Mesesarok Kiadó
  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Tarisznya
  • Könyvesbolt
    • Rendelés menete
    • Könyvek
    • Fiókom
    • Pénztár
    • Kosár
  • Könyvet az óvodáknak
  • Mások mondták rólunk

Category Archives: Legújabb mesénk

Nyomoz a Mikulás

Mesecsoportok: Karácsonyi és Mikulás mesék, Legújabb mesénk .

Már hajnalodott, mire a Mikulás az utolsó címre is kikézbesítette a csomagot. Fáradtan, de elégedetten dőlt hátra az öreg járgány puha szőrmével bevont ülésén. Már évek óta nem volt hó december elején, egy repülő autóval járta a világot, miközben a csodaszán a fészerben rozsdásodott.

A Mikulás lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy hazaröppen, illatos hársfateát főz, a lábát pedig beáztatja egy lavórnyi forró vízbe. Ám ekkor az ülése alatt megcsörrent a telefon. Ne olyan kis apró, modern, csilivili készüléket képzeljetek el! A Mikulás egy jókora fadobozt húzott elő az ülés alól, amiből kunkori vezetékek álltak ki, azok végén pedig réztölcsérek himbálództak. A Mikulás az egyik tölcsért a füléhez, a másikat a szájához illesztette, és így dörmögött némileg elváltoztatott hangon:

– Tessék, itt Nikolausz Polárovics beszél!

Soha nem árulta el, hogy ő a Mikulás, amíg ki nem puhatolta, ki van a vonal túlsó végén.

– Szia, Miki! Ugye nem feledkeztél meg rólam? – jött egy vékony, cincogó hang a másik tölcsérből.

– Bocsánat, kivel beszélek? – kérdezte óvatosan a Mikulás.

– Hát én vagyok az, Lotti, a Pipacs utcából! Felébredtem, és üres a csizmám az ablakban. És mindjárt reggel lesz! Ugye, jössz még?

A Mikulás egy pillanatra eltöprengett, lehetséges-e, hogy Lottiék házát kifelejtette, amikor végigsuhant a vastelepi utcákon.

– Hiszen te voltál szinte az első, akinél ma éjszaka jártam! Emlékszem a kis rózsaszín lakkcsizmádra, fehér hópelyhek díszítik. Igazán szép csomagot tettem bele, úgyhogy…

– De hát üres! – fakadt ki Lotti a távolban. – Megfordítottam, ráztam is, nincs benne semmi!

– Az lehetetlen! – horkant fel a Mikulás. – Várj türelmesen, egy perc múlva ott leszek!

Pontosan egy percre volt szüksége, hogy a Mindentudó Noteszből kikeresse Lotti nevét, s varázspálcája hegyével megérintse azt. Egy szempillantás múlva már ott volt Lottiék ablaka alatt. Az ablak nyitva volt, a kislány pizsamában ült a párkányon, és kifelé lógatta a lábait.

– Mars be, de gyorsan, még megfázol! – szólt rá dörgedelmesen a Mikulás.

– Az jó lenne, akkor nem kéne iskolába mennem – felelte Lotti.

– Ha nem fogadsz szót, már itt se vagyok!

Lotti durcásan bemászott az ablakból, bebújt az ágyba, és a fejére húzta a paplant.

– Így már jó lesz? – kérdezte a paplan alól.

– Abszolút – felelte a Mikulás.

Örült, hogy a kislány nem lábatlankodik körülötte, amíg terepszemlét tart. Előhúzott a csomagtartóból egy lámpást, meggyújtotta, és körbejárta a kertet.

– Nyomokat látok, kisgyerek lábnyomokat – jelentette ki rövid vizsgálódás után.

– Nem én voltam. Nem jártam a kertben – mondta Lotti.

– Mindjárt gondoltam. Valaki elrejtőzött az almafa mögött. Kileste, amikor az ajándékot hoztam neked, idelopakodott, és elcsente a csizmádból. Csak így történhetett.

– Nahát! Ki lehetett az? – kérdezte felháborodottan a kislány.

– Pofonegyszerű! Jó nagy sár van a kertben, ezért látszanak a nyomok is. A sár biztosan ráragadt a tolvaj cipőjére. Nézzük csak, ki az, aki nem kapott ajándékot, mert sáros volt a csizmája?

A Mikulás kezében pörögtek a Mindentudó Notesz lapjai.

– Hopp, itt is van! A kis tüskehajú Kázmér, abból a túloldali magas házból. Ott, ni! Csöpögött a csizmájáról a sár. Ez úgy feldühített, hogy nem hagytam ott egy fél szaloncukrot sem. Szerintem ő volt a tettes!

– Úgy tudtam! – dühöngött Lotti, és kipattant az ágyból, fel-alá járkált a szobában. – Mindig kitalál valamit, hogy gonoszkodjon velem! A múltkor megette az uzsonnámat, nemrég meg eltörte a ceruzámat!

– Látom, jól ismered.

– Persze, az előttem lévő padban ül. Egyszer egy marék cserebogarat rakott a tornazsákomba.

– Igen, ez mind fel van írva a noteszembe – bólogatott a Mikulás. – De úgy tudom, te sem voltál kisangyal.

A Mikulás visszalapozott kettőt, és sorolni kezdte.

– Eldugtad a kesztyűjét a vécétartályba, rajzszöget raktál a székére, rossz választ súgtál neki dolgozatíráskor.

– Az nem direkt volt! – ellenkezett Lotti.

– Érdekes, a te dolgozatod ötös lett – dünnyögte a Mikulás.

– Na jóóó…, de akkor is! Ő kezdte az egészet! És ellopni a mikuláscsomagomat, azt csak úgy lehet?

– Hát bizony, ez tényleg csúnya dolog. Még szerencse, hogy az övé megmaradt, így azt most neked adhatom.

A Mikulás kotorászott a zsákjában, aztán előhúzott egy duci piros csomagot, amiből kis arany ágacskák meredeztek fölfelé.

– De hisz ebben virgács is van! – méltatlankodott Lotti.

– A tiédben is volt. Pont ennyi, mint ebben.

A kislány ezen egészen elszontyolodott, el sem akarta venni a csomagot.

– Azt mondod, nem vagyok jobb Kázmérnál?

– Hát, az idei rosszaság listátok egyforma hosszú. De tehetsz felőle, hogy jövőre másképp legyen.

A Mikulás egy tábla csokoládét halászott elő a zsákjából.

– Ez is az enyém? – csillant fel Lotti szeme.

– Egy feltétellel. Áruld el, honnan tudtad meg a telefonszámomat!

Lotti kuncogott.

– Jaj, hát azt mindenki tudja! Fenn van a fészen hetek óta.

– A fészen? – vonta föl a szemöldökét a Mikulás. – Most már értem.

Nem akarta elárulni, hogy fogalma sincs, mi az a ’fész’.

„Majd otthon megkérdem a manókat” – gondolta, és átnyújtotta Lottinak a csokoládét.

– Tessék, de tudd, hogy ez egy különleges barátságcsoki. Ha tényleg rendes kislány vagy, akkor nem egyedül habzsolod be, hanem elviszed a suliba, és megfelezed Kázmérral.

– Na, azt már nem! – duzzogott Lotti.

– Meglásd, mire elmajszoljátok a csokit, kibékültök egymással.

– Ez nem igazság! Ellopta az ajándékom, és még adjam neki a csokim felét is! Hát nem jár neki ezért semmi büntetés?

– Az nem a te dolgod, arról én majd gondoskodom – mondta mosolyogva a Mikulás, és pálcája hegyével megérintette Kázmér nevét a Mindentudó Noteszben.

Kázmér jó mélyen alhatott, mert a Mikulásnak háromszor is kopogtatnia kellett, mire a kisfiú odabotorkált, és résnyire nyitotta az ablakot.

– Hát te? – tátotta el a száját Kázmér. – Azt hittem, már jártál itt.

– Visszajöttem. Gondoltam, időközben kisuvickoltad a csizmádat. De úgy látom, tévedtem.

Az ablakpárkányon, egy sártócsa közepén ott állt a felismerhetetlen színű csizma.

– Ja, szóval ezért nem kaptam semmit? – kapott a fejéhez Kázmér. – De ez nem úgy sáros ám, ahogy gondolod, ez teljesen megmagyarázható!

– Mondj egy értelmes indokot erre a sártengerre, és tiéd lehet az ajándék – felelte a Mikulás.

– Izé, szóval úgy volt, hogy este már nagyon vártalak, és kipucoltam én, igen, a csizmám, de aztán felvettem, és kimentem a ház elé, hogy megnézzem, jössz-e már. És akkor…, volt ott egy kóbor kutya a konténerben, amibe bemászott, és … nem tudott kijönni, és úgy vonyított, hogy nagyon…

– Rövidebben, ha lehet, rögvest megvirrad – vágott Kázmér szavába a Mikulás.

– Szóval ki akartam szabadítani a kutyát, de akkora nagy sár van a konténer mellett, és én a sötétben beleléptem. Sokszor.

– Végül is, ez dicséretes – dörmögte a Mikulás. – Segíteni akartál egy bajba jutott állaton. Nagyon szép dolog. Nem bánom, legyen a tiéd ez az ajándék.

Kihúzott a zsák aljából egy formás csomagot, és nyújtotta Kázmér felé. Ám a következő pillanatban már vissza is kapta a kezét.

– Hohó! De buta vagyok, majdnem nagy bajt csináltam! Hiszen ez egy lánycsomag!

– Hogyhogy lánycsomag? – kérdezte gyanakodva Kázmér.

– Nem látod? Rózsaszín cukorkák vannak benne. Neked fiúcsomag jár, kék cukorkákkal.

Kázmér megvonta a vállát.

– Piros a zacskó, nem is látni a cukorkák színét. Én szeretem a rózsaszínt is!

– Nem úgy van az! – csattant fel a Mikulás. – Az idén új fejlesztésű varázscukrot tettem a csomagokba. A fiúknak kéket, a lányoknak rózsaszínt. Nem ehetnek egymáséból, mert az nagy bajt okoz.

Kázmér elsápadt, fehér lett, mint a tejbegríz.

– Miféle bajról beszélsz?

– Ha megkóstolod a lánycukrot, tele leszel pattanásokkal, és szörnyen csikarni fog a hasad. Azért találtam ki ezt, nehogy a haszontalan fiúk elszedjék a védtelen lányok cukorkáit. És persze fordítva se.

A Mikulás tovább kotorászott a zsákban, közben fél szemmel Kázmért figyelte. A kisfiú leroskadt az ágy szélére, és összegörnyedt.

– Jól vagy? – kérdezte a Mikulás.

– Nem – nyögte Kázmér. – Jaj, nagyon fáj a hasam!

– Ez fura! Hiszen neked húgod, vagy nővéred sincs. Ugye nem kaptál senkitől rózsaszín cukrot?

– Nem, nem, jaj nekem! – nyögdécselt Kázmér. – Nincs rá orvosság?

– Éppenséggel lenne, de neked biztosan más bajod lehet. Talán túl sokat vacsoráztál.

A Mikulás fürkésző tekintettel mérte végig Kázmért.

– Habár, most már látom, teli van az arcod pattanásokkal. Szóval, mégiscsak megdézsmáltad a lányoknak való cukrot?

-Igeeen – vallotta be a kisfiú. – Van neked olyan orvosságod?

A Mikulás elővett a zsebéből egy zöld drazsét.

– Igen. Ezt kell összerágnod, és lenyelned. Nagyon keserű, az igaz, de mindig használ.

Olyan magasan tartotta a kezét, hogy Kázmér nem érhette el, hiába ágaskodott.

– Naa, miért nem adod már oda?

– Előbb mondd meg, kitől szerezted a cukorkákat!

Mit volt mit tenni, Kázmér töredelmesen mindent bevallott. A Mikulás elkomorodva csóválta meg a fejét, de ahogy ígérte, a kisfiú tenyerébe nyomta a drazsét. Kázmér óvatosan a szájába vette, kicsit szopogatta, aztán fancsali képpel összerágta.

– Jobb már? – kérdezte a Mikulás.

– Sokkal – felelte megkönnyebbülten Kázmér. Aztán szomorkodva hozzátette:

– Akkor, gondolom, mégsem kapom meg az ajándékomat. Én sem adnék magamnak.

– Bizony, nem érdemled meg – bólogatott a Mikulás. – Meg a tiédet már amúgy is odaadtam Lottinak.

– Lottinak? – rémüldözött Kázmér. – Hiszen abban fiúcukorka van!

– Na és? Ugyanolyan mindegyiknek az íze, csak más színezéket kevertem hozzá.

– De a hascsikarás! És a pattanások!

A Mikulás nem válaszolt, csak huncutul mosolygott.

– Becsaptál! – szólt döbbenten Kázmér. – Nem is okoz semmi bajt, ugye?

– Még szép. Hogy hihettél el ekkora butaságot?

– És akkor mi volt az a zöld izé?

– Vastabletta. Ilyenkor mindig van pár a zsebemben. Néha bekapok egyet, ha nagyon elfáradok. Ne félj, nem lesz tőle semmi bajod!

Odakinn egyre világosabb lett, az utcai lámpákat is leoltották már.

– Mennem kell – szedelődzködött a Mikulás. – Remélem, ez jó lecke volt a számodra! De, hogy ne váljunk el haraggal, valamit mégiscsak kapsz tőlem ajándékba.

Kázmér elkerekedett szemmel nézte, ahogy a Mikulás egy ezüstösen csillogó, nagy tábla csokoládét vesz elő a zsákjából.

***

Délután a kisfiú odalépett Lottihoz a napköziben, és azt mondta.

– Van egy csokim, megesszük együtt?

– Jó – felelte a kislány. – De nekem is van egy egész. Felezzük el azt is!

– A tiéd honnan van? – kérdezte Kázmér.

– Nekem a Miki hozta. És neked?

– Én… csak… kaptam valakitől.

– Persze, igazából én is – bólintott Lotti.

Leültek, és szép rendesen elfelezték a csokikat. Tényleg különleges csokoládék voltak ezek! Mire az egyiket megették, már el is felejtették, hogy valaha ellenségek voltak. Mire pedig a másik tábla utolsó darabkáját is befalták, a lehető legjobb barátok lettek.

Hozzászólás írása .
Aranykulcsocskák: Ajándék, Gyerekek, Mikulás, tél, Télapó .

Vendégségben az ördög

Mesecsoportok: Karácsonyi és Mikulás mesék, Legújabb mesénk, Népmesék nyomában .

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akit úgy neveztek a faluban, a Haragvó Máté. Szerényen éldegélt feleségével és három gyermekével. Szorgos, rendes embernek ismerték, hanem ha feldühödött, szörnyű átkok hagyták el az ajkát. Bármi semmiségért rögtön a pokol fenekére, örök kárhozatba küldte a bosszúsága okozóját. És hát bizony többször hallották őt napjában átkozódni, mint ahányszor imára kulcsolta a kezét egész esztendőben.

Elhihetitek, ha átkai mind valóra váltak volna, a falu egész népe egy hét alatt kihalt volna mellőle. Talán csak a plébános maradt volna meg hírmondónak. Szerencsére azonban Haragvó Máté átkainak nem volt foganatja, elszálltak azok a kéményfüsttel együtt. Legalábbis így volt ez addig az emlékezetes napig, amikor is útjába került minden baj okozója, a jótét lelkek elrablója, maga a füstös képű ördög.

Már csak egy nap volt akkor hátra karácsonyig. Dél tájban lefelé ballagott Máté a közeli hegyről, hazafelé tartott. Egy báránybőr batyu volt a hátára vetve, abból kilógott a fejszéje nyele, vállán pedig, mint valami vadászzsákmányt, egy frissen kivágott kis fenyőfát cipelt.

Ahogy kilépett az erdőből, s a legelő felé vette az útját, megpillantott egy furcsa idegent, aki az út szélén ácsingózott. Magas kucsma volt az idegen fején, ami nem volt szokás errefelé, de a legkülönösebb az a bőrszíj féleség volt, amit a kezében szorongatott. Nem tudta Máté eldönteni, fegyver az, vagy valami szerszám.

“Ej, csak nem valami haramiával hozott össze a sors?” – gondolta, és hirtelen irányt váltott, hogy majd a legelő túloldalán megy le inkább a hegyről, még ha hosszabb is arra az út.

Hanem az idegen, mint a villám, megint előtte termett. Úgy tudott az cikázni, mint a fecske, mikor szúnyogra vadászik. Nem volt mit tenni, köszöntötte Máté illendően, aztán várta mi sül ki ebből.

– Adjon Isten, Atyafi! Mi járatban van errefelé?

– Én bizony hozzád jöttem, Haragvó Máté, hogy karácsonyra megajándékozzalak – felelte az idegen, és megemelte a kucsmáját.

Na, hátra is hőkölt Máté menten, mert a kucsma alól két hegyes kecskeszarv villant elő. Tudta már kivel áll szemben. Ez bizony rosszabb, mint egy haramia, ez maga az ördög!

– Évek óta hallgatom, ahogy magad körül mindent és mindenkit a pokol fenekére küldesz – mondta az ördög. – Megtetszett ez nekem, hát úgy döntöttem, hogy ebben az évben nálad töltöm a karácsonyt.

– Jó kis ajándék – hümmögött az emberünk.

– Jó bizony – vihorászott az ördög. – Tudod, ilyentájt unalmas az élet a pokolban, mert az emberek karácsonykor úgy tesznek, mintha erősen szeretnék egymást. Hanem az idén, úgy hiszem, jól fogok szórakozni. Tudd meg, mostantól bárkit, vagy bármit a pokolra küldesz, nekem csak suhintani kell egyet a levegőbe a korbácsommal, és az átkod nyomban valóra válik.

Ahogy ezt elmondta, a nyomaték kedvéért az ördög meglengette a bőrszerszámot a kezében. Csakugyan nem volt az más, mint egy kilencfarkú korbács.

No, főhetett szegény Haragvó Máté feje, mert ellent mégsem mondhatott az ördögnek. Ki tudja, milyen gonosz varázslatra képes az. Végül azt gondolta, ha csak a karácsony pár napjáról van szó, azt valahogy majd csak kibírja nagyobb átkozódás nélkül.

– Jól van, te pokolfajzat – felelte fennhangon. – Vendégül látlak én, szívesen. Hanem cserébe ígérd meg, hogy csak az ünnepekre maradsz, a családom előtt pedig eltitkolod a kiléted! És ha egyszer majd eltakarodtál tőlem, soha többé be nem teszed a lábad a portámra!

Ebben megegyeztek. Kezet is ráztak rá, áldomást is ittak, aztán útnak eredtek. Amint befordultak Haragvó Máté portájára, szaladt feléjük a Bodri kutya. Megérezhette, hogy az idegen rosszban sántikál, mert csaholva nekirontott, majdnem ledöntötte az ördögöt a lábáról. Megijedt Máté, hogy még megharagszik rá a vendége, vagy ami még rosszabb, leesik a kucsmája, s kiderül akkor, kiféle, miféle.

-Ne te, ne! – rivallt rá a kutyára. – Takarodj a helyedre! Hát mi ütött beléd, hogy az ördög vigyen el!

Abban a szempillantásban már csattant is az ördög kezében a korbács, s az ugatásnak nyomban vége szakadt. Bizony, halotti volt ez a csönd, mert szegény állatból egyéb sem maradt, csak egy kis fekete füstfelhő, az is hamar szertefoszlott.

– Látod, ilyen egyszerű ez – kacagott kajánul az ördög. – Remek mulatság lesz ez a karácsony.

Szegény Haragvó Máté persze, hogy nem így gondolta. Lám, még a házba sem értek be, és már eljárt a szája. Hát mi lesz vele így még három napon át? És főként mi lesz a feleségével és a gyerekekkel?

Időközben előkeveredett a házból az asszony, feltűnt neki a haragos ugatás, és utána a nagy csönd. Kérdezte is, a Bodri hová lett.

– Meglátott egy macskát és üldözőbe vette, majd visszajön estére – mondta Máté.

Aztán bemutatta az idegent, mint gyerekkori jó barátját, kinek éppen nincs fedél a feje felett. Meghívta hát, töltse náluk az ünnepeket.

– Egy szájjal több, vagy kevesebb már nem számít – legyintett az asszony.

Előjöttek közben a gyerekek is. A lányok fogták a fenyőfát, amit apjuk hozott, és felállították a tornácon. Elkezdték díszíteni szalagokkal, meg dióval.

A fiúcskát az a különös szerszám érdekelte, amit a vendég kezében megpillantott.

– Ez fiam, egy ostor, csak másforma, mint amit mi használunk – mondta neki az apja.

– Úgy van – helyeselt az ördög. – Mi felénk az a szokás, hogy a karácsonyt kucsmával a fejünkön ünnepeljük, s egész álló nap csattogtatunk az ostorunkkal. Ettől a szokástól itt sem akarok eltérni.

Azzal suhintott megint egyet a korbácsával Haragvó Máté nagy rémületére.

Végre bementek a házba, leültek a konyhában. A tűzhelyen már főtt a töltött káposzta, a kemencében meg sült az illatos ünnepi mákos kalács.

– Jó meleg van itt, bár ismerek ennél melegebb helyeket is – jegyezte meg az ördög.

– Hát az merrefelé volna? – kérdezte az asszony.

– Jó messze van az, de majd egyszer, tán nem is sokára, megmutatom!

– Melegnek meleg van, de egy pohár bor még jobban felmelegítene – terelte másra a szót a ház gazdája.

Kihozott egy demizson bort a kamrából, és kitett két poharat az asztalra. Hanem az egyik pohár csorba volt, és megvágta vele az ujját. Olyan dühbe gurult ettől Haragvó Máté, hogy rögtön megfeledkezett mindenről, s dőlni kezdett belőle a szitokszó.

– Ej, a nemjóját, aki nem vigyázott, mikor ezt a poharat mosta! S ha már eltörte a gyalázatos, minek rakta a szekrénybe? Hogy vinné el az ör… ör… ör… öreganyám magához egy hétre, hogy megtanítsa rendesen mosogatni!

Készítette már az ördög a korbácsot, de aztán lehanyatlott a keze, mert Máté az utolsó pillanatban csak észbe kapott, s nem szólta el magát.

Iszogatták a bort, közben az asszony kavargatta, kóstolgatta a káposztát. Úgy érezte, kell még bele egy kis só. Nyúlt a sótartó után, hát az megbillent, és a porcelán fedele leesett a földre. Kapott a fedél után, közben a só mind beleömlött a fazékba, a finom káposzta odalett. Most lett csak igazán mérges Haragvó Máté!

– Ej, az ördögbe is, ki látott már ilyen ügyetlenséget? – kiabált magából kikelve. – Így tönkretenni a drága ebédet! A pokolra veled, te… te… te haszontalan sótartó!

Hát az ördög megint hoppon maradt. Csattintott ugyan a korbáccsal, ha már felemelte, de az asszony helyett csak a sótartó vált kámforrá.

Csakhamar elpárolgott az ember dühe, kivitte a káposztát a disznónak, még tréfálkozott is hozzá.

– Most megeszi a malac a káposztát, de vízkeresztkor majd mi esszük meg a malacot, így végül a káposzta is jó helyre kerül.

Hogy éhen ne maradjanak, gondolták, megvágják a kalácsot, majd sütnek holnap másikat.

Míg az ebéd ideje volt, szörnyen uralkodott magán Máté. Igaz, így is az enyészeté lett közben a törött lábú szék és az útban felejtett cirokseprű, ment mind a Bodri meg a sótartó után. Nagyobb baj azonban szerencsére nem történt.

Ebéd után, mikor az ördög már eltelve heverészett a lócán, az asszony szerét ejtette, hogy félrehívja az urát és kérdőre vonja.

– Hát miféle vendéget hozott ide kegyelmed? Mióta itt van, sorra tűnnek el a dolgok a házból. Csak nem valami tolvajt fogadtunk magunk közé?

Mit volt mit tenni, az ember töredelmesen bevallotta a feleségének, hogy így meg úgy, ez bizony maga az ördög, s jobban teszi, ha a Bodrit se nagyon várja haza vacsorára. Elmondta végül az egyezséget is.

– Hát, ha így van, mihamarabb vissza kell küldenünk oda, ahonnan jött – jelentette ki az asszony.

– Hogy gondolod ezt, szerencsétlen? – horkant fel Máté. – Még magunkra haragítod, aztán mindünket elemészt dühében.

– Bízza azt csak rám, kedves uram – felelte az asszony. – Hanem többet kend már ne igyon, mert a kapatos ember könnyen olyat mond, amit nem akarna. Töltse inkább a bort mind a vendégébe, maga meg boruljon az asztalra, mintha már aludna!

Nem tudta, Haragvó Máté, mit tervez a felesége, de nem ellenkezett, nem is igen mert volna. Mert igaz, hogy a hangja nagy volt ennek az embernek, de jobban tartott az asszonyától, mint magától az ördögtől. Hát töltögette szorgalmasan az ördög poharát borral, s mikor a demizson kiürült, rádőlt az asztalra, és horkolni kezdett. A Jóisten se mondta volna meg, nemhogy az ördög, teszi-e magát, vagy tényleg alszik.

Időközben beesteledett. Hívta akkor az asszony a fiát, hogy segítsen neki.

– Gyere csak, Jancsikám, itt egy vödör, hozzál vizet a kútról! Megmelegítjük, aztán mind megmosakodtok a dézsában, mert holnap ünnep lesz!

Kezébe nyomta a fiúcskának a vödröt, de közben a fülébe súgta, hogy csak félig merítse meg a kúton, és aztán nagyon óvatosan hozza, ki ne ömöljön egy csepp se.

Szófogadó gyerek volt a Jancsika, mindent úgy tett, ahogy az anyja mondta. Térült-fordult, meghozta a fél vödör vizet. Hanem az anyja, mikor meglátta, keményen ráripakodott.

– Ej, te haszontalan! Hát nem egy pohár vízért küldtelek, hanem hogy egy vödörrel hozzál! Biztosan kilötykölted útközben, mert mindig máson jár az eszed!

Felrakta a vödröt a tűzhelyre melegedni, aztán mézes-mázos hangon az ördöghöz fordult, aki a sok bortól akkor már kezdett laposakat pislogni.

– Látja jóember, ilyen mihaszna gyereket neveltem. Nem tud semmit rendesen elvégezni, mind kilötyögtette a vizet. Hát nem tenné már meg, ha meg nem sértem, hogy hoz még egy vödör vizet a kútról? Az uram már alszik mélyen, őt nem kérhetem.

Gondolta az ördög, jót fog tenni egy kis friss levegő, hát felkapta a másik vödröt a sarokból, és elment ő is a kútra. Azt nem tudta, hogy azért állott a sarokban az a vödör, mert lyuk volt az alján. Mire hazaért, ebben a vödörben is alig maradt valami, a víz nagy része elcsurgott útközben. De az ördög olyan kótyagos volt, hogy ebből semmit sem vett észre.

Az asszony szépen megköszönte a fáradságát, és hozzáöntötte a vizet a többihez. Sóhajtozott aztán egy sort, hogy nagy ez a dézsa, kellene még egy kis víz. Addig-addig sopánkodott az asszony, hogy az ördög fordult még vagy háromszor a lyukas vödörrel.

Mikor megvolt a mosdás, aludni tértek. Az ördögnek a kemence mellett ágyaztak, mert panaszkodott, hogy fázós. Reggel Haragvó Máté arra ébredt, hogy a felesége bökdösi az oldalát a dunyha alatt.

– Ej, kedves uram, keljen már fel, hasogasson egy kis fát, fűtsük fel a kemencét! Itt az ünnep, a ház meg hideg, mint a pityókaverem. Nézze, az ablak is csupa jégvirág.

– Hagyjál már, asszony, majd befűtünk délben – morogta Máté, és átfordult a másik oldalára.

– De mi lesz, ha a hideg miatt megorrol a vendég!

Felpattant erre Máté szeme, kiugrott az ágyból, mintha darázs csípett volna az ülepébe.Tényleg borzongató hideg volt, keményen fagyott az éjszaka. Felhúzta a csizmát, felvette a subáját, fogta a fejszét, és elindult a ház mögé. Igen ám, de ami vizet este az ördög a vödörből kifolyatott, az mind lefagyott az éjszaka. Alig tette ki lábát Máté a házból, azon nyomban hanyatt vágódott a jégen. Hiába, hogy fényes nappal volt, a csillagos eget látta maga felett a fájdalomtól.

Haj, nem gondolt ő akkor sem emberre, sem ördögre, szörnyű átkozódásba kezdett.

– Hogy nyílna meg a föld az alatt, aki ide a vizet kilotykolta! Hogy süllyedne a pokol legmélyebb bugyrába, de úgy, hogy soha ne tudjon onnan visszatérni!

Felriadt az ördög a kiabálásra, dörzsölte a markát, hogy most végre viheti magával a Jancsikát az örök kárhozatba. Kiugrott a vackából, és nagyot rittyentett a korbáccsal a levegőbe. De bizony, már a csattanást sem lehetett hallani, mert megnyílt az ördög lába alatt a föld, s elnyelte őt a korbáccsal együtt. Csak egy kis kénes szag keserítette utána a ház levegőjét.

Nem is tért vissza többé, ahogy megígérte. Mert nehéz az ördöggel jó üzletet kötni, de amire egyszer a szavát adja, azt meg nem szegi. Mondják, Haragvó Máté is jobb ember lett, egyesek szerint soha többé nem átkozódott. Ezt nem tudom, de hogy azon a karácsonyon egy rossz szó ezután már nem hagyta el az ajkát, az egészen biztos.

Hozzászólás írása .
Aranykulcsocskák: furfang, karácsony, ördög, szegény ember, tél .

Piperke hercegnő énekesmadara

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .
Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává
Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára.
Amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada.
Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon és dalolt torkaszakadtából.

Megvolt hát a hét országra szóló lakodalom, Piperke hercegnő a jóképű és elegáns Dalia herceg felesége lett. A harminchárom napon, harminchárom éjen tartó dínomdánom végeztével az ifjú pár hosszú nászútra indult. Egy díszes hajóra szálltak, hogy a Déltengeri Szigetvilágot bebarangolják.

Nem tisztem most elmesélni, hol és merre jártak, arról mesélek csupán, mit történt, mikor a százegyedik este kikötöttek a zöldellő Faunária szigetén. A szigeten volt egy kis halászfalu, abban egy takaros fogadó, hol a hercegi pár éjszakára kényelmesen megszállhatott.

Másnap reggel olyan varázslatos fuvolahang ébresztette az ifjú hitveseket, hogy azt hitték, egy angyal szállott le a fogadó kertjébe. Pedig csak egy apró madár dalolt az ablakpárkányon. De nem akármilyen madár volt az! Éjfekete a feje, bíborvörös a dolmánya, szárnya ezüsttel, farka arannyal volt kihímezve. Sem a herceg, sem a hercegnő nem látott vagy hallott még hozzá foghatót.
Meg is kérdezték a fogadóst, mit tud erről a különös madárról. A fogadós szélesen mosolygott a bajusza alatt, s így válaszolt:

– Az bizony csakis szigetünk ékessége, a bíbormálinkó lehetett. Örüljetek, mert, ahová ő beköszön, ott nem késlekedik a gyermekáldás! S az is bizonyos, hogy szebb és boldogabb lesz az a gyermek, ki már magzat korában a bíbormálinkó énekét hallgatja!

Mosolygott Dalia is, Piperke is ezen a válaszon, hanem amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada. Olyan bájosak, kedvesek voltak, hogy Piperke úgy érezte, mégiscsak lehetett abban igazság, amit a fogadós mondott.

 

Néhány héttel később a hajó megérkezett Eleganciába, s kikötött Dalia herceg várának a tövében. Piperke hercegnőt lefoglalta, hogy berendezkedjen új otthonában, el is feledte, ami a szigeten történt. Aztán egy reggel rádöbbent, hogy a fogadós igazat szólt, csakugyan gyermeket hord a szíve alatt. Mondanom sem kell, hatalmas volt az öröm szerte az egész országban. Bárók és grófok együtt ünnepeltek a parasztokkal, földönfutókkal. Éppen csak Piperke arca lett egyre sápadtabb, az ő szívét marcangolta a szomorúság.

– Mi bánt, egyetlenem? Áruld el, nem lehet titkunk egymás előtt! – kérdezte kedvesen a herceg.

– Mérhetetlen a gazdagságunk, mégsem tudjuk a legfontosabbat megadni a gyermekünknek – felelte szipogva a hercegnő. – Úgy kell majd a világra jönnie, hogy nem hallotta a bíbormálinkó bűvös énekét. Hogyan lesz akkor olyan szép és mosolygós, mint Faunária szigetén az apróságok?

Hiába próbálta a herceg megvigasztalni, Piperke napról-napra búsabb lett. Végül már úgy hullatta a könnyeit, hogy a dézsák a kastélyban mind csordultig teltek. Akkor aztán Dalia az asztalra csapott és így szólt:

– Nem bírom ezt tovább nézni! Visszatérek a szigetre és elhozom neked azt a madarat. De megtiltom, hogy tovább itasd az egereket, elég lesz nekem a kis herceg bömbölését hallgatni, ha majd megszületik!

Rögtön másnap reggel útra is kelt a herceg. Felszállt a hajóra, a hajó vitorlát bontott, s eltűnt a messzeségben. Piperke hercegnőnek felszáradtak a könnyei, szívébe a bánat helyére izgalom költözött. Sikerrel jár-e Dalia? Dalol-e majd oly szépen a madár, amit hoz? S tetszeni fog-e a kis királyfinak az ének?
Ahogy múltak a napok, az izgalom mellé fokozódó türelmetlenség párosult. Piperke minden délután felküldte a komornát a bástyára, nézze meg, jön-e már Dalia. De az mindig azzal a hírrel tért vissza, hogy nem lát hajót közeledni a távolban.

– Hol késlekedik annyit, tán megfeledkezett rólam? – mérgelődött ilyenkor a hercegnő.
– Messzi van az a sziget, fenséges asszonyom! – próbálta vigasztalni a komorna. – Meg aztán, befogni a madarat, az is sok időbe telhet.

De mondhatott a komorna bármit, Piperke törékeny nyugalma lassacskán semmivé foszlott.

Eközben a herceg szerencsésen megérkezett Faunária szigetére. Ott aztán mindenfelé kérdezősködött, hogyan ejthetne csapdába egy bíbormálinkót. A sziget lakói azt tanácsolták, menjen fel a hegyre a vén kecskepásztorhoz. Annak annyi a gyereke, mint égen a csillag, ő biztosan közeli barátságban van ezzel a madárral.
Meghallgatta a kecskepásztor Dalia kérését, és csak annyit mondott:

– Holnap kora reggel gyere vissza, hozz magaddal egy kalickát és egy marék tiszta búzát!

Úgy is lett. Másnap reggel jött a herceg egy színarany kalickával meg egy búzával tömött kis zsákkal. A pásztor kinyitva letette a kalickát a földre, búzát szórt a belsejébe, meg pár szemet a fűre is az ajtaja elé. Aztán előhúzott a zsebéből egy apró tökből faragott furulyát. Mikor abba beléfújt, éppen úgy szólt, mintha a bíbormálinkó énekelt volna. Kisvártatva megjelent egy szürke tollú madár és leszállt a pásztor lába elé. Elkezdte csipegetni a kiszórt magot, s közben óvatlanul besétált a kalickába. Akkor a pásztor rácsapta az ajtót és átnyújtotta a hercegnek a zsákmányt.

– Ej, te! Hisz ez nem az a madár! – bosszankodott Dalia. – Szürke a tolla és annyi dal sem fakad a torkából, mint egy néma varjúnak!
– Bíbormálinkó ez, úgy éljek! – bizonygatta a pásztor. – Csakhogy nem a fiú, ki szerelmes dalokat zeng a párjának, hanem éppen hogy a leány. Vidd csak el a hajódra, akaszd a kalickát az árbocra, s várj türelemmel. Hamarosan jön majd egy udvarló, odatelepszik a keresztrúdra, s énekel neki. Akkor aztán bonts vitorlát és indulj sebesen hazafelé. Ne félj, nem hagyja el a madár a párját, ha egyszer rátalált!

Csóválta a fejét Dalia herceg.

– Azt mondod, vénember, nem is nekünk dalol a madár, hanem a párjának szerelemből? Hiszen a faluban úgy tartják, a gyermekáldást jövendöli meg az énekével.
– Badarság! – legyintett az öregember. – Úgy van ez, fiam, hogy a szerelmes ember füle jobban ki van hegyezve a madárdalra, mint bárki másé. S ahol dúl a szerelem, bekopogtat a gyermek is hamarosan.
– Akkor tán az sem igaz, hogy a gyermekek a madárdaltól lesznek szépek, mosolygósak?
– Minden gyerek szép, amikor mosolyog. S mi mástól mosolyogna a gyermek, mint ha a szüleit boldognak látja? Hát csak fogja azt a madarat, úrfi, és vigye el a hercegnőjének, hogy teljes legyen a boldogság.

Nem kérdezett többet Dalia herceg, pontosan azt tette, amit a kecskepásztor tanácsolt. Visszatért a hajóra, s a kalickát a madárral felakasztotta az árbocra. Utána leheveredett az árboc tövébe és leste, mikor jön végre a madárhoz egy énekes udvarló.
Amíg a herceg a szigeten türelmesen várakozott, Piperke odahaza végképp kétségbeesett. Mást sem tett már, mint reggeltől estig sopánkodott, siránkozott.

– Mi lesz velünk, ha baja esett? Ha viharba került, vagy elfogták a kalózok? Jaj, lehet, hogy az én drága uram teste már hullámsírban nyugszik, soha meg sem tudom, mi történt vele!

A komorna hasztalan próbálta megnyugtatni.

– Ugyan, ugyan, asszonyom! Korai még rémeket látni! Aztán meg a babának sem tesz jót, ha emészti magát! Meglátja, hamarosan minden jóra fordul!

De már semmi biztató szó nem használt, Piperke ugyanúgy kesergett, mint annak előtte. Épp csak könnyet nem ejtett, hiszen azt Dalia, mikor útnak indult, szigorúan megtiltotta neki.

A hosszú várakozás Faunária kikötőjében végül meghozta a jutalmát. Egy délután olyan muzsika töltötte be a hajót, hogy a templomi orgona zengése rozsdás nyekergésnek tűnt mellette. Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon, billegette aranyszálakkal befont farkát és dalolt torkaszakadtából.


Hamar vitorlát bontottak, s a kedvező széllel sebesen megindultak hazafelé. Röpke órák múlva már csak a végtelen tenger hullámai vették körbe a hajót. Dalia lehunyt szemmel hallgatta a bíbormálinkó varázslatos énekét. És ahogy hallgatta, hirtelen rájött, hogy más ez a dal, mint amit szerelmével a fogadó erkélyén hallottak. Abból a muzsikából az élet öröme áradt, ebből pedig fájdalom és keserűség. Felpillantott a herceg az arany kalickára, és meglátott egy könnycseppet a raboskodó kismadár szeme sarkában. Nosza, elrikkantotta magát:

– Ej, kormányos! Fordítsd meg a hajót, visszamegyünk a szigetre, ott felejtettünk valamit!

Amint ismét a sziget közelébe értek, Dalia kinyitotta a kalicka ajtaját, s a madárka kiröppent a fogságból. Több se kellett a bíbormellényes dalnoknak, csatlakozott nyomban a párjához. Vadul kergetőztek, egyre feljebb emelkedtek, végül elszálltak a sziget irányába.

Hát így nyúlt egyre hosszabbra Dalia herceg utazása. Nem csoda, hogy Piperke hercegnőn úrrá lett a kétségbeesés. Már ki sem mozdult a szobájából, naphosszat üldögélt az ágya szélén, ételt is alig vett magához, egyre csak szipogott és sóhajtozott.

– Jaj, most már bizonyos, hogy az én Daliámnak baja esett! Ó, bárcsak ne küldtem volna el, bárcsak itt maradt volna az én édes uram mellettem! Jaj, mi lesz most velem, egyedül kell felnevelnem a gyermekem!

Aztán egyik reggel, mikor Piperke kinyitotta szemét, felcsendült kinn a kertben egy kismadár éneke. Alig hallhatóan, az ablakrésen át szűrődött be a dal, de semmi más hanggal nem volt összetéveszthető.
Felcsippentette Piperke a hálóruhája szegélyét, s futott le a márvány lépcsőkőn, olyan sebesen, ahogy csak bírt. A kertbe érve már tisztán hallotta az éneket, s tekintetével a lomb között a bíborszínű madárkát kereste. De bizony rossz helyen keresgélt! Nem a magasból jött a muzsika, hanem egyenesen a háta mögül. A hercegnő sarkon fordult, s ott állt a kapuoszlopnak támaszkodva Dalia herceg. A kecskepásztor furulyáját tartotta a kezében, azon játszotta vidáman cifrázva a bíbormálinkó szerelmes énekét. Sokáig már nem játszhatta, mert Piperke a nyakába ugrott, s elhalmozta a csókjaival.

– Hát visszatértél! Végre visszatértél!
– Itt vagyok –felelte a herceg–, s bár a bűvös madarat nem hoztam el neked, a hangját, látod, megszereztem. Talán mendemonda, hogy a gyermekünk szebb és boldogabb lesz tőle, de ha téged mosolyogni látlak, már nem utaztam hiába.

Dalia ismét a szájához emelte a furulyát, és egy újabb dalt kezdett játszani. Piperke könnybe lábadt szemmel hallgatta, majd hirtelen a hasára tapasztotta mindkét kezét és felkiáltott:

– Megmozdult! A kis királyfi rugdalódzik! Lám csak, mennyire élvezi a muzsikát, amit az én nagyra nőtt énekesmadaram játszik neki!

Attól a naptól kezdve Dalia herceg minden reggel furulyaszóval ébresztette Piperke hercegnőt, s a kicsi herceget is, aki néhány hónap múlva épségben megszületett. Szebb baba lett, mint amilyennek elképzelték, mosolygósabb, boldogabb, mint amilyennek valaha is remélték. Talán a muzsikaszó volt rá ilyen jótékony hatással, talán a mindent megszépítő, mindent meggyógyító szeretet.

Aranykulcsocskák: herceg, hercegnő, királyfi, királylány, Piperke, Szerelem .

Piperke hercegnő menyegzője

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .
Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává
Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára.
Amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada.
Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon és dalolt torkaszakadtából.

Meséltem már nektek Piperke hercegnőről és a varázsruháról, mely bármilyen pazar öltözékké át tudott változni. A ruha csodás képessége ugyan elveszett, cserébe viszont a hercegnő elnyerte Dalia királyfi szerelmét. Nem telt el sok idő, és már ki is tűzték az esküvő dátumát.

Piperke lázasan készülődött a nagy napra. Elhatározta, hogy neki lesz a legszebb esküvője a világon. Megszervezte a meghívók kiküldését, összeállította a díszvacsora fogásait, kiválasztotta a legjobb zenészeket, de még a palota feldíszítésére is nagy gondot fordított.

Menyasszonyi ruháját hetvenhét szabó hetvenhét napon át varrta. Piperke ügyelt rá, hogy finom, elegáns, de ne túlcicomázott öltözék készüljön. A varázsruha jó leckét adott neki.

Minden előkészület rendben haladt, úgy tűnt, már semmi baj nem jöhet közbe. A nevezetes nap reggelén azonban az ősz uralkodó velőtrázó sikításra ébredt. Pár pillanat múlva a hercegnő berontott a királyi hálószobába, és zokogva az ágyra vetette magát.

– Vége! Vége! Nem lesz esküvő! – hajtogatta Piperke elcsukló hangon.

– De hát mi a csuda történt? – kérdezte rémülten a király. – Talán Dalia herceg meggondolta magát?

Piperke felemelte a takaróról könnyáztatta arcát.

– Az orrom! – szipogta. – Nézd meg az orrom! Így nem állhatok a násznép elé! S pláne nem láthat így meg a vőlegényem!

A hercegnő orra hegyén egy jókora piros pattanás éktelenkedett.

– Ó, hát csak ez a baj? – nevetett a király megkönnyebbülten. – Egy kis púder, arcpakolás, kencefice, és már nem is fog az a csúfság látszani.

– Púder? Pakolás? – rémüldözött Piperke. – Azt akarod, hogy fehérre meszeljék az arcom? Hogy úgy nézzek ki, mint egy kísértet, vagy egy zombi? Azt már nem! Hiszen Dalia éppen a természetes szépséget kedveli bennem!

Hívatták az udvari orvost, aki tüzetesen megvizsgálta a hercegnő orrát. Nagyítóval szemügyre vette a vöröslő dudort, aztán egy kenőcsöt nyomott Piperke kezébe.

– Ezzel kenegesse, fenség, naponta háromszor, és a csúfság hamarosan elmúlik.

Piperke elsápadt.

– Hamarosan? Mi az, hogy hamarosan?

– Két, vagy három nap múlva fenséged orra visszanyeri régi szépségét. Sajnos, hatásosabb gyógyírt nem ismerek – felelte az orvos hajlongva.

Piperke elvonult a szobájába, bekente a pattanását a krémmel, és a tükörben figyelte, történik-e valami. Nem biztos, hogy jól látta, de úgy érezte, a dudor egyre csak növekszik.

Hatalmas csörömpölés rázta meg a palotát, a hercegnő egy vázát hajított a tükör közepébe. Aztán leroskadt az ágyára, és potyogtak a könnyei.

– Csak egy megoldás van – javasolta a királynak a főtanácsos. – Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára. Dalia hercegnek és a kíséretének majd azt mondjuk, a mi országunkban menyegzőkön ez a szokás. Akkor azt hiszi majd, a hercegnő orra is ki van festve.

– Ez ragyogó ötlet, de mit mondunk a saját vendégeinknek? – akadékoskodott az uralkodó.

– Nekik meg azt mondjuk, hogy Elegancia hagyománya miatt festjük magunkra a pöttyöt.

Megörült akirály, hogy ezt a rettenetes problémát ilyen ügyesen megoldották. Máris utasította leghűségesebb tábornokát, hogy álljon egy vödör festékkel a templom kapujába, s mindenkit csak megjelölt orral engedjen oda belépni. Ha kell, az erőszaktól se riadjon vissza.

 

Mire ezt így elrendezték, már megkongatták a templom nagyharangját, s gyülekezni kezdett a vendégsereg. Piperke magába roskadva ült a szobájában, de mikor megtudta, hogy mindenkinek, még vőlegényének is vörösleni fog az orra, lassacskán megvigasztalódott. A király karon fogta egyetlen leányát, s elindultak a kézfogóra. Nem is történt semmi baj, míg a templom kapujához nem értek. Ott azonban a kackiás bajszú tábornok feltartóztatta őket.

– Állj! – mennydörögte a hadúr. – A király parancsára belépés csak festett orral lehetséges!

Azzal bemártotta jókora ecsetjét a festékes vödörbe,s a király orrát kipingálta. Utána az ecsettel Piperke hercegnő felé fordult.

– Mit akarsz tőlem, tábornok? Nekem már vörösen virít az orrom! – szólt meglepetten Piperke.

– Én ennek nyomát sem látom. Ez szabálytalan! – jelentette ki a könyörtelen hadvezér.

Piperke lekapta fejéről az arany diadémot és tükörként maga elé tartotta. Alig akart hinni a szemének.

– Eltűnt! Apuskám, amíg jöttünk az úton, eltűnt a pattanás! Nem kell már a pötty az orrotokra, vond vissza a parancsot!

– Már késő, leányom – vakarta a fejét a király. – Hiszen a vendégek már mind odabenn vannak kimázolva. Nem csinálhatok még nagyobb bolondot belőlük. Tábornok, tegye a dolgát!

A csöpögő ecset ismét a hercegnő orrához közelített.

– Azt már nem! – ellenkezett Piperke, s félrelökte a tábornok kezét. Rosszul tette, hogy kapálódzott, mert a piros festék így egyenesen hófehér ruhájára fröccsent.

Minden sivalkodás, ami eddig volt, tücsökzenének tűnt ahhoz képest, ami ezután következett. Piperke mérgében cafatokra tépte ruháján a csipkéket, megtaposta az uszályát, eláztatta könnyeivel a fátylat. Most főtt csak igazán édesapja feje, honnan kerítsenek másik menyasszonyi öltözetet? Hamarjában egy komornát visszaküldetett a palotába, hozza el a hercegnő varázsruháját.

– De hiszen az csak egy egyszerű kis vászonruha – szipogott Piperke. – Nem való esküvőre!

– Az igaz, de fehér. Belőlünk már bohócot csináltattál, te magad legalább nem válsz azzá – felelte bölcsen édesapja.

Megjött hamar a ruha, s a hercegnő a sekrestyében sebtében átöltözött. Hogy jobb kedve legyen, a király végül engedett a piros pötty dolgában.

– Ha valaki majd kérdi, azt mondjuk, a menyasszony kivétel. Neki az esküvőn szeplőtelennek kell lennie.

Megragadta leánya karját az agg uralkodó, és beráncigálta a templom kapuján. Piperke behunyta a szemét, és várta a vendégsereg gúnyos kuncogását. De néma csönd volt, csak egy-egy álmélkodó, áhítatos sóhaj szállt fel a padsorok közül. A hercegnő pislogott egyet-kettőt, aztán végigtekintett magán. Lélegzete is elakadt a csodálkozástól. A kis ruhába visszatért a varázserő, s földöntúli fényben tündökölt a testén. Egyszeriben felszáradtak Piperke könnyei, s mosolyogva vonult az oltár elé.

Rendben lezajlott hát ez az esküvő is, mint mindegyik a világtörténelemben. Csak utána történt egy kis baleset, mikor a templomkapun kilépve az első hitvesi csókra került a sor. Csók közben Dalia herceg piros foltja elmázolódott, s mindkettőjük arca maszatos lett. A vendégsereg tapsolt, ujjongott, és közben kezükkel saját pöttyüket is mindannyian szétkenték. Azt gondolták, ez itt a szokás, és nem akarták megsérteni az etikettet.
Rátartiában attól a naptól kezdve vörösre pingált orral tartanak minden esküvőt. Törvénybe vették, s be is tartják mindaddig, míg ki nem fogynak a piros festékből. Ha nem hiszitek, házasodjatok be oda, s győződjetek meg róla saját magatok!

Aranykulcsocskák: herceg, hercegnő, királyfi, királylány, Piperke, Szerelem .

Piperke hercegnő báli ruhája

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .
Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává
Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára.
Amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada.
Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon és dalolt torkaszakadtából.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy távoli ország, úgy hívták, hogy Rátartia. Ebben az országban egy ősz, öreg király uralkodott, akinek volt egy gyönyörű szép leánya, Piperke hercegnő. A királykisasszony kedvelte a lakomákon felszolgált finom ételeket, szeretett sétálgatni a kert színes virágai között, de a legboldogabb mégis akkor volt, ha a bálokon csillogó ruhákban parádézhatott. Egyszóval épp olyan volt, mint a mai lányok többsége, csak neki a gazdagság is megadatott hozzá, hogy a hóbortjainak hódolhasson.

Egy napon hívatta őt atyja, az öreg király, és azt mondta neki:
– Drága leányom, Piperke! Nagy hírem van számodra. Holnap világra szóló bált rendezünk a palotában, melyre meghívtuk Dalia herceget is, ki a szomszéd ország, Elegancia trónörököse. Kérlek, vedd fel a bálra a legszebb ruhádat, mert azt akarom, hogy Dalia herceg szeme megakadjon rajtad! Fontos lenne mindkét ország számára, hogy ti ketten egybekeljetek.

Piperke hercegnő repesett a boldogságtól. Nemcsak annak örült, hogy végre ragyogó ruhában mutatkozhat, hanem, mi tagadás, Dalia herceg is közel állt szívéhez. Szaladt a szobájába, és utasította a szolgákat, hozzák elő a báli ruháit.

– Ez túl sötét – mondta az egyikre.
– Ezen kevés a csipke – hajította félre a másikat.
– Ennek meg nem elég pörgős az alja! – legyintett a harmadikra.
– Ez meg nem illik a hajam színéhez – sóhajtott lemondóan.

Hiába hordták oda az egész ruhatárát,  Piperke egyikkel sem volt megelégedve. Estére kimerülten roskadt le az ágyára.

– Mit fogok így felvenni? – kesergett.  – Ki fognak nevetni! Inkább el sem megyek a bálba!

Az öltöztetőnő jelentette a királynak, hogy leánya nem talált megfelelő ruhát, veszélybe került emiatt a tervezett menyegző. Nosza, össze is ültek nyomban a miniszterek és tanácsadók, egész éjszaka tanakodtak, hogyan oldják meg a válsághelyzetet. Szerencsére, a kincstárnok hallott egyszer az unkaöccsétől egy indiai szabómesterről, aki varázslatos ruhákat árul gazdag hölgyek részére.

Alig hajnalodott még, amikor futárt indítottak a szabómesterért. Délutánra meg is érkezett a mester a palotába, hóna alatt egy kisebb csomaggal. Körbevették azonnal a miniszterek, a király és Piperke alig bírt odafurakodni. Mind látni akarták, milyen csodálatos ruhaköltemény kerül elő a csomagból.

Annál nagyobb volt a megrökönyödésük, amikor a szabómester egy egyszerű, fehér vászonruhát húzott elő, és tartott a magasba.

– Ez minden? – kérdezte elképedve a király. – Ezért fizessek neked egy zsák aranyat, te csaló?
– Felség, megértem felháborodásodat, de ez a varázsruha életem főműve – felelte alázattal a szabómester. – Bele van szőve a keleti varázslás minden tudománya. Képes arra, hogy pontosan olyanná változzon, amilyenné a viselője szeretné.
– Ez már tetszik! – lelkendezett Piperke. – Add csak ide, hadd próbálom fel!

A hercegnő elrobogott a szobájába a ruhával, s percek múlva ragyogó, arannyal átszőtt, gyémántokkal ékesített báli kosztümben jelent meg. A miniszterek tapsviharban törtek ki, a király pedig azonnal utasította a kincstárnokot, fizesse ki a ruha árát a szabómesternek.

– Még egy fontos dolgot el kell mondanom, hercegkisasszony – szólt távozóban a szabómester. – A varázslat csak addig működik, míg a viselője is úgy akarja.
– Ez csak természetes – legyintett Piperke.

A hercegnő büszkén sétálgatott csillogó ruhájában a folyosókon. Minden tükörnél megállt, forgolódott, nem győzött gyönyörködni magában. Hanem, ahogy közeledett a bál megnyitója, egyre inkább úgy érezte, hogy még mindig nem elég szép a ruhája. Vissza is vonult a szobájába, hogy még csinosítgassa magát. Billegett az öltöző tükör előtt, és közben sorolta a kívánságait.

– Ide a mellemre kell egy zsabó. És legyen egy hosszú uszály, flitterekkel. A derekamon aranyszínű öv. Hátul meg egy vörös színű selyem masni.

A ruha pedig folyamatosan változott, ahogy kérte.
Sorra érkeztek a vendégek, és Piperke nem volt sehol. Hiába kopogtattak az ajtaján, a hercegnő nem jött elő. Végül a király nem bírta tovább, és benyitott. Piperke a tükörnek dőlve keservesen zokogott. Ruhájáról minden irányba roskadásig lógtak a csipkék, szalagok, gyöngysorok, mozdulni is alig tudott már benne.

– Elég volt! – sikította Piperke.  – Utálom ezt az átkozott ruhát! Látni sem akarom többé!

Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává. Kívánhatott aztán már a hercegnő akármit, a ruha nem engedelmeskedett többé.
– Ha így jártál, hát így jössz a bálba – döntötte el a király. – Indulás, egy-kettő!
– Inkább a halál! – felelte durcásan Piperke.
– Hogyisne! – mondta a király fejcsóválva. – Első az államérdek! Szolgák, vigyétek!

Az ajtónállók felkapták két oldalról Piperke hercegnőt, akárhogy ellenkezett, rúgkapált. Végigszaladtak vele a folyosón, és betuszkolták a bálterembe.

Szegény Piperke! El akart süllyedni szégyenében, mikor a sok felcicomázott dámát megpillantotta. Karjaival próbálta rejtegetni egyszerű vászonruháját.
A teremben hirtelen elhallgatott a zene. A beállt csendben csak a jelenlévők suttogását lehetett hallani.

– Oh! … Ez elképesztő! …Hihetetlen! …Micsoda merészség!

Piperke ki akart szaladni, de az ajtót gondosan bezárták mögötte. A vendégseregből egyszer csak előlépett a jóképű és elegáns Dalia herceg. Mélyen meghajolt a hercegnő előtt és így szólt.

– Fenséges hercegnő, az ön szépségének nincsen párja a világon! Kérem, legyen a partnerem a nyitótáncon.
– De… hát… a ruhám – hebegte Piperke. – Szörnyen nézek ki!
– A ruhája csodálatos – felelte a herceg. – Nézzen csak körül, fenség! A sok úri hölgy a megannyi fodorral, tüllel, csipkével mind csak saját csúfságát palástolja. Ez az egyszerű fehér ruha azonban kiemeli az ön természetes, hibátlan szépségét.

A hercegnő hálásan elmosolyodott, és nem foglalkozott többet a ruhájával. Annál inkább törődött a megnyerő modorú Dalia herceggel. Egész éjszaka együtt táncoltak, saját és persze szüleik legnagyobb örömére.
Attól a naptól kezdve Piperke hercegnőt nem érdekelte többé a csillogás-villogás. Hamarosan népének szeretett királynéja lett a dicső és igazságos Dalia király oldalán. Na jó, ez így nem egészen igaz. Addig még történt egy és más, de ezt majd csak legközelebb mesélem el.

Aranykulcsocskák: herceg, hercegnő, királyfi, királylány, Piperke, Szerelem .

Könyvesbolt

  • Könyvek
  • Rendelés menete
  • Fiókom
  • Pénztár
  • Kosár

Mesecsoportok

  • Anyák napjára (3)
  • Holdköves gyűrű (8)
  • Karácsonyi és Mikulás mesék (2)
  • Kard és szerelem (5)
  • Lapibabás mesék (3)
  • Legújabb mesénk (5)
  • Mesélő képek / versek / (3)
  • Népmesék nyomában (3)
  • Piperke hercegnő meséi (3)
  • Tündéres mesék (11)
  • Vendég írók meséi (1)
  • Versek-természet (2)
  • Verses mesék (1)

Oldalaink

  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Mesék
    • Lapibabás mesék
    • Legújabb mesénk
    • Mesélő képek / versek /
  • Tarisznya /letölthető dokumentumok/
  • Mások mondták rólunk

Aranykulcsocskák

Ajándék Anyák napja Borika csata furfang Gyerekek Gyűrű Hal herceg hercegnő Holdköves gyűrű karácsony Kerékpár Kincses ládika királyfi királylány Lapi Lapibaba Lapifalva Mikulás napraforgó Piperke szegény ember Szellem Szerelem tavasz természet tél Télapó Tündér vers Virág ördög

Elérhetőségek

Mesesarok Kiadó
2000 Szentendre
Deli Antal utca 48/3

Telefon:
06-30-530-8156
06-26-319-121
e-mail:
mesesarok2015@gmail.com

CyberChimps WordPress Themes

© Mesesarok Kiadó