Megvolt hát a hét országra szóló lakodalom, Piperke hercegnő a jóképű és elegáns Dalia herceg felesége lett. A harminchárom napon, harminchárom éjen tartó dínomdánom végeztével az ifjú pár hosszú nászútra indult. Egy díszes hajóra szálltak, hogy a Déltengeri Szigetvilágot bebarangolják.

Nem tisztem most elmesélni, hol és merre jártak, arról mesélek csupán, mit történt, mikor a százegyedik este kikötöttek a zöldellő Faunária szigetén. A szigeten volt egy kis halászfalu, abban egy takaros fogadó, hol a hercegi pár éjszakára kényelmesen megszállhatott.

Másnap reggel olyan varázslatos fuvolahang ébresztette az ifjú hitveseket, hogy azt hitték, egy angyal szállott le a fogadó kertjébe. Pedig csak egy apró madár dalolt az ablakpárkányon. De nem akármilyen madár volt az! Éjfekete a feje, bíborvörös a dolmánya, szárnya ezüsttel, farka arannyal volt kihímezve. Sem a herceg, sem a hercegnő nem látott vagy hallott még hozzá foghatót.
Meg is kérdezték a fogadóst, mit tud erről a különös madárról. A fogadós szélesen mosolygott a bajusza alatt, s így válaszolt:

– Az bizony csakis szigetünk ékessége, a bíbormálinkó lehetett. Örüljetek, mert, ahová ő beköszön, ott nem késlekedik a gyermekáldás! S az is bizonyos, hogy szebb és boldogabb lesz az a gyermek, ki már magzat korában a bíbormálinkó énekét hallgatja!

Mosolygott Dalia is, Piperke is ezen a válaszon, hanem amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada. Olyan bájosak, kedvesek voltak, hogy Piperke úgy érezte, mégiscsak lehetett abban igazság, amit a fogadós mondott.

Néhány héttel később a hajó megérkezett Eleganciába, s kikötött Dalia herceg várának a tövében. Piperke hercegnőt lefoglalta, hogy berendezkedjen új otthonában, el is feledte, ami a szigeten történt. Aztán egy reggel rádöbbent, hogy a fogadós igazat szólt, csakugyan gyermeket hord a szíve alatt. Mondanom sem kell, hatalmas volt az öröm szerte az egész országban. Bárók és grófok együtt ünnepeltek a parasztokkal, földönfutókkal. Éppen csak Piperke arca lett egyre sápadtabb, az ő szívét marcangolta a szomorúság.

– Mi bánt, egyetlenem? Áruld el, nem lehet titkunk egymás előtt! – kérdezte kedvesen a herceg.

– Mérhetetlen a gazdagságunk, mégsem tudjuk a legfontosabbat megadni a gyermekünknek – felelte szipogva a hercegnő. – Úgy kell majd a világra jönnie, hogy nem hallotta a bíbormálinkó bűvös énekét. Hogyan lesz akkor olyan szép és mosolygós, mint Faunária szigetén az apróságok?

Hiába próbálta a herceg megvigasztalni, Piperke napról-napra búsabb lett. Végül már úgy hullatta a könnyeit, hogy a dézsák a kastélyban mind csordultig teltek. Akkor aztán Dalia az asztalra csapott és így szólt:

– Nem bírom ezt tovább nézni! Visszatérek a szigetre és elhozom neked azt a madarat. De megtiltom, hogy tovább itasd az egereket, elég lesz nekem a kis herceg bömbölését hallgatni, ha majd megszületik!

Rögtön másnap reggel útra is kelt a herceg. Felszállt a hajóra, a hajó vitorlát bontott, s eltűnt a messzeségben. Piperke hercegnőnek felszáradtak a könnyei, szívébe a bánat helyére izgalom költözött. Sikerrel jár-e Dalia? Dalol-e majd oly szépen a madár, amit hoz? S tetszeni fog-e a kis királyfinak az ének?
Ahogy múltak a napok, az izgalom mellé fokozódó türelmetlenség párosult. Piperke minden délután felküldte a komornát a bástyára, nézze meg, jön-e már Dalia. De az mindig azzal a hírrel tért vissza, hogy nem lát hajót közeledni a távolban.

– Hol késlekedik annyit, tán megfeledkezett rólam? – mérgelődött ilyenkor a hercegnő.
– Messzi van az a sziget, fenséges asszonyom! – próbálta vigasztalni a komorna. – Meg aztán, befogni a madarat, az is sok időbe telhet.

De mondhatott a komorna bármit, Piperke törékeny nyugalma lassacskán semmivé foszlott.

Eközben a herceg szerencsésen megérkezett Faunária szigetére. Ott aztán mindenfelé kérdezősködött, hogyan ejthetne csapdába egy bíbormálinkót. A sziget lakói azt tanácsolták, menjen fel a hegyre a vén kecskepásztorhoz. Annak annyi a gyereke, mint égen a csillag, ő biztosan közeli barátságban van ezzel a madárral.
Meghallgatta a kecskepásztor Dalia kérését, és csak annyit mondott:

– Holnap kora reggel gyere vissza, hozz magaddal egy kalickát és egy marék tiszta búzát!

Úgy is lett. Másnap reggel jött a herceg egy színarany kalickával meg egy búzával tömött kis zsákkal. A pásztor kinyitva letette a kalickát a földre, búzát szórt a belsejébe, meg pár szemet a fűre is az ajtaja elé. Aztán előhúzott a zsebéből egy apró tökből faragott furulyát. Mikor abba beléfújt, éppen úgy szólt, mintha a bíbormálinkó énekelt volna. Kisvártatva megjelent egy szürke tollú madár és leszállt a pásztor lába elé. Elkezdte csipegetni a kiszórt magot, s közben óvatlanul besétált a kalickába. Akkor a pásztor rácsapta az ajtót és átnyújtotta a hercegnek a zsákmányt.

– Ej, te! Hisz ez nem az a madár! – bosszankodott Dalia. – Szürke a tolla és annyi dal sem fakad a torkából, mint egy néma varjúnak!
– Bíbormálinkó ez, úgy éljek! – bizonygatta a pásztor. – Csakhogy nem a fiú, ki szerelmes dalokat zeng a párjának, hanem éppen hogy a leány. Vidd csak el a hajódra, akaszd a kalickát az árbocra, s várj türelemmel. Hamarosan jön majd egy udvarló, odatelepszik a keresztrúdra, s énekel neki. Akkor aztán bonts vitorlát és indulj sebesen hazafelé. Ne félj, nem hagyja el a madár a párját, ha egyszer rátalált!

Csóválta a fejét Dalia herceg.

– Azt mondod, vénember, nem is nekünk dalol a madár, hanem a párjának szerelemből? Hiszen a faluban úgy tartják, a gyermekáldást jövendöli meg az énekével.
– Badarság! – legyintett az öregember. – Úgy van ez, fiam, hogy a szerelmes ember füle jobban ki van hegyezve a madárdalra, mint bárki másé. S ahol dúl a szerelem, bekopogtat a gyermek is hamarosan.
– Akkor tán az sem igaz, hogy a gyermekek a madárdaltól lesznek szépek, mosolygósak?
– Minden gyerek szép, amikor mosolyog. S mi mástól mosolyogna a gyermek, mint ha a szüleit boldognak látja? Hát csak fogja azt a madarat, úrfi, és vigye el a hercegnőjének, hogy teljes legyen a boldogság.

Nem kérdezett többet Dalia herceg, pontosan azt tette, amit a kecskepásztor tanácsolt. Visszatért a hajóra, s a kalickát a madárral felakasztotta az árbocra. Utána leheveredett az árboc tövébe és leste, mikor jön végre a madárhoz egy énekes udvarló.
Amíg a herceg a szigeten türelmesen várakozott, Piperke odahaza végképp kétségbeesett. Mást sem tett már, mint reggeltől estig sopánkodott, siránkozott.

– Mi lesz velünk, ha baja esett? Ha viharba került, vagy elfogták a kalózok? Jaj, lehet, hogy az én drága uram teste már hullámsírban nyugszik, soha meg sem tudom, mi történt vele!

A komorna hasztalan próbálta megnyugtatni.

– Ugyan, ugyan, asszonyom! Korai még rémeket látni! Aztán meg a babának sem tesz jót, ha emészti magát! Meglátja, hamarosan minden jóra fordul!

De már semmi biztató szó nem használt, Piperke ugyanúgy kesergett, mint annak előtte. Épp csak könnyet nem ejtett, hiszen azt Dalia, mikor útnak indult, szigorúan megtiltotta neki.

A hosszú várakozás Faunária kikötőjében végül meghozta a jutalmát. Egy délután olyan muzsika töltötte be a hajót, hogy a templomi orgona zengése rozsdás nyekergésnek tűnt mellette. Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon, billegette aranyszálakkal befont farkát és dalolt torkaszakadtából.

Hamar vitorlát bontottak, s a kedvező széllel sebesen megindultak hazafelé. Röpke órák múlva már csak a végtelen tenger hullámai vették körbe a hajót. Dalia lehunyt szemmel hallgatta a bíbormálinkó varázslatos énekét. És ahogy hallgatta, hirtelen rájött, hogy más ez a dal, mint amit szerelmével a fogadó erkélyén hallottak. Abból a muzsikából az élet öröme áradt, ebből pedig fájdalom és keserűség. Felpillantott a herceg az arany kalickára, és meglátott egy könnycseppet a raboskodó kismadár szeme sarkában. Nosza, elrikkantotta magát:

– Ej, kormányos! Fordítsd meg a hajót, visszamegyünk a szigetre, ott felejtettünk valamit!

Amint ismét a sziget közelébe értek, Dalia kinyitotta a kalicka ajtaját, s a madárka kiröppent a fogságból. Több se kellett a bíbormellényes dalnoknak, csatlakozott nyomban a párjához. Vadul kergetőztek, egyre feljebb emelkedtek, végül elszálltak a sziget irányába.

Hát így nyúlt egyre hosszabbra Dalia herceg utazása. Nem csoda, hogy Piperke hercegnőn úrrá lett a kétségbeesés. Már ki sem mozdult a szobájából, naphosszat üldögélt az ágya szélén, ételt is alig vett magához, egyre csak szipogott és sóhajtozott.

– Jaj, most már bizonyos, hogy az én Daliámnak baja esett! Ó, bárcsak ne küldtem volna el, bárcsak itt maradt volna az én édes uram mellettem! Jaj, mi lesz most velem, egyedül kell felnevelnem a gyermekem!

Aztán egyik reggel, mikor Piperke kinyitotta szemét, felcsendült kinn a kertben egy kismadár éneke. Alig hallhatóan, az ablakrésen át szűrődött be a dal, de semmi más hanggal nem volt összetéveszthető.
Felcsippentette Piperke a hálóruhája szegélyét, s futott le a márvány lépcsőkőn, olyan sebesen, ahogy csak bírt. A kertbe érve már tisztán hallotta az éneket, s tekintetével a lomb között a bíborszínű madárkát kereste. De bizony rossz helyen keresgélt! Nem a magasból jött a muzsika, hanem egyenesen a háta mögül. A hercegnő sarkon fordult, s ott állt a kapuoszlopnak támaszkodva Dalia herceg. A kecskepásztor furulyáját tartotta a kezében, azon játszotta vidáman cifrázva a bíbormálinkó szerelmes énekét. Sokáig már nem játszhatta, mert Piperke a nyakába ugrott, s elhalmozta a csókjaival.

– Hát visszatértél! Végre visszatértél!
– Itt vagyok –felelte a herceg–, s bár a bűvös madarat nem hoztam el neked, a hangját, látod, megszereztem. Talán mendemonda, hogy a gyermekünk szebb és boldogabb lesz tőle, de ha téged mosolyogni látlak, már nem utaztam hiába.

Dalia ismét a szájához emelte a furulyát, és egy újabb dalt kezdett játszani. Piperke könnybe lábadt szemmel hallgatta, majd hirtelen a hasára tapasztotta mindkét kezét és felkiáltott:

– Megmozdult! A kis királyfi rugdalódzik! Lám csak, mennyire élvezi a muzsikát, amit az én nagyra nőtt énekesmadaram játszik neki!

Attól a naptól kezdve Dalia herceg minden reggel furulyaszóval ébresztette Piperke hercegnőt, s a kicsi herceget is, aki néhány hónap múlva épségben megszületett. Szebb baba lett, mint amilyennek elképzelték, mosolygósabb, boldogabb, mint amilyennek valaha is remélték. Talán a muzsikaszó volt rá ilyen jótékony hatással, talán a mindent megszépítő, mindent meggyógyító szeretet.

Meséltem már nektek Piperke hercegnőről és a varázsruháról, mely bármilyen pazar öltözékké át tudott változni. A ruha csodás képessége ugyan elveszett, cserébe viszont a hercegnő elnyerte Dalia királyfi szerelmét. Nem telt el sok idő, és már ki is tűzték az esküvő dátumát.

Piperke lázasan készülődött a nagy napra. Elhatározta, hogy neki lesz a legszebb esküvője a világon. Megszervezte a meghívók kiküldését, összeállította a díszvacsora fogásait, kiválasztotta a legjobb zenészeket, de még a palota feldíszítésére is nagy gondot fordított.

Menyasszonyi ruháját hetvenhét szabó hetvenhét napon át varrta. Piperke ügyelt rá, hogy finom, elegáns, de ne túlcicomázott öltözék készüljön. A varázsruha jó leckét adott neki.

Minden előkészület rendben haladt, úgy tűnt, már semmi baj nem jöhet közbe. A nevezetes nap reggelén azonban az ősz uralkodó velőtrázó sikításra ébredt. Pár pillanat múlva a hercegnő berontott a királyi hálószobába, és zokogva az ágyra vetette magát.

– Vége! Vége! Nem lesz esküvő! – hajtogatta Piperke elcsukló hangon.

– De hát mi a csuda történt? – kérdezte rémülten a király. – Talán Dalia herceg meggondolta magát?

Piperke felemelte a takaróról könnyáztatta arcát.

– Az orrom! – szipogta. – Nézd meg az orrom! Így nem állhatok a násznép elé! S pláne nem láthat így meg a vőlegényem!

A hercegnő orra hegyén egy jókora piros pattanás éktelenkedett.

– Ó, hát csak ez a baj? – nevetett a király megkönnyebbülten. – Egy kis púder, arcpakolás, kencefice, és már nem is fog az a csúfság látszani.

– Púder? Pakolás? – rémüldözött Piperke. – Azt akarod, hogy fehérre meszeljék az arcom? Hogy úgy nézzek ki, mint egy kísértet, vagy egy zombi? Azt már nem! Hiszen Dalia éppen a természetes szépséget kedveli bennem!

Hívatták az udvari orvost, aki tüzetesen megvizsgálta a hercegnő orrát. Nagyítóval szemügyre vette a vöröslő dudort, aztán egy kenőcsöt nyomott Piperke kezébe.

– Ezzel kenegesse, fenség, naponta háromszor, és a csúfság hamarosan elmúlik.

Piperke elsápadt.

– Hamarosan? Mi az, hogy hamarosan?

– Két, vagy három nap múlva fenséged orra visszanyeri régi szépségét. Sajnos, hatásosabb gyógyírt nem ismerek – felelte az orvos hajlongva.

Piperke elvonult a szobájába, bekente a pattanását a krémmel, és a tükörben figyelte, történik-e valami. Nem biztos, hogy jól látta, de úgy érezte, a dudor egyre csak növekszik.

Hatalmas csörömpölés rázta meg a palotát, a hercegnő egy vázát hajított a tükör közepébe. Aztán leroskadt az ágyára, és potyogtak a könnyei.

– Csak egy megoldás van – javasolta a királynak a főtanácsos. – Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára. Dalia hercegnek és a kíséretének majd azt mondjuk, a mi országunkban menyegzőkön ez a szokás. Akkor azt hiszi majd, a hercegnő orra is ki van festve.

– Ez ragyogó ötlet, de mit mondunk a saját vendégeinknek? – akadékoskodott az uralkodó.

– Nekik meg azt mondjuk, hogy Elegancia hagyománya miatt festjük magunkra a pöttyöt.

Megörült akirály, hogy ezt a rettenetes problémát ilyen ügyesen megoldották. Máris utasította leghűségesebb tábornokát, hogy álljon egy vödör festékkel a templom kapujába, s mindenkit csak megjelölt orral engedjen oda belépni. Ha kell, az erőszaktól se riadjon vissza.

Mire ezt így elrendezték, már megkongatták a templom nagyharangját, s gyülekezni kezdett a vendégsereg. Piperke magába roskadva ült a szobájában, de mikor megtudta, hogy mindenkinek, még vőlegényének is vörösleni fog az orra, lassacskán megvigasztalódott. A király karon fogta egyetlen leányát, s elindultak a kézfogóra. Nem is történt semmi baj, míg a templom kapujához nem értek. Ott azonban a kackiás bajszú tábornok feltartóztatta őket.

– Állj! – mennydörögte a hadúr. – A király parancsára belépés csak festett orral lehetséges!

Azzal bemártotta jókora ecsetjét a festékes vödörbe,s a király orrát kipingálta. Utána az ecsettel Piperke hercegnő felé fordult.

– Mit akarsz tőlem, tábornok? Nekem már vörösen virít az orrom! – szólt meglepetten Piperke.

– Én ennek nyomát sem látom. Ez szabálytalan! – jelentette ki a könyörtelen hadvezér.

Piperke lekapta fejéről az arany diadémot és tükörként maga elé tartotta. Alig akart hinni a szemének.

– Eltűnt! Apuskám, amíg jöttünk az úton, eltűnt a pattanás! Nem kell már a pötty az orrotokra, vond vissza a parancsot!

– Már késő, leányom – vakarta a fejét a király. – Hiszen a vendégek már mind odabenn vannak kimázolva. Nem csinálhatok még nagyobb bolondot belőlük. Tábornok, tegye a dolgát!

A csöpögő ecset ismét a hercegnő orrához közelített.

– Azt már nem! – ellenkezett Piperke, s félrelökte a tábornok kezét. Rosszul tette, hogy kapálódzott, mert a piros festék így egyenesen hófehér ruhájára fröccsent.

Minden sivalkodás, ami eddig volt, tücsökzenének tűnt ahhoz képest, ami ezután következett. Piperke mérgében cafatokra tépte ruháján a csipkéket, megtaposta az uszályát, eláztatta könnyeivel a fátylat. Most főtt csak igazán édesapja feje, honnan kerítsenek másik menyasszonyi öltözetet? Hamarjában egy komornát visszaküldetett a palotába, hozza el a hercegnő varázsruháját.

– De hiszen az csak egy egyszerű kis vászonruha – szipogott Piperke. – Nem való esküvőre!

– Az igaz, de fehér. Belőlünk már bohócot csináltattál, te magad legalább nem válsz azzá – felelte bölcsen édesapja.

Megjött hamar a ruha, s a hercegnő a sekrestyében sebtében átöltözött. Hogy jobb kedve legyen, a király végül engedett a piros pötty dolgában.

– Ha valaki majd kérdi, azt mondjuk, a menyasszony kivétel. Neki az esküvőn szeplőtelennek kell lennie.

Megragadta leánya karját az agg uralkodó, és beráncigálta a templom kapuján. Piperke behunyta a szemét, és várta a vendégsereg gúnyos kuncogását. De néma csönd volt, csak egy-egy álmélkodó, áhítatos sóhaj szállt fel a padsorok közül. A hercegnő pislogott egyet-kettőt, aztán végigtekintett magán. Lélegzete is elakadt a csodálkozástól. A kis ruhába visszatért a varázserő, s földöntúli fényben tündökölt a testén. Egyszeriben felszáradtak Piperke könnyei, s mosolyogva vonult az oltár elé.

Rendben lezajlott hát ez az esküvő is, mint mindegyik a világtörténelemben. Csak utána történt egy kis baleset, mikor a templomkapun kilépve az első hitvesi csókra került a sor. Csók közben Dalia herceg piros foltja elmázolódott, s mindkettőjük arca maszatos lett. A vendégsereg tapsolt, ujjongott, és közben kezükkel saját pöttyüket is mindannyian szétkenték. Azt gondolták, ez itt a szokás, és nem akarták megsérteni az etikettet.
Rátartiában attól a naptól kezdve vörösre pingált orral tartanak minden esküvőt. Törvénybe vették, s be is tartják mindaddig, míg ki nem fogynak a piros festékből. Ha nem hiszitek, házasodjatok be oda, s győződjetek meg róla saját magatok!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy távoli ország, úgy hívták, hogy Rátartia. Ebben az országban egy ősz, öreg király uralkodott, akinek volt egy gyönyörű szép leánya, Piperke hercegnő. A királykisasszony kedvelte a lakomákon felszolgált finom ételeket, szeretett sétálgatni a kert színes virágai között, de a legboldogabb mégis akkor volt, ha a bálokon csillogó ruhákban parádézhatott. Egyszóval épp olyan volt, mint a mai lányok többsége, csak neki a gazdagság is megadatott hozzá, hogy a hóbortjainak hódolhasson.

Egy napon hívatta őt atyja, az öreg király, és azt mondta neki:
– Drága leányom, Piperke! Nagy hírem van számodra. Holnap világra szóló bált rendezünk a palotában, melyre meghívtuk Dalia herceget is, ki a szomszéd ország, Elegancia trónörököse. Kérlek, vedd fel a bálra a legszebb ruhádat, mert azt akarom, hogy Dalia herceg szeme megakadjon rajtad! Fontos lenne mindkét ország számára, hogy ti ketten egybekeljetek.

Piperke hercegnő repesett a boldogságtól. Nemcsak annak örült, hogy végre ragyogó ruhában mutatkozhat, hanem, mi tagadás, Dalia herceg is közel állt szívéhez. Szaladt a szobájába, és utasította a szolgákat, hozzák elő a báli ruháit.

– Ez túl sötét – mondta az egyikre.
– Ezen kevés a csipke – hajította félre a másikat.
– Ennek meg nem elég pörgős az alja! – legyintett a harmadikra.
– Ez meg nem illik a hajam színéhez – sóhajtott lemondóan.

Hiába hordták oda az egész ruhatárát,  Piperke egyikkel sem volt megelégedve. Estére kimerülten roskadt le az ágyára.

– Mit fogok így felvenni? – kesergett.  – Ki fognak nevetni! Inkább el sem megyek a bálba!

Az öltöztetőnő jelentette a királynak, hogy leánya nem talált megfelelő ruhát, veszélybe került emiatt a tervezett menyegző. Nosza, össze is ültek nyomban a miniszterek és tanácsadók, egész éjszaka tanakodtak, hogyan oldják meg a válsághelyzetet. Szerencsére, a kincstárnok hallott egyszer az unkaöccsétől egy indiai szabómesterről, aki varázslatos ruhákat árul gazdag hölgyek részére.

Alig hajnalodott még, amikor futárt indítottak a szabómesterért. Délutánra meg is érkezett a mester a palotába, hóna alatt egy kisebb csomaggal. Körbevették azonnal a miniszterek, a király és Piperke alig bírt odafurakodni. Mind látni akarták, milyen csodálatos ruhaköltemény kerül elő a csomagból.

Annál nagyobb volt a megrökönyödésük, amikor a szabómester egy egyszerű, fehér vászonruhát húzott elő, és tartott a magasba.

– Ez minden? – kérdezte elképedve a király. – Ezért fizessek neked egy zsák aranyat, te csaló?
– Felség, megértem felháborodásodat, de ez a varázsruha életem főműve – felelte alázattal a szabómester. – Bele van szőve a keleti varázslás minden tudománya. Képes arra, hogy pontosan olyanná változzon, amilyenné a viselője szeretné.
– Ez már tetszik! – lelkendezett Piperke. – Add csak ide, hadd próbálom fel!

A hercegnő elrobogott a szobájába a ruhával, s percek múlva ragyogó, arannyal átszőtt, gyémántokkal ékesített báli kosztümben jelent meg. A miniszterek tapsviharban törtek ki, a király pedig azonnal utasította a kincstárnokot, fizesse ki a ruha árát a szabómesternek.

– Még egy fontos dolgot el kell mondanom, hercegkisasszony – szólt távozóban a szabómester. – A varázslat csak addig működik, míg a viselője is úgy akarja.
– Ez csak természetes – legyintett Piperke.

A hercegnő büszkén sétálgatott csillogó ruhájában a folyosókon. Minden tükörnél megállt, forgolódott, nem győzött gyönyörködni magában. Hanem, ahogy közeledett a bál megnyitója, egyre inkább úgy érezte, hogy még mindig nem elég szép a ruhája. Vissza is vonult a szobájába, hogy még csinosítgassa magát. Billegett az öltöző tükör előtt, és közben sorolta a kívánságait.

– Ide a mellemre kell egy zsabó. És legyen egy hosszú uszály, flitterekkel. A derekamon aranyszínű öv. Hátul meg egy vörös színű selyem masni.

A ruha pedig folyamatosan változott, ahogy kérte.
Sorra érkeztek a vendégek, és Piperke nem volt sehol. Hiába kopogtattak az ajtaján, a hercegnő nem jött elő. Végül a király nem bírta tovább, és benyitott. Piperke a tükörnek dőlve keservesen zokogott. Ruhájáról minden irányba roskadásig lógtak a csipkék, szalagok, gyöngysorok, mozdulni is alig tudott már benne.

– Elég volt! – sikította Piperke.  – Utálom ezt az átkozott ruhát! Látni sem akarom többé!

Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává. Kívánhatott aztán már a hercegnő akármit, a ruha nem engedelmeskedett többé.
– Ha így jártál, hát így jössz a bálba – döntötte el a király. – Indulás, egy-kettő!
– Inkább a halál! – felelte durcásan Piperke.
– Hogyisne! – mondta a király fejcsóválva. – Első az államérdek! Szolgák, vigyétek!

Az ajtónállók felkapták két oldalról Piperke hercegnőt, akárhogy ellenkezett, rúgkapált. Végigszaladtak vele a folyosón, és betuszkolták a bálterembe.

Szegény Piperke! El akart süllyedni szégyenében, mikor a sok felcicomázott dámát megpillantotta. Karjaival próbálta rejtegetni egyszerű vászonruháját.
A teremben hirtelen elhallgatott a zene. A beállt csendben csak a jelenlévők suttogását lehetett hallani.

– Oh! … Ez elképesztő! …Hihetetlen! …Micsoda merészség!

Piperke ki akart szaladni, de az ajtót gondosan bezárták mögötte. A vendégseregből egyszer csak előlépett a jóképű és elegáns Dalia herceg. Mélyen meghajolt a hercegnő előtt és így szólt.

– Fenséges hercegnő, az ön szépségének nincsen párja a világon! Kérem, legyen a partnerem a nyitótáncon.
– De… hát… a ruhám – hebegte Piperke. – Szörnyen nézek ki!
– A ruhája csodálatos – felelte a herceg. – Nézzen csak körül, fenség! A sok úri hölgy a megannyi fodorral, tüllel, csipkével mind csak saját csúfságát palástolja. Ez az egyszerű fehér ruha azonban kiemeli az ön természetes, hibátlan szépségét.

A hercegnő hálásan elmosolyodott, és nem foglalkozott többet a ruhájával. Annál inkább törődött a megnyerő modorú Dalia herceggel. Egész éjszaka együtt táncoltak, saját és persze szüleik legnagyobb örömére.
Attól a naptól kezdve Piperke hercegnőt nem érdekelte többé a csillogás-villogás. Hamarosan népének szeretett királynéja lett a dicső és igazságos Dalia király oldalán. Na jó, ez így nem egészen igaz. Addig még történt egy és más, de ezt majd csak legközelebb mesélem el.