Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akit úgy neveztek a faluban, a Haragvó Máté. Szerényen éldegélt feleségével és három gyermekével. Szorgos, rendes embernek ismerték, hanem ha feldühödött, szörnyű átkok hagyták el az ajkát. Bármi semmiségért rögtön a pokol fenekére, örök kárhozatba küldte a bosszúsága okozóját. És hát bizony többször hallották őt napjában átkozódni, mint ahányszor imára kulcsolta a kezét egész esztendőben.
Elhihetitek, ha átkai mind valóra váltak volna, a falu egész népe egy hét alatt kihalt volna mellőle. Talán csak a plébános maradt volna meg hírmondónak. Szerencsére azonban Haragvó Máté átkainak nem volt foganatja, elszálltak azok a kéményfüsttel együtt. Legalábbis így volt ez addig az emlékezetes napig, amikor is útjába került minden baj okozója, a jótét lelkek elrablója, maga a füstös képű ördög.
Már csak egy nap volt akkor hátra karácsonyig. Dél tájban lefelé ballagott Máté a közeli hegyről, hazafelé tartott. Egy báránybőr batyu volt a hátára vetve, abból kilógott a fejszéje nyele, vállán pedig, mint valami vadászzsákmányt, egy frissen kivágott kis fenyőfát cipelt.
Ahogy kilépett az erdőből, s a legelő felé vette az útját, megpillantott egy furcsa idegent, aki az út szélén ácsingózott. Magas kucsma volt az idegen fején, ami nem volt szokás errefelé, de a legkülönösebb az a bőrszíj féleség volt, amit a kezében szorongatott. Nem tudta Máté eldönteni, fegyver az, vagy valami szerszám.
“Ej, csak nem valami haramiával hozott össze a sors?” – gondolta, és hirtelen irányt váltott, hogy majd a legelő túloldalán megy le inkább a hegyről, még ha hosszabb is arra az út.
Hanem az idegen, mint a villám, megint előtte termett. Úgy tudott az cikázni, mint a fecske, mikor szúnyogra vadászik. Nem volt mit tenni, köszöntötte Máté illendően, aztán várta mi sül ki ebből.
– Adjon Isten, Atyafi! Mi járatban van errefelé?
– Én bizony hozzád jöttem, Haragvó Máté, hogy karácsonyra megajándékozzalak – felelte az idegen, és megemelte a kucsmáját.
Na, hátra is hőkölt Máté menten, mert a kucsma alól két hegyes kecskeszarv villant elő. Tudta már kivel áll szemben. Ez bizony rosszabb, mint egy haramia, ez maga az ördög!
– Évek óta hallgatom, ahogy magad körül mindent és mindenkit a pokol fenekére küldesz – mondta az ördög. – Megtetszett ez nekem, hát úgy döntöttem, hogy ebben az évben nálad töltöm a karácsonyt.
– Jó kis ajándék – hümmögött az emberünk.
– Jó bizony – vihorászott az ördög. – Tudod, ilyentájt unalmas az élet a pokolban, mert az emberek karácsonykor úgy tesznek, mintha erősen szeretnék egymást. Hanem az idén, úgy hiszem, jól fogok szórakozni. Tudd meg, mostantól bárkit, vagy bármit a pokolra küldesz, nekem csak suhintani kell egyet a levegőbe a korbácsommal, és az átkod nyomban valóra válik.
Ahogy ezt elmondta, a nyomaték kedvéért az ördög meglengette a bőrszerszámot a kezében. Csakugyan nem volt az más, mint egy kilencfarkú korbács.
No, főhetett szegény Haragvó Máté feje, mert ellent mégsem mondhatott az ördögnek. Ki tudja, milyen gonosz varázslatra képes az. Végül azt gondolta, ha csak a karácsony pár napjáról van szó, azt valahogy majd csak kibírja nagyobb átkozódás nélkül.
– Jól van, te pokolfajzat – felelte fennhangon. – Vendégül látlak én, szívesen. Hanem cserébe ígérd meg, hogy csak az ünnepekre maradsz, a családom előtt pedig eltitkolod a kiléted! És ha egyszer majd eltakarodtál tőlem, soha többé be nem teszed a lábad a portámra!
Ebben megegyeztek. Kezet is ráztak rá, áldomást is ittak, aztán útnak eredtek. Amint befordultak Haragvó Máté portájára, szaladt feléjük a Bodri kutya. Megérezhette, hogy az idegen rosszban sántikál, mert csaholva nekirontott, majdnem ledöntötte az ördögöt a lábáról. Megijedt Máté, hogy még megharagszik rá a vendége, vagy ami még rosszabb, leesik a kucsmája, s kiderül akkor, kiféle, miféle.
-Ne te, ne! – rivallt rá a kutyára. – Takarodj a helyedre! Hát mi ütött beléd, hogy az ördög vigyen el!
Abban a szempillantásban már csattant is az ördög kezében a korbács, s az ugatásnak nyomban vége szakadt. Bizony, halotti volt ez a csönd, mert szegény állatból egyéb sem maradt, csak egy kis fekete füstfelhő, az is hamar szertefoszlott.
– Látod, ilyen egyszerű ez – kacagott kajánul az ördög. – Remek mulatság lesz ez a karácsony.
Szegény Haragvó Máté persze, hogy nem így gondolta. Lám, még a házba sem értek be, és már eljárt a szája. Hát mi lesz vele így még három napon át? És főként mi lesz a feleségével és a gyerekekkel?
Időközben előkeveredett a házból az asszony, feltűnt neki a haragos ugatás, és utána a nagy csönd. Kérdezte is, a Bodri hová lett.
– Meglátott egy macskát és üldözőbe vette, majd visszajön estére – mondta Máté.
Aztán bemutatta az idegent, mint gyerekkori jó barátját, kinek éppen nincs fedél a feje felett. Meghívta hát, töltse náluk az ünnepeket.
– Egy szájjal több, vagy kevesebb már nem számít – legyintett az asszony.
Előjöttek közben a gyerekek is. A lányok fogták a fenyőfát, amit apjuk hozott, és felállították a tornácon. Elkezdték díszíteni szalagokkal, meg dióval.
A fiúcskát az a különös szerszám érdekelte, amit a vendég kezében megpillantott.
– Ez fiam, egy ostor, csak másforma, mint amit mi használunk – mondta neki az apja.
– Úgy van – helyeselt az ördög. – Mi felénk az a szokás, hogy a karácsonyt kucsmával a fejünkön ünnepeljük, s egész álló nap csattogtatunk az ostorunkkal. Ettől a szokástól itt sem akarok eltérni.
Azzal suhintott megint egyet a korbácsával Haragvó Máté nagy rémületére.
Végre bementek a házba, leültek a konyhában. A tűzhelyen már főtt a töltött káposzta, a kemencében meg sült az illatos ünnepi mákos kalács.
– Jó meleg van itt, bár ismerek ennél melegebb helyeket is – jegyezte meg az ördög.
– Hát az merrefelé volna? – kérdezte az asszony.
– Jó messze van az, de majd egyszer, tán nem is sokára, megmutatom!
– Melegnek meleg van, de egy pohár bor még jobban felmelegítene – terelte másra a szót a ház gazdája.
Kihozott egy demizson bort a kamrából, és kitett két poharat az asztalra. Hanem az egyik pohár csorba volt, és megvágta vele az ujját. Olyan dühbe gurult ettől Haragvó Máté, hogy rögtön megfeledkezett mindenről, s dőlni kezdett belőle a szitokszó.
– Ej, a nemjóját, aki nem vigyázott, mikor ezt a poharat mosta! S ha már eltörte a gyalázatos, minek rakta a szekrénybe? Hogy vinné el az ör… ör… ör… öreganyám magához egy hétre, hogy megtanítsa rendesen mosogatni!
Készítette már az ördög a korbácsot, de aztán lehanyatlott a keze, mert Máté az utolsó pillanatban csak észbe kapott, s nem szólta el magát.
Iszogatták a bort, közben az asszony kavargatta, kóstolgatta a káposztát. Úgy érezte, kell még bele egy kis só. Nyúlt a sótartó után, hát az megbillent, és a porcelán fedele leesett a földre. Kapott a fedél után, közben a só mind beleömlött a fazékba, a finom káposzta odalett. Most lett csak igazán mérges Haragvó Máté!
– Ej, az ördögbe is, ki látott már ilyen ügyetlenséget? – kiabált magából kikelve. – Így tönkretenni a drága ebédet! A pokolra veled, te… te… te haszontalan sótartó!
Hát az ördög megint hoppon maradt. Csattintott ugyan a korbáccsal, ha már felemelte, de az asszony helyett csak a sótartó vált kámforrá.
Csakhamar elpárolgott az ember dühe, kivitte a káposztát a disznónak, még tréfálkozott is hozzá.
– Most megeszi a malac a káposztát, de vízkeresztkor majd mi esszük meg a malacot, így végül a káposzta is jó helyre kerül.
Hogy éhen ne maradjanak, gondolták, megvágják a kalácsot, majd sütnek holnap másikat.
Míg az ebéd ideje volt, szörnyen uralkodott magán Máté. Igaz, így is az enyészeté lett közben a törött lábú szék és az útban felejtett cirokseprű, ment mind a Bodri meg a sótartó után. Nagyobb baj azonban szerencsére nem történt.
Ebéd után, mikor az ördög már eltelve heverészett a lócán, az asszony szerét ejtette, hogy félrehívja az urát és kérdőre vonja.
– Hát miféle vendéget hozott ide kegyelmed? Mióta itt van, sorra tűnnek el a dolgok a házból. Csak nem valami tolvajt fogadtunk magunk közé?
Mit volt mit tenni, az ember töredelmesen bevallotta a feleségének, hogy így meg úgy, ez bizony maga az ördög, s jobban teszi, ha a Bodrit se nagyon várja haza vacsorára. Elmondta végül az egyezséget is.
– Hát, ha így van, mihamarabb vissza kell küldenünk oda, ahonnan jött – jelentette ki az asszony.
– Hogy gondolod ezt, szerencsétlen? – horkant fel Máté. – Még magunkra haragítod, aztán mindünket elemészt dühében.
– Bízza azt csak rám, kedves uram – felelte az asszony. – Hanem többet kend már ne igyon, mert a kapatos ember könnyen olyat mond, amit nem akarna. Töltse inkább a bort mind a vendégébe, maga meg boruljon az asztalra, mintha már aludna!
Nem tudta, Haragvó Máté, mit tervez a felesége, de nem ellenkezett, nem is igen mert volna. Mert igaz, hogy a hangja nagy volt ennek az embernek, de jobban tartott az asszonyától, mint magától az ördögtől. Hát töltögette szorgalmasan az ördög poharát borral, s mikor a demizson kiürült, rádőlt az asztalra, és horkolni kezdett. A Jóisten se mondta volna meg, nemhogy az ördög, teszi-e magát, vagy tényleg alszik.
Időközben beesteledett. Hívta akkor az asszony a fiát, hogy segítsen neki.
– Gyere csak, Jancsikám, itt egy vödör, hozzál vizet a kútról! Megmelegítjük, aztán mind megmosakodtok a dézsában, mert holnap ünnep lesz!
Kezébe nyomta a fiúcskának a vödröt, de közben a fülébe súgta, hogy csak félig merítse meg a kúton, és aztán nagyon óvatosan hozza, ki ne ömöljön egy csepp se.
Szófogadó gyerek volt a Jancsika, mindent úgy tett, ahogy az anyja mondta. Térült-fordult, meghozta a fél vödör vizet. Hanem az anyja, mikor meglátta, keményen ráripakodott.
– Ej, te haszontalan! Hát nem egy pohár vízért küldtelek, hanem hogy egy vödörrel hozzál! Biztosan kilötykölted útközben, mert mindig máson jár az eszed!
Felrakta a vödröt a tűzhelyre melegedni, aztán mézes-mázos hangon az ördöghöz fordult, aki a sok bortól akkor már kezdett laposakat pislogni.
– Látja jóember, ilyen mihaszna gyereket neveltem. Nem tud semmit rendesen elvégezni, mind kilötyögtette a vizet. Hát nem tenné már meg, ha meg nem sértem, hogy hoz még egy vödör vizet a kútról? Az uram már alszik mélyen, őt nem kérhetem.
Gondolta az ördög, jót fog tenni egy kis friss levegő, hát felkapta a másik vödröt a sarokból, és elment ő is a kútra. Azt nem tudta, hogy azért állott a sarokban az a vödör, mert lyuk volt az alján. Mire hazaért, ebben a vödörben is alig maradt valami, a víz nagy része elcsurgott útközben. De az ördög olyan kótyagos volt, hogy ebből semmit sem vett észre.
Az asszony szépen megköszönte a fáradságát, és hozzáöntötte a vizet a többihez. Sóhajtozott aztán egy sort, hogy nagy ez a dézsa, kellene még egy kis víz. Addig-addig sopánkodott az asszony, hogy az ördög fordult még vagy háromszor a lyukas vödörrel.
Mikor megvolt a mosdás, aludni tértek. Az ördögnek a kemence mellett ágyaztak, mert panaszkodott, hogy fázós. Reggel Haragvó Máté arra ébredt, hogy a felesége bökdösi az oldalát a dunyha alatt.
– Ej, kedves uram, keljen már fel, hasogasson egy kis fát, fűtsük fel a kemencét! Itt az ünnep, a ház meg hideg, mint a pityókaverem. Nézze, az ablak is csupa jégvirág.
– Hagyjál már, asszony, majd befűtünk délben – morogta Máté, és átfordult a másik oldalára.
– De mi lesz, ha a hideg miatt megorrol a vendég!
Felpattant erre Máté szeme, kiugrott az ágyból, mintha darázs csípett volna az ülepébe.Tényleg borzongató hideg volt, keményen fagyott az éjszaka. Felhúzta a csizmát, felvette a subáját, fogta a fejszét, és elindult a ház mögé. Igen ám, de ami vizet este az ördög a vödörből kifolyatott, az mind lefagyott az éjszaka. Alig tette ki lábát Máté a házból, azon nyomban hanyatt vágódott a jégen. Hiába, hogy fényes nappal volt, a csillagos eget látta maga felett a fájdalomtól.
Haj, nem gondolt ő akkor sem emberre, sem ördögre, szörnyű átkozódásba kezdett.
– Hogy nyílna meg a föld az alatt, aki ide a vizet kilotykolta! Hogy süllyedne a pokol legmélyebb bugyrába, de úgy, hogy soha ne tudjon onnan visszatérni!
Felriadt az ördög a kiabálásra, dörzsölte a markát, hogy most végre viheti magával a Jancsikát az örök kárhozatba. Kiugrott a vackából, és nagyot rittyentett a korbáccsal a levegőbe. De bizony, már a csattanást sem lehetett hallani, mert megnyílt az ördög lába alatt a föld, s elnyelte őt a korbáccsal együtt. Csak egy kis kénes szag keserítette utána a ház levegőjét.
Nem is tért vissza többé, ahogy megígérte. Mert nehéz az ördöggel jó üzletet kötni, de amire egyszer a szavát adja, azt meg nem szegi. Mondják, Haragvó Máté is jobb ember lett, egyesek szerint soha többé nem átkozódott. Ezt nem tudom, de hogy azon a karácsonyon egy rossz szó ezután már nem hagyta el az ajkát, az egészen biztos.
