrzacskót a zsebéből, kinyitja, s kigurul belőle egy fényes holmi.

A rubinköves gyűrű volt az. Mikor Kulkuri kétségbeesésében levágta az ujját, a gyűrű egyszeriben leperdült a csonkról, s ő gondosan elcsomagolta azt. Most elővette, s felhúzta egy ép ujjára.

– Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk.

Azután énekelni kezdett.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen! Nap fölsége, Hold szépsége benne elegyedjen! Csepp a cseppre, cseperegjen…

De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak.

Csak énekelt, és énekelt, és egyszer csak a kőszirt nyúlványán, pontosan a fénylő zafír holdacska alatt megjelent egy kék cseppecske. Növekedett, kövéredett, végül lecseppent a földre. Mikor Siira ezt meglátta, lefektette egy takaróra a kisfiút, elővett egy fakupát, s azzal Kulkuri mellé térdelt. Órákig tartott, mire a kupa alján egy kortyra való tiszáne összegyűlt. Addig ott térdeltek mindketten mozdulatlanul. Kulkuri szakadatlan énekelt, de hangja egyre szárazabb, egyre rekedtebb, egyre erőtlenebb lett, végül elhalt egészen. Akkor Siira felegyenesedett, s kisfiához futott. Óvatosan töltötte Niklas meggypiros ajkai közé a varázsitalt.

– Igyál egyetlenem, igyál csillagom!

Csak annyi idő telt el mely egy rövid imádságra is kevés, és a kisfiú máris könnyedén lélegzett. Testéről elmúlt az izzadás, arcocskáján a lázrózsák kifakultak. Édesanyjára mosolygott, aki örömtől könnyezve felkapta és magához szorította.

– Most már meggyógyulsz, lelkecském!

A kis Niklas kitekintett anyja válla felett, előrenyújtotta vézna kezecskéjét, szája legörbült, és csak egyetlen szót szólt pityeregve: „ Apa!”

Siira hirtelen sarkon fordult. Szerette volna örömét férjével is megosztani. De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak. Kulkuri lelke úton volt a mélybe, Skaur palotájába, hogy oda, ha úgy ítéltetik, bebocsátást nyerjen.

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa már a felhőkbe vész. A hegyorom alatt egy sziklateraszon két kopár kőszirt áll. Ki a terasz peremére merészkedik, mindkét kőszirt oldalán egy-egy fénylő drágakövet pillanthat meg.  Az egyik vérvörös rubin, kerek és sugárzó, mint a napkorong. A másik égszínkék zafír, keskeny sarló formája a megújuló holdat idézi.

1 Comment .
Aranykulcsocskák: Gyűrű, Szellem, Szerelem, Tündér .

Könyvesbolt

  • Könyvek
  • Rendelés menete
  • Fiókom
  • Pénztár
  • Kosár

Mesecsoportok

  • Anyák napjára (3)
  • Holdköves gyűrű (8)
  • Karácsonyi és Mikulás mesék (2)
  • Kard és szerelem (5)
  • Lapibabás mesék (3)
  • Legújabb mesénk (5)
  • Mesélő képek / versek / (3)
  • Népmesék nyomában (3)
  • Piperke hercegnő meséi (3)
  • Tündéres mesék (11)
  • Vendég írók meséi (1)
  • Versek-természet (2)
  • Verses mesék (1)

Oldalaink

  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Mesék
    • Lapibabás mesék
    • Legújabb mesénk
    • Mesélő képek / versek /
  • Tarisznya /letölthető dokumentumok/
  • Mások mondták rólunk

Aranykulcsocskák

Ajándék Anyák napja Borika csata furfang Gyerekek Gyűrű Hal herceg hercegnő Holdköves gyűrű karácsony Kerékpár Kincses ládika királyfi királylány Lapi Lapibaba Lapifalva Mikulás napraforgó Piperke szegény ember Szellem Szerelem tavasz természet tél Télapó Tündér vers Virág ördög

Elérhetőségek

Mesesarok Kiadó
2000 Szentendre
Deli Antal utca 48/3

Telefon:
06-30-530-8156
06-26-319-121
e-mail:
mesesarok2015@gmail.com

CyberChimps WordPress Themes

© Mesesarok Kiadó