Mesesarok Kiadó
  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Tarisznya
  • Könyvesbolt
    • Rendelés menete
    • Könyvek
    • Fiókom
    • Pénztár
    • Kosár
  • Könyvet az óvodáknak
  • Mások mondták rólunk

Category Archives: Népmesék nyomában

Vendégségben az ördög

Mesecsoportok: Karácsonyi és Mikulás mesék, Legújabb mesénk, Népmesék nyomában .

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akit úgy neveztek a faluban, a Haragvó Máté. Szerényen éldegélt feleségével és három gyermekével. Szorgos, rendes embernek ismerték, hanem ha feldühödött, szörnyű átkok hagyták el az ajkát. Bármi semmiségért rögtön a pokol fenekére, örök kárhozatba küldte a bosszúsága okozóját. És hát bizony többször hallották őt napjában átkozódni, mint ahányszor imára kulcsolta a kezét egész esztendőben.

Elhihetitek, ha átkai mind valóra váltak volna, a falu egész népe egy hét alatt kihalt volna mellőle. Talán csak a plébános maradt volna meg hírmondónak. Szerencsére azonban Haragvó Máté átkainak nem volt foganatja, elszálltak azok a kéményfüsttel együtt. Legalábbis így volt ez addig az emlékezetes napig, amikor is útjába került minden baj okozója, a jótét lelkek elrablója, maga a füstös képű ördög.

Már csak egy nap volt akkor hátra karácsonyig. Dél tájban lefelé ballagott Máté a közeli hegyről, hazafelé tartott. Egy báránybőr batyu volt a hátára vetve, abból kilógott a fejszéje nyele, vállán pedig, mint valami vadászzsákmányt, egy frissen kivágott kis fenyőfát cipelt.

Ahogy kilépett az erdőből, s a legelő felé vette az útját, megpillantott egy furcsa idegent, aki az út szélén ácsingózott. Magas kucsma volt az idegen fején, ami nem volt szokás errefelé, de a legkülönösebb az a bőrszíj féleség volt, amit a kezében szorongatott. Nem tudta Máté eldönteni, fegyver az, vagy valami szerszám.

“Ej, csak nem valami haramiával hozott össze a sors?” – gondolta, és hirtelen irányt váltott, hogy majd a legelő túloldalán megy le inkább a hegyről, még ha hosszabb is arra az út.

Hanem az idegen, mint a villám, megint előtte termett. Úgy tudott az cikázni, mint a fecske, mikor szúnyogra vadászik. Nem volt mit tenni, köszöntötte Máté illendően, aztán várta mi sül ki ebből.

– Adjon Isten, Atyafi! Mi járatban van errefelé?

– Én bizony hozzád jöttem, Haragvó Máté, hogy karácsonyra megajándékozzalak – felelte az idegen, és megemelte a kucsmáját.

Na, hátra is hőkölt Máté menten, mert a kucsma alól két hegyes kecskeszarv villant elő. Tudta már kivel áll szemben. Ez bizony rosszabb, mint egy haramia, ez maga az ördög!

– Évek óta hallgatom, ahogy magad körül mindent és mindenkit a pokol fenekére küldesz – mondta az ördög. – Megtetszett ez nekem, hát úgy döntöttem, hogy ebben az évben nálad töltöm a karácsonyt.

– Jó kis ajándék – hümmögött az emberünk.

– Jó bizony – vihorászott az ördög. – Tudod, ilyentájt unalmas az élet a pokolban, mert az emberek karácsonykor úgy tesznek, mintha erősen szeretnék egymást. Hanem az idén, úgy hiszem, jól fogok szórakozni. Tudd meg, mostantól bárkit, vagy bármit a pokolra küldesz, nekem csak suhintani kell egyet a levegőbe a korbácsommal, és az átkod nyomban valóra válik.

Ahogy ezt elmondta, a nyomaték kedvéért az ördög meglengette a bőrszerszámot a kezében. Csakugyan nem volt az más, mint egy kilencfarkú korbács.

No, főhetett szegény Haragvó Máté feje, mert ellent mégsem mondhatott az ördögnek. Ki tudja, milyen gonosz varázslatra képes az. Végül azt gondolta, ha csak a karácsony pár napjáról van szó, azt valahogy majd csak kibírja nagyobb átkozódás nélkül.

– Jól van, te pokolfajzat – felelte fennhangon. – Vendégül látlak én, szívesen. Hanem cserébe ígérd meg, hogy csak az ünnepekre maradsz, a családom előtt pedig eltitkolod a kiléted! És ha egyszer majd eltakarodtál tőlem, soha többé be nem teszed a lábad a portámra!

Ebben megegyeztek. Kezet is ráztak rá, áldomást is ittak, aztán útnak eredtek. Amint befordultak Haragvó Máté portájára, szaladt feléjük a Bodri kutya. Megérezhette, hogy az idegen rosszban sántikál, mert csaholva nekirontott, majdnem ledöntötte az ördögöt a lábáról. Megijedt Máté, hogy még megharagszik rá a vendége, vagy ami még rosszabb, leesik a kucsmája, s kiderül akkor, kiféle, miféle.

-Ne te, ne! – rivallt rá a kutyára. – Takarodj a helyedre! Hát mi ütött beléd, hogy az ördög vigyen el!

Abban a szempillantásban már csattant is az ördög kezében a korbács, s az ugatásnak nyomban vége szakadt. Bizony, halotti volt ez a csönd, mert szegény állatból egyéb sem maradt, csak egy kis fekete füstfelhő, az is hamar szertefoszlott.

– Látod, ilyen egyszerű ez – kacagott kajánul az ördög. – Remek mulatság lesz ez a karácsony.

Szegény Haragvó Máté persze, hogy nem így gondolta. Lám, még a házba sem értek be, és már eljárt a szája. Hát mi lesz vele így még három napon át? És főként mi lesz a feleségével és a gyerekekkel?

Időközben előkeveredett a házból az asszony, feltűnt neki a haragos ugatás, és utána a nagy csönd. Kérdezte is, a Bodri hová lett.

– Meglátott egy macskát és üldözőbe vette, majd visszajön estére – mondta Máté.

Aztán bemutatta az idegent, mint gyerekkori jó barátját, kinek éppen nincs fedél a feje felett. Meghívta hát, töltse náluk az ünnepeket.

– Egy szájjal több, vagy kevesebb már nem számít – legyintett az asszony.

Előjöttek közben a gyerekek is. A lányok fogták a fenyőfát, amit apjuk hozott, és felállították a tornácon. Elkezdték díszíteni szalagokkal, meg dióval.

A fiúcskát az a különös szerszám érdekelte, amit a vendég kezében megpillantott.

– Ez fiam, egy ostor, csak másforma, mint amit mi használunk – mondta neki az apja.

– Úgy van – helyeselt az ördög. – Mi felénk az a szokás, hogy a karácsonyt kucsmával a fejünkön ünnepeljük, s egész álló nap csattogtatunk az ostorunkkal. Ettől a szokástól itt sem akarok eltérni.

Azzal suhintott megint egyet a korbácsával Haragvó Máté nagy rémületére.

Végre bementek a házba, leültek a konyhában. A tűzhelyen már főtt a töltött káposzta, a kemencében meg sült az illatos ünnepi mákos kalács.

– Jó meleg van itt, bár ismerek ennél melegebb helyeket is – jegyezte meg az ördög.

– Hát az merrefelé volna? – kérdezte az asszony.

– Jó messze van az, de majd egyszer, tán nem is sokára, megmutatom!

– Melegnek meleg van, de egy pohár bor még jobban felmelegítene – terelte másra a szót a ház gazdája.

Kihozott egy demizson bort a kamrából, és kitett két poharat az asztalra. Hanem az egyik pohár csorba volt, és megvágta vele az ujját. Olyan dühbe gurult ettől Haragvó Máté, hogy rögtön megfeledkezett mindenről, s dőlni kezdett belőle a szitokszó.

– Ej, a nemjóját, aki nem vigyázott, mikor ezt a poharat mosta! S ha már eltörte a gyalázatos, minek rakta a szekrénybe? Hogy vinné el az ör… ör… ör… öreganyám magához egy hétre, hogy megtanítsa rendesen mosogatni!

Készítette már az ördög a korbácsot, de aztán lehanyatlott a keze, mert Máté az utolsó pillanatban csak észbe kapott, s nem szólta el magát.

Iszogatták a bort, közben az asszony kavargatta, kóstolgatta a káposztát. Úgy érezte, kell még bele egy kis só. Nyúlt a sótartó után, hát az megbillent, és a porcelán fedele leesett a földre. Kapott a fedél után, közben a só mind beleömlött a fazékba, a finom káposzta odalett. Most lett csak igazán mérges Haragvó Máté!

– Ej, az ördögbe is, ki látott már ilyen ügyetlenséget? – kiabált magából kikelve. – Így tönkretenni a drága ebédet! A pokolra veled, te… te… te haszontalan sótartó!

Hát az ördög megint hoppon maradt. Csattintott ugyan a korbáccsal, ha már felemelte, de az asszony helyett csak a sótartó vált kámforrá.

Csakhamar elpárolgott az ember dühe, kivitte a káposztát a disznónak, még tréfálkozott is hozzá.

– Most megeszi a malac a káposztát, de vízkeresztkor majd mi esszük meg a malacot, így végül a káposzta is jó helyre kerül.

Hogy éhen ne maradjanak, gondolták, megvágják a kalácsot, majd sütnek holnap másikat.

Míg az ebéd ideje volt, szörnyen uralkodott magán Máté. Igaz, így is az enyészeté lett közben a törött lábú szék és az útban felejtett cirokseprű, ment mind a Bodri meg a sótartó után. Nagyobb baj azonban szerencsére nem történt.

Ebéd után, mikor az ördög már eltelve heverészett a lócán, az asszony szerét ejtette, hogy félrehívja az urát és kérdőre vonja.

– Hát miféle vendéget hozott ide kegyelmed? Mióta itt van, sorra tűnnek el a dolgok a házból. Csak nem valami tolvajt fogadtunk magunk közé?

Mit volt mit tenni, az ember töredelmesen bevallotta a feleségének, hogy így meg úgy, ez bizony maga az ördög, s jobban teszi, ha a Bodrit se nagyon várja haza vacsorára. Elmondta végül az egyezséget is.

– Hát, ha így van, mihamarabb vissza kell küldenünk oda, ahonnan jött – jelentette ki az asszony.

– Hogy gondolod ezt, szerencsétlen? – horkant fel Máté. – Még magunkra haragítod, aztán mindünket elemészt dühében.

– Bízza azt csak rám, kedves uram – felelte az asszony. – Hanem többet kend már ne igyon, mert a kapatos ember könnyen olyat mond, amit nem akarna. Töltse inkább a bort mind a vendégébe, maga meg boruljon az asztalra, mintha már aludna!

Nem tudta, Haragvó Máté, mit tervez a felesége, de nem ellenkezett, nem is igen mert volna. Mert igaz, hogy a hangja nagy volt ennek az embernek, de jobban tartott az asszonyától, mint magától az ördögtől. Hát töltögette szorgalmasan az ördög poharát borral, s mikor a demizson kiürült, rádőlt az asztalra, és horkolni kezdett. A Jóisten se mondta volna meg, nemhogy az ördög, teszi-e magát, vagy tényleg alszik.

Időközben beesteledett. Hívta akkor az asszony a fiát, hogy segítsen neki.

– Gyere csak, Jancsikám, itt egy vödör, hozzál vizet a kútról! Megmelegítjük, aztán mind megmosakodtok a dézsában, mert holnap ünnep lesz!

Kezébe nyomta a fiúcskának a vödröt, de közben a fülébe súgta, hogy csak félig merítse meg a kúton, és aztán nagyon óvatosan hozza, ki ne ömöljön egy csepp se.

Szófogadó gyerek volt a Jancsika, mindent úgy tett, ahogy az anyja mondta. Térült-fordult, meghozta a fél vödör vizet. Hanem az anyja, mikor meglátta, keményen ráripakodott.

– Ej, te haszontalan! Hát nem egy pohár vízért küldtelek, hanem hogy egy vödörrel hozzál! Biztosan kilötykölted útközben, mert mindig máson jár az eszed!

Felrakta a vödröt a tűzhelyre melegedni, aztán mézes-mázos hangon az ördöghöz fordult, aki a sok bortól akkor már kezdett laposakat pislogni.

– Látja jóember, ilyen mihaszna gyereket neveltem. Nem tud semmit rendesen elvégezni, mind kilötyögtette a vizet. Hát nem tenné már meg, ha meg nem sértem, hogy hoz még egy vödör vizet a kútról? Az uram már alszik mélyen, őt nem kérhetem.

Gondolta az ördög, jót fog tenni egy kis friss levegő, hát felkapta a másik vödröt a sarokból, és elment ő is a kútra. Azt nem tudta, hogy azért állott a sarokban az a vödör, mert lyuk volt az alján. Mire hazaért, ebben a vödörben is alig maradt valami, a víz nagy része elcsurgott útközben. De az ördög olyan kótyagos volt, hogy ebből semmit sem vett észre.

Az asszony szépen megköszönte a fáradságát, és hozzáöntötte a vizet a többihez. Sóhajtozott aztán egy sort, hogy nagy ez a dézsa, kellene még egy kis víz. Addig-addig sopánkodott az asszony, hogy az ördög fordult még vagy háromszor a lyukas vödörrel.

Mikor megvolt a mosdás, aludni tértek. Az ördögnek a kemence mellett ágyaztak, mert panaszkodott, hogy fázós. Reggel Haragvó Máté arra ébredt, hogy a felesége bökdösi az oldalát a dunyha alatt.

– Ej, kedves uram, keljen már fel, hasogasson egy kis fát, fűtsük fel a kemencét! Itt az ünnep, a ház meg hideg, mint a pityókaverem. Nézze, az ablak is csupa jégvirág.

– Hagyjál már, asszony, majd befűtünk délben – morogta Máté, és átfordult a másik oldalára.

– De mi lesz, ha a hideg miatt megorrol a vendég!

Felpattant erre Máté szeme, kiugrott az ágyból, mintha darázs csípett volna az ülepébe.Tényleg borzongató hideg volt, keményen fagyott az éjszaka. Felhúzta a csizmát, felvette a subáját, fogta a fejszét, és elindult a ház mögé. Igen ám, de ami vizet este az ördög a vödörből kifolyatott, az mind lefagyott az éjszaka. Alig tette ki lábát Máté a házból, azon nyomban hanyatt vágódott a jégen. Hiába, hogy fényes nappal volt, a csillagos eget látta maga felett a fájdalomtól.

Haj, nem gondolt ő akkor sem emberre, sem ördögre, szörnyű átkozódásba kezdett.

– Hogy nyílna meg a föld az alatt, aki ide a vizet kilotykolta! Hogy süllyedne a pokol legmélyebb bugyrába, de úgy, hogy soha ne tudjon onnan visszatérni!

Felriadt az ördög a kiabálásra, dörzsölte a markát, hogy most végre viheti magával a Jancsikát az örök kárhozatba. Kiugrott a vackából, és nagyot rittyentett a korbáccsal a levegőbe. De bizony, már a csattanást sem lehetett hallani, mert megnyílt az ördög lába alatt a föld, s elnyelte őt a korbáccsal együtt. Csak egy kis kénes szag keserítette utána a ház levegőjét.

Nem is tért vissza többé, ahogy megígérte. Mert nehéz az ördöggel jó üzletet kötni, de amire egyszer a szavát adja, azt meg nem szegi. Mondják, Haragvó Máté is jobb ember lett, egyesek szerint soha többé nem átkozódott. Ezt nem tudom, de hogy azon a karácsonyon egy rossz szó ezután már nem hagyta el az ajkát, az egészen biztos.

Hozzászólás írása .
Aranykulcsocskák: furfang, karácsony, ördög, szegény ember, tél .

Csesznák András: Regő és Tíra 1.rész

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Népmesék nyomában .
Egyikük se kacsingatott másfelé…
Ne aggódj, kedvesem!

Két makkocska

Réges-régen, valahol a Hernád völgyében, egy eldugott kis faluban éldegélt egy szegény fiú és egy szegény leány. Árvák voltak mind a ketten, a folyó sodorta őket a faluba áradáskor. Az apró gyermekeket a falubeliek megszánták, s befogadták őket. Együtt nőttek fel, s bár azelőtt sohasem találkoztak, testvérként szerették egymást.

A fiút Regőnek hívták, talpraesett, becsületes legénnyé cseperedett. A leány a Tíra nevet kapta. Kislánynak is takaros volt, ám ahogy növekedett, szépsége még inkább kiteljesedett. Karcsú termetével, pajkos mosolyával valósággal vonzotta magára a férfiak tekintetét. Egyikük sem kacsingatott azonban másfelé. Csak egymás társaságában találtak boldogságot. S eljött a nap, amikor rádöbbentek, hogy már nem testvérként tekintenek egymásra, annál is szorosabb kötelék köti össze őket. A szerelem.

Semmijük sem volt a magukon hordott gúnyán kívül, de ezen nem bánkódtak. Kora tavasztól késő őszig napszámosként dolgoztak, pajtákban, csűrökben laktak. Gyakran a csillagos ég volt a fedél a fejük felett. Télire bekéredzkedtek a vécsei csárdába. Ott Regő egy citerán muzsikált, Tíra pedig énekelt hozzá, így keresték meg a szállásra valót. Sokan a környékről csak miattuk látogatták a csárdát. Olyan szépen daloltak életről, halálról, szerelemről, hogy aki csak hallgatta, annak menten kifakadt a könnye.

Fagyos szelek járnak, kopasz a határ,
Eleséget keres a cinegemadár.
Csak az én orcámra süt a napsugár,
Szerelmes szívemben örökös a nyár.

Szorgalmasan gyűjtögették a pénzecskéjüket. Azt tervezték, esztendőre összeházasodnak, vesznek majd egy tenyérnyi kis földet, annak sarkába építenek egy apró házikót, s az lesz az otthonuk.

Egy kora őszi napon történt, hogy Regő és Tíra útnak eredt a Mogyorós-patak mellett felfelé. A szomszédos uradalomba tartottak, ahol a szürethez kerestek szorgos kezeket. Déltájban megálltak egy tisztáson, melyet selymes fű borított. A patak partján egymás mellett magasodott két öreg tölgyfa. Olyan közel nőttek egymáshoz, hogy a koronájuk szinte eggyé vált. Ez alá a lombsátor alá heveredett le a két szerelmes fiatal. Egymáshoz bújtak, mintha a két fa a közös házuk lenne, s a zöld gyep volna a nyoszolyájuk. Kis idő múlva Tíra kibontakozott Regő ölelő karjaiból, felnézett a fák összegabalyodott ágaira, és így szólt:

– Nézd csak, szerelmem! Ezt a két fa éppúgy összeforrott, s eggyé vált, ahogy egyek vagyunk mi is mindörökre.

Amint Tíra ezt kimondta, a magasból egy-egy makk hullott az ölükbe.

– Akkor én most a fának ezzel az ajándékával eljegyezlek téged – mondta mosolyogva Regő. – Emlékeztessen mindig arra, egyetlenem, hogy én örökké a tiéd leszek. Érted fogok élni, s ha kell, érted is halok meg.

E szavak kíséretében Regő egy madzaggal ügyesen körbekötötte a makkot, s Tíra nyakába akasztotta. A leány ugyanígy cselekedett a másik makkal, s közben ezt mondta:

– Ha valaha is Regő, kedvesem, messzire kerülnénk egymástól, ültesd el ezt a makkot a földbe! Én is így teszek majd a te jegyajándékoddal. Kinő majd ezekből is egy-egy sudár fa, s bizonyos, hogy ágaik előbb-utóbb a magasban összekapaszkodnak. Akkor majd felmászunk ezekre a fákra, s odafönn a koronában ismét egymásra találunk.

Sokáig nevetgéltek még ezen a bolondos gondolaton. El sem bírták képzelni, hogy bárki vagy bármi valaha is elszakítsa őket egymástól.

Telt-múlt az idő, elszaladt az esztendő, követte őt a második, de a földecskére a pénz csak nem akart összegyűlni. Halogatták a kézfogót, hátha idővel rájuk köszönt a szerencse.

Az egyik reggel a falubeliek nagy csinnadrattára ébredtek. Huszárok vonultak végig a főutcán, lovaikat táncoltatták, csákójukat lengették. Letáboroztak a templomdomb oldalában, s énekkel, dobszóval, bőven folyó borral toborzásba kezdtek.

Ahogy Regő ezt meglátta, talpra ugrott, s indult, hogy közelebbről megnézze a nyalka huszárokat. Tíra hiába próbálta visszatartani.

– Ne aggódj, kedvesem, csak meghallgatom, mi végre verbuválnak, s már jövök is vissza. Mire delet kongatnak, már itt leszek megint.

Ezekkel a szavakkal húzta be maga mögött az ajtót Regő. Remegve leste attól kezdve Tíra a toronyórát. Eljött a dél, de szerelmének híre-hamva nem volt. Öreg este lett, mire az utca végén egy zubbonyos alak felbukkant. Bizony, hogy Regő volt az, s búcsúzkodni jött.

– Hidd el, Tíra, kedvesem, így lesz a legjobb – magyarázta a fiú a vállán zokogó leánynak.
– A telhetetlen burkus király rátámadt a lengyel fejedelemre, ki nékünk jó barátunk. Nem hagyhatjuk magára a nagy bajban.  Azt mondják, aki derekasan harcol, azt a háború végeztével megjutalmazzák. Meglásd, szerelmem, visszatérek hamarosan, s lesz majd akkor kis földünk házikóval, malacokkal az ólban, kapirgáló tyúkocskával az udvaron.

Másnap útra kelt a sereg, és Tíra magára maradt. Csak abban bizakodhatott a lány, hogy a harcok hamar véget érnek. Messziről jött emberek mesélték a csárdában, hogy az orosz cár is hadba száll a burkus király ellen. Neki pedig tényleg annyi a katonája, mint égen a csillag. Ha a magyarokkal vállvetve küzd majd az orosz sereg, egy-kettőre kiűzik a burkusokat a lengyel király földjéről.

Hanem úgy tűnt, túl messzi földön fekszik az orosz birodalom, s évekbe telik, míg az orosz sereg onnan Lengyelországba ér. A maréknyi magyar csapatnak egyedül kellett felvennie a harcot a tengernyi burkus katonával szemben.

Váltakozó sikerrel folyt a háború kerek öt éven át. Regő derekasan helytállt a harcmezőn. Társai tisztelték erejét és bátorságát, a huszárkapitány pedig egyenesen a cimborája lett.

Esténként a tábortűz mellett Regő elővette a citeráját, s muzsikával, nótákkal szórakoztatta megfáradt bajtársait. A legtöbbször szerelmes lányokról dalolt, kik sóvárogva várják, hogy kedvesük a háborúból hazatérjen.

Égetik a tarlót, sűrű füst tekereg.
Siratják a Ferkót, ki tegnap elesett.
Ne félj, rózsám, ne félj, nem ömlött még vérem,
Hazatérek hozzád, ahogyan ígértem.

Egyszer aztán a huszárkapitány, kinek Miklós volt a becsületes neve, megkérdezte Regőt, várja-e őt is valaki odahaza.

– Vár, bizony, hogyne várna. Az én Tírámnál nagyobb kincs nincs az egész világon. Összefacsarodik a szívem, ha őrá gondolok. De tudom, hogy a kettőnk boldogságáért is harcolok, s ez megsokszorozza az erőmet – felelte Regő.

– S nem félsz-e, hogy az a leány ennyi év alatt elfeled téged, s más karjába téved?

– Erős fogadalmat tettünk – rázta a fejét a fiú. – Igaz, hírt nem hallottunk egymásról, mióta elváltunk, de én nem kételkedem a hűségében.

– Írhatnál neki levelet, tudathatnád benne, hogy jól vagy, s még mindig övé a szíved. A futár elvinné a többi üzenettel együtt.

– Nem tudok én írni, Tíra sem tud olvasni, nem vagyunk mi tanult népek – sóhajtott Regő.

Miklós kapitány felajánlotta, hogy leírja egy papírosra, amit a fiú neki tollba mond. A leány meg majd felolvastatja valakivel a levelet, ha kézbe kapta.

– Talán jó lesz így – bólogatott Regő. – Csak hát rengeteg idő, míg hazaér az a levél. Meglehet, hogy mire elolvassák, hazugság lesz minden szava. Mert én akkor már a föld alatt várom a holtak föltámadását.

Így aztán egyelőre nem született meg a levél, s a harcok hevében Regő meg is feledkezett róla. Az ötödik év közepén végre-valahára megérkeztek az orosz csapatok, s együttes erővel elkezdték a burkus hadsereget saját országukba visszaszorítani.

Sorra szabadították fel a falvakat, városokat az idegen elnyomás alól. Amerre a daliás huszárok elhaladtak, a nép ujjongva fogadta őket. Kitódultak az emberek az utcákra, a lányok virágesőt szórtak a délceg katonákra. Szépek voltak a lengyel lányok, hófehér bőrűek, aranyszőke hajúak. Nem csoda, hogy egyik-másik teremtésen Regőnek is megakadt a szeme. Ám amint a fiú gondolatai elkalandoztak egy-egy leány szoknyájának a redői között, mindannyiszor égető fájdalom hasított a mellkasába. A nyakában függő makkocska volt az, mely ilyenkor úgy felforrósodott, mint izzó parázs a kovács kemencéjében. Regő a fájdalomtól nyomban észre tért, s elszégyellte magát. Utána olyan gyöngédséggel simogatta a kis makkot, mint Tíra arcát, mikor búcsúzáskor a könnyeket letörölte róla.

A hetedik év tavaszára a sereg eljutott Burkusország szívébe. Körbekerítették a várat, hová a burkus király menekült, küszöbön állt a háború szerencsés befejezése. Ám akkor olyan dolog történt, ami egy csapásra mindent a visszájára fordított. Az orosz cárt szélütés érte, s pár nap múlva már csak az ég ablakán kileskelődve gyönyörködhetett egykori hatalmas birodalmában. Unokaöccse, ki helyébe a trónra lépett, a burkus király régi jó barátja volt. Egyik napról a másikra a két ország békét kötött. Az orosz csapatok a harcmezőn hátraarcot csináltak, s a magyarok ellen fordultak. Huszáraink idegen földön, az ellenség gyűrűjében magukra maradtak.

– Na, most eljött az idő, kapitány uram, hogy megírjuk azt a levelet –mondta akkor Regő.
Öreg este volt már, a huszárok a következő napi ütközetre készültek. Kardjukat élesítették, csizmájukat suvickolták, dolmányukon a rézgombokat fényesítették. Azt mondták:

– Innen út már sem előre, sem hátra nem vezet, az egyetlen ösvény a másvilágra visz. Oda pedig szépen kiöltözve illendő bekopogtatni.

Egy mécses pislákoló fénye mellett körmölte Miklós kapitány, amit Regő diktált:

Édes, szép szerelmem,
Immár el kell mennem.
El kell tőled válnom,
Nincs más választásom,
Nincs már nékem helyem
Ezen a világon.

De ezért meg ne vess,
Mint eddig, úgy szeress.
Mert kiontott vérem
Dicsőséggé lészen,
Jó ügyért ontatik,
Tudják ezt az égben.

Eltette a kapitány a levelet, de elküldeni már nem tudta, mert rájuk zúdult az ellenség áradata. Álló nap folyt az elkeseredett harc. Ha a magyar vitézek egy burkus katonát levágtak, rögvest hárman termettek a helyébe. Hiába volt a magyar virtus, a derék huszárok egyre fáradtak, s egyre többen estek áldozatul az esztelen öldöklésben. Végül estefelé egy maréknyi csoportnak sikerült áttörnie az ellenséges gyűrűt. Ők a közeli erdőben leltek menedékre, a sűrűben egérutat nyertek.

A hetedik év végére mégiscsak befejeződött a háború. Addigra a harcoló felek annyira legyengültek, hogy már örömmel békét kötöttek egymással. Az orosz cár nem akarta az egész világot magára haragítani, s hazarendelte a seregeit. A burkus király is megelégedett azzal, hogy egy kis darabot a lengyel földből kiharaphatott. Beköszöntött a béke.

Hét esztendőn keresztül várta Tíra remegve a híreket. Megdobbant a szíve mindig, ha a távolban egy vándor alakja az úton felbukkant. A nyolcadik év elején, kora tavasszal egy megfáradt huszár nyitott be a csárdába. Miklós kapitány volt az, és Tírát kereste. Elmesélte a lánynak, miként sikerült a végső csatában az ellenségen áttörni magukat, s milyen kalandos úton jutottak haza, Magyarországra. Elmondta azt is, hogy Regő nem jött velük, őt a csata hevében szem elől tévesztette. Aztán elővette a fiú levelét, és felolvasta.

Könnyes szemmel hallgatta Tíra a fiú búcsú üzenetét, s a végén csak ennyit kérdezett:

– De elesni, ugye, nem látta kend Regőt?

– Azt éppen nem – bólintott a kapitány. – De bármi történt is vele, alig van rá remény, hogy valaha is viszontláthatod.

Akkor Tíra kivezette a huszárkapitányt a falu határába, a Mária-forráshoz. A forrás felett egy karcsú fácska nyújtózkodott az ég felé. Akkora sem volt, mint Tíra maga, ágai vékonyak, s hajlékonyak, mint a fiatal nád szára.

– Lássa e, kapitány uram! – mutatta Tíra. – A rügyek már megpattantak, hamarosan leveleket hoz. S ezek a levelek éppúgy üzennek az én Regőm sorsáról, amint a kend által hozott papíros. Mert ez a fácska abból a makkból sarjadt, amit az én kedvesem szerelmi zálogul nekem adott. Amíg a fa életben van, az én reménységem is él, s virágzik a szívemben. Olyan erős gyökerekkel kapaszkodik ott a remény, hogy senki, semmilyen hírrel ki nem tépheti onnan.

folytatjuk…

Aranykulcsocskák: csata, Szerelem .

Csesznák András: A kincsesládika

Mesecsoportok: Népmesék nyomában .
De kincs van-e a ládában csakugyan?
Szerencse, hogy a végnélküli nevetésbe nem pusztult bele.

A kincsesládika

Történt egyszer régen, őszidőben, hogy a Csontos Jóska körtefájába belevágott a villám. A gyümölcsöt addigra már mind leszüretelték, otthon sorakoztak a kemény, zöld körték a kamra polcán. Várták a karácsonyt, az volt a dolguk, hogy addigra megsárguljanak, megédesedjenek, feltöltődjenek zamatos lével. A karácsonyi asztalra a körték varázsolták oda a nyár melegét, a simogató napsugarakat, a mező illatát.

Hát ennek most vége lett. Mikor tél derekán Jóska sorra felszeletelte az érett gyümölcsöket és szétosztotta a gyerekei között, nem állta meg, hogy búslakodva meg ne jegyezze:

– Úgy egyétek, hogy jó pár esztendeig nem lesz benne részetek!

Még egy jó mélyet sóhajtott is utána, hogy a gyerekek -heten voltak az apróságok- jobban átérezzék a tragédia súlyosságát.

Húsvét elmúltával Jóska megpakolta a taligát tehéntrágyával, ásót, lapátot is szúrt a tetejébe. A vállán durván szőtt zsákot vetett keresztül, abból kandikált ki egy facsemete friss hajtása. Így felszerelkezve indult ki kora hajnalban a szőlőbe. Még azt is megígérte a feleségének, Rózának, hogy ebédidőre hazaérkezik. Nem nagy fáradság egy ekkorka kis fának megásni az alkalmas gödröt.

Amint Jóska kiért a dombra, munkához látott. A régi fa kiégett tuskójától kimért oldalra hat lépést, s ott kialakított egy kör alakú kis árkot. Mikor a kör méretével és formájával már elégedett volt, beállt a közepébe, s elkezdte a földet kihányni az árok túloldalára. Jól haladt a munkával, nem volt már fagyos a talaj, s nem is ragadt rá a szerszámra a föld.

Még éppen csak megcirógatták Jóska tarkóját az első napsugarak, de ő már térdig állt a frissen ásott gödörben. Akkor történt, hogy amint az ásót beletolta a földbe, annak a hegye valami keményben elakadt. Azt hitte az emberünk, hogy egy kő az, s mellette próbált leásni, hogy a követ a helyéből kifordítsa. De ott is ugyanabba az akadályba ütközött. Addig-addig kínálgatta a földet az ásó hegyével, míg ki nem rajzolódott egy szögletes forma, akkora, mint egy jókora szalonnázó deszka. Szétkotorta a lapáttal a földet, s látta, hogy deszka az csakugyan. De nem is akármilyen, hanem egy vaspántos ládika fedele.

Gyerekkorában mindenki arról ábrándozik, hogy rátalál valami elrejtett kincsre, s gazdaggá lesz általa. Aztán az élet megtanítja, hogy bölcsebb, ha a két keze munkájára hagyatkozik az ember. Jóskával azonban most mégis, mintha megtörtént volna a csoda.

Mondanom sem kell, milyen lázba jött, miközben elkezdte kiszabadítani a ládát a föld fogságából. Elképzelte, micsoda palotát épít majd a csengő-bongó arany tallérokból.  Lesz földje hét határra, lovai, tehenei százszámra. A gyerekeit bársony ruhába öltözteti, és francia nevelőt fogad melléjük. Rózának pedig nem lesz más dolga, mint kommandírozni a cselédeket, s időnként meghívni a környék módosabb asszonyságait egy kis etyepetyére.

„De kincs van-e a ládában csakugyan?”

Azt ugyan Jóska el sem tudta képzelni, mi mást találhatna a föld alatt, de azért a biztonság kedvéért megkocogtatta az ásó nyelével a láda fedelét. Kocogtatott, fülelt, s csakugyan, belülről csörgés volt a válasz. Egészen úgy csilingelt, mint amikor valaki a templomi perselybe utolsóként dobja bele a rézkrajcárt.

Csontos Jóska immár bizonyos volt benne, hogy ritka nagy szerencse érte, s ettől a tudattól hirtelen elhagyta az ereje. Letelepedett a gödör szélére, s töprengeni kezdett.

„Hej, csuda dolog ez, de ugyan, mit fogok mondani az embereknek, hogyan jutottam hozzá a kincshez? Elhiszik-e, hogy a saját földemben találtam? Még azt gondolják, hogy loptam, raboltam, s börtönbe vetnek érte! S a végén még azt a keveset is elkobozzák tőlem, amiért tisztességgel megdolgoztam! A házat, a szőlőt, meg a tehénkét is. Szegény Róza és a gyerekek koldusbotra jutnak a telhetetlenségem miatt!”

Annyira megrémült a hirtelen jött gazdagságtól, hogy a kincsesládát már nem is áldásnak, hanem átoknak érezte. Felkapta a lapátot, s elkezdte visszahányni a gödörbe a földet. Ahogy a láda lassan eltünedezett, a lelke is megnyugodott, s ismét tisztábban tudott gondolkozni.

„Mire való ez a nagy riadalom? Hisz lehet azzal a kinccsel ügyesen is bánni. Kiveszek egy aranytallért, egyetlen egyet, s beviszem a városba egy aranyműveshez. Gyűrűt öntetek belőle, és mikor azt eladom, azt mondom, édesanyámtól örököltem. Ha mindig máshová megyek, senki sem fog majd gyanút.”

Mikor ezt így kifundálta, mély levegőt vett, s megint kifelé kezdte termelni a földet. Most már félig kiszabadította a ládát, s megpillantotta a rozsdás lakatot is, ami lezárta. Ettől még inkább szertefutottak a gondolatai.

„Az is lehet, persze, hogy nem pénzérmék vannak benne, hanem aranyláncok, gyémánt nyakékek, smaragd fülönfüggők! Az efféle portékával nemigen tudnék mit kezdeni. Azonnal gyanút keltenék, amikor megpróbálok túladni rajta. De ha így van, majd nem nyúlok semmihez, s a ládát érintetlenül visszatemetem!”

Próbálta az ásóval felfeszíteni a láda fedelét, de a lakat nem engedett. S miközben ezzel bajlódott, eszébe ötlött, hogy nemrégiben fülelték le a környéken Sós Pistát és zsivány bandáját. Mi van, ha az övék ez a láda? Elásták a zsákmányukat, és majd ha kiszabadulnak, visszatérnek érte. Mikor gondolatban Csontos Jóska ideért, úgy ugrott ki a gödörből, mintha darázs csípte volna.

„Mert kiszabadulnak, az bizonyos! Öt év múlva, tíz év múlva, ha előbb maguktól ki nem röppennek a kalickából. Akkor eljönnek ide, s a kincsesládának hűlt helyét találják. Vagy, ha rálelnek is, látják majd, hogy valaki felnyitotta. Hamar kiókumlálják, hogy a szőlő az enyém, s egy szép napon kopogtatnak az ajtómon. Mit kopogtatnak, fokosokkal betörik! Mit betörik, rám gyújtják az egész házat! Jaj, akkor szegény fejemnek, jaj, az egész családomnak!”

Most aztán olyan sebesen kezdte Jóska betemetni a gödröt, mintha az útkanyarban máris a közeledő zsiványok alakját vélné felfedezni. Percek múlva a láda ismét eltűnt. Még tovább is hányta volna Jóska befelé a földet, de akkor eszébe ötlött, mi végre is jött ki ide a szőlőbe.

Hát azért, hogy a kis körtefát elültesse. Nosza, neki is látott, hogy a fácskának elkészítse a fészket. Megszórta a gödör alját trágyával kevert puha földdel, s beleállította a facsemetét.

Mire ezzel elkészült, éppen delet harangoztak. Látta már, hogy el van maradva a munkával, de azt gondolta:

„Sebaj, kicsit tán megkések az ebéddel, de majd ráfogom, hogy ellenállt a föld. A lényeg, hogy a kis fa dolgát szépen elrendeztem. Jó fajta fácska ez, megered biztosan, s terem majd bőséggel. A ládikáról pedig szót sem ejtek senkinek! Csak a haramiák gyanút ne fogjanak!

Szegény Csontos Jóska, mikor a haramiák ismét az eszébe jutottak, egyszeriben lerogyott a gödör aljára, és az arcát a kezébe temette.

„Hát milyen ostoba fajankó vagyok én, hogy éppen a láda fölé akartam ültetni ezt a fát! Ha azok a gyilkos útonállók meglátják, rögtön tudni fogják, hogy a földet megbolygattam! S akkor nekem végem! Nem, nem! Új gödröt kell ásnom, a régi fa másik oldalán!”

Mit volt mit tenni, kimérte Jóska a hat lépést az ellenkező irányba. Ám még az első szúrást sem ejtette meg az ásóval, mikor rádöbbent, hogy csapdába került. Hiszen így öreg este lesz, mire a fácskát elülteti! S akkor, ha majd hazasomfordál, az asszony kikérdezi, hol kujtorgott ilyen sokáig. Hiába eszelne ki bármit, Róza átlát rajta, mint a szitán. Nem lesz más választása, meg kell vallania majd az igazságot.

„De hát, okos asszony a Róza, belátja majd, hogy nem nyúlhatunk a rablott kincshez. Hiszen ott van Ali Baba története, annak is hogy járt az édes bátyja, szanaszét kaszabolták! Meg fogja Róza ezt érteni!”

Ezt hajtogatta magában Csontos Jóska, ám közben egyre inkább érezte, hogy nem úgy lesz mégse.

„Jaj, dehogy érti meg! Elmond majd minden tökkelütöttnek, s holnap maga jön el, hogy a ládát kiássa! Aztán eldicsekszik a szerencsénkkel a faluban, s pár nap alatt híre megy az egész vármegyében! Ha nem is a Sós Pista, lesz más betyár, aki hurkot köt a nyakunkra! Vége mindennek, nincs menekvés így se, úgy se! A legjobban még akkor járok, ha a gödörbe befekszem, s a földet magamra omlasztom! Tán, ha a rablók a holttestem meglátják, Rózának és a gyerekeknek megkegyelmeznek!”

Jóska visszaballagott a kész gödörhöz, s a fácska mellé beheveredett. Azt gondolta, mielőtt eltemeti magát, elmond még egy utolsó imát. Úgy is tett, hanem imádság közben is úgy cikáztak a gondolatai, mint a vadászó denevérek. Mire ahhoz a sorhoz ért, hogy „ne vigy minket kísértésbe”, hát éppen sikerült kísértésbe esnie. Mert az jutott eszébe, hogy az ő életének már úgyis vége, de nyugodt lélekkel csak akkor tud a világtól elbúcsúzni, ha a kincsre a pillantását legalább egyszer rávetette.

Feltápászkodott hát, fogta a lapátot, s nekiállt harmadszor is kiásni a ládikát. Ezúttal már nem törte semmin a fejét, addig hányta a földet, míg teljesen a ládát ki nem szabadította. Akkor nekiveselkedett, hogy a súlyos terhet kiemelje a gödör aljáról a napfényre. Kár volt a nagy készülődés, mert a ládika egészen könnyűnek bizonyult. Ugyan most is csöngött-bongott valami a belsejében, de az kiviláglott, hogy nincsen színültig tele kinccsel.

Ez éppen nem szegte Csontos Jóska kedvét. Feje fölé emelte az ásót, s mint egy szekercével, háromszor egymás után rásújtott vele a lakatra. A harmadik ütésnél a lakat eltörött, és az emberünk remegő kézzel felnyitotta a láda fedelét. Bizony, nem az a látvány fogadta, amire számított. Tányér, kanál és bögre hevert a láda alján, mind olcsó szürke bádogból készült.

Egy kard törött markolatát pillantotta meg, egy puska csappantyúját, golyókat, töltő­vesszőt és egy lőporos szarut. Nem kincsesládika volt ez, hanem egy katonaláda a régi időkből. Akadt ugyan a limlom között néhány idegen földről származó rézpénz, de azok sem érhettek összesen egy ezüst forintot.

Mikor Jóska mindezt felfogta, mérhetetlenül megkönnyebbült. Úgy érezte, megszabadult a halál torkából, s egyszeriben kitört belőle a nevetés. Először gurgulázva kacagott, majd fuldokolva vihogott, végül a földön fetrengve, levegő után kapkodva, könnyeit szanaszét potyogtatva hahotázott. Szerencse, hogy a vég nélküli nevetésbe nem pusztult bele.

Már csak azt nem értette, miként kerülhetett ez az értéktelen holmi a föld alá, hogy őt így megtréfálja. Letérdelt a láda elé, s inge ujjával letörölgette a deszkákról a rátapadt földet. S íme, cirkalmas betűk bukkantak fel, és Jóska döbbenten vezette ujját végig a deszkába vésett rovásokon.

„Csontos Péter, az Úr 1809-ik esztendeje”

Az ő nagyapjának a neve, és egy réges-régi évszám! Jóska lassan lecsukta a láda fedelét, s szemét lehunyva az emlékek szárnyán visszarepült harminc esztendőt. Kisgyermek volt, s nagyapja, mint általában, odakinn üldögélt a tornácon. Pöfékelve eregette a magasba a pipafüstöt, ő pedig rángatta az öreg nadrágszárát, s kérte, hogy meséljen neki.

– Aztán miről szóljon a mese, kicsi Józsikám?

– Arról, hogyan verekedtél meg Napóleonnal!

– Ej, gyermekem, arról én semmit sem mondhatok – dörmögte a nagyapja. – Tudod, Józsikám, nincs a világon szörnyűbb emberi találmány, mint a háború. Mert nem az a dolgunk itt a földön, hogy más emberek életére törjünk, hanem éppen az, hogy új életet teremtsünk. Fákat kell ültetnünk, elvetni a gabonát, meghágatni a kancát, gyermeket nemzeni. Ez ad az embernek boldogságot, nem pedig a kiontott vér. Én, fiam, mikor a harcmezőről hazatértem, mindent, ami a háború gonoszságára emlékeztetett, mélyen eltemettem. Emlékezni sem kívánok arra a borzalomra, nem hogy meséljek róla bárkinek.

Csontos Jóska tisztán látta maga előtt nagyapja komor arcát, sötét szemét, mély ráncait, hófehér haját. Most már azt is megértette, miként került a láda a föld alá, s azt is, hogy annak ott van a helye mindörökre.

Kora délután ért haza, a gyerekei elébe szaladtak, s ő mindegyiknek megsimogatta a buksi fejét. Az ebéddel megvárták a ház urát, a fazék a tűzhelyen illatozott. Hamar asztalhoz ültek, és Róza mindenkinek megszedte a tányérját. Csak később, mikor az ebédet már elköltötték, akkor jegyezte meg csendben az asszony:

– Azért jobban is igyekezhetett volna kend!

Ekkor Jóska elmesélte, hogy s mint volt, hogy egy kincsesládát talált a földben, s még azt is ki kellett ásnia. A gyerekek tátott szájjal hallgatták, s a legnagyobb fiú rögtön visszakérdezett.

– Aztán miféle kincsre lelt abban a ládában, édesapa?

– Maga a láda volt a kincs – felelte mosolyogva Csontos Jóska. Végignézett feleségén, s a csillogó szemű gyerekhadon. Eszébe jutott a kis körtefa is, mit végül rendben elültetett, s így folytatta:

– Mert tudjátok, az a láda emlékeztetett arra, hogy mi az én dolgom és célom ezen a világon. Az pedig nem más, minthogy ti boldogságban, békében élhessetek. Hát mondjátok, boldogok vagytok-e?

– Azok vagyunk, édesapa – felelték kórusban a gyerekek.

Csontos Jóska elégedetten bólintott, és azt mondta csöndesen:

– Akkor boldog vagyok magam is.

Aranykulcsocskák: Kincses ládika .

Könyvesbolt

  • Könyvek
  • Rendelés menete
  • Fiókom
  • Pénztár
  • Kosár

Mesecsoportok

  • Anyák napjára (3)
  • Holdköves gyűrű (8)
  • Karácsonyi és Mikulás mesék (2)
  • Kard és szerelem (5)
  • Lapibabás mesék (3)
  • Legújabb mesénk (5)
  • Mesélő képek / versek / (3)
  • Népmesék nyomában (3)
  • Piperke hercegnő meséi (3)
  • Tündéres mesék (11)
  • Vendég írók meséi (1)
  • Versek-természet (2)
  • Verses mesék (1)

Oldalaink

  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Mesék
    • Lapibabás mesék
    • Legújabb mesénk
    • Mesélő képek / versek /
  • Tarisznya /letölthető dokumentumok/
  • Mások mondták rólunk

Aranykulcsocskák

Ajándék Anyák napja Borika csata furfang Gyerekek Gyűrű Hal herceg hercegnő Holdköves gyűrű karácsony Kerékpár Kincses ládika királyfi királylány Lapi Lapibaba Lapifalva Mikulás napraforgó Piperke szegény ember Szellem Szerelem tavasz természet tél Télapó Tündér vers Virág ördög

Elérhetőségek

Mesesarok Kiadó
2000 Szentendre
Deli Antal utca 48/3

Telefon:
06-30-530-8156
06-26-319-121
e-mail:
mesesarok2015@gmail.com

CyberChimps WordPress Themes

© Mesesarok Kiadó