Meséink

A kincsesládika

Történt egyszer régen, őszidőben, hogy a Csontos Jóska körtefájába belevágott a villám. A gyümölcsöt addigra már mind leszüretelték, otthon sorakoztak a kemény, zöld körték a kamra polcán. Várták a karácsonyt, az volt a dolguk, hogy addigra megsárguljanak, megédesedjenek, feltöltődjenek zamatos lével. A karácsonyi asztalra a körték varázsolták oda a nyár melegét, a simogató napsugarakat, a mező illatát.

Hát ennek most vége lett. Mikor tél derekán Jóska sorra felszeletelte az érett gyümölcsöket és szétosztotta a gyerekei között, nem állta meg, hogy búslakodva meg ne jegyezze:

– Úgy egyétek, hogy jó pár esztendeig nem lesz benne részetek!

Még egy jó mélyet sóhajtott is utána, hogy a gyerekek -heten voltak az apróságok- jobban átérezzék a tragédia súlyosságát.

Húsvét elmúltával Jóska megpakolta a taligát tehéntrágyával, ásót, lapátot is szúrt a tetejébe. A vállán durván szőtt zsákot vetett keresztül, abból kandikált ki egy facsemete friss hajtása. Így felszerelkezve indult ki kora hajnalban a szőlőbe. Még azt is megígérte a feleségének, Rózának, hogy ebédidőre hazaérkezik. Nem nagy fáradság egy ekkorka kis fának megásni az alkalmas gödröt.

Amint Jóska kiért a dombra, munkához látott. A régi fa kiégett tuskójától kimért oldalra hat lépést, s ott kialakított egy kör alakú kis árkot. Mikor a kör méretével és formájával már elégedett volt, beállt a közepébe, s elkezdte a földet kihányni az árok túloldalára. Jól haladt a munkával, nem volt már fagyos a talaj, s nem is ragadt rá a szerszámra a föld.

Még éppen csak megcirógatták Jóska tarkóját az első napsugarak, de ő már térdig állt a frissen ásott gödörben. Akkor történt, hogy amint az ásót beletolta a földbe, annak a hegye valami keményben elakadt. Azt hitte az emberünk, hogy egy kő az, s mellette próbált leásni, hogy a követ a helyéből kifordítsa. De ott is ugyanabba az akadályba ütközött. Addig-addig kínálgatta a földet az ásó hegyével, míg ki nem rajzolódott egy szögletes forma, akkora, mint egy jókora szalonnázó deszka. Szétkotorta a lapáttal a földet, s látta, hogy deszka az csakugyan. De nem is akármilyen, hanem egy vaspántos ládika fedele.

Gyerekkorában mindenki arról ábrándozik, hogy rátalál valami elrejtett kincsre, s gazdaggá lesz általa. Aztán az élet megtanítja, hogy bölcsebb, ha a két keze munkájára hagyatkozik az ember. Jóskával azonban most mégis, mintha megtörtént volna a csoda.

Mondanom sem kell, milyen lázba jött, miközben elkezdte kiszabadítani a ládát a föld fogságából. Elképzelte, micsoda palotát épít majd a csengő-bongó arany tallérokból.  Lesz földje hét határra, lovai, tehenei százszámra. A gyerekeit bársony ruhába öltözteti, és francia nevelőt fogad melléjük. Rózának pedig nem lesz más dolga, mint kommandírozni a cselédeket, s időnként meghívni a környék módosabb asszonyságait egy kis etyepetyére.

„De kincs van-e a ládában csakugyan?”

Azt ugyan Jóska el sem tudta képzelni, mi mást találhatna a föld alatt, de azért a biztonság kedvéért megkocogtatta az ásó nyelével a láda fedelét. Kocogtatott, fülelt, s csakugyan, belülről csörgés volt a válasz. Egészen úgy csilingelt, mint amikor valaki a templomi perselybe utolsóként dobja bele a rézkrajcárt.

Csontos Jóska immár bizonyos volt benne, hogy ritka nagy szerencse érte, s ettől a tudattól hirtelen elhagyta az ereje. Letelepedett a gödör szélére, s töprengeni kezdett.

„Hej, csuda dolog ez, de ugyan, mit fogok mondani az embereknek, hogyan jutottam hozzá a kincshez? Elhiszik-e, hogy a saját földemben találtam? Még azt gondolják, hogy loptam, raboltam, s börtönbe vetnek érte! S a végén még azt a keveset is elkobozzák tőlem, amiért tisztességgel megdolgoztam! A házat, a szőlőt, meg a tehénkét is. Szegény Róza és a gyerekek koldusbotra jutnak a telhetetlenségem miatt!”

Annyira megrémült a hirtelen jött gazdagságtól, hogy a kincsesládát már nem is áldásnak, hanem átoknak érezte. Felkapta a lapátot, s elkezdte visszahányni a gödörbe a földet. Ahogy a láda lassan eltünedezett, a lelke is megnyugodott, s ismét tisztábban tudott gondolkozni.

„Mire való ez a nagy riadalom? Hisz lehet azzal a kinccsel ügyesen is bánni. Kiveszek egy aranytallért, egyetlen egyet, s beviszem a városba egy aranyműveshez. Gyűrűt öntetek belőle, és mikor azt eladom, azt mondom, édesanyámtól örököltem. Ha mindig máshová megyek, senki sem fog majd gyanút.”

Mikor ezt így kifundálta, mély levegőt vett, s megint kifelé kezdte termelni a földet. Most már félig kiszabadította a ládát, s megpillantotta a rozsdás lakatot is, ami lezárta. Ettől még inkább szertefutottak a gondolatai.

„Az is lehet, persze, hogy nem pénzérmék vannak benne, hanem aranyláncok, gyémánt nyakékek, smaragd fülönfüggők! Az efféle portékával nemigen tudnék mit kezdeni. Azonnal gyanút keltenék, amikor megpróbálok túladni rajta. De ha így van, majd nem nyúlok semmihez, s a ládát érintetlenül visszatemetem!”

Próbálta az ásóval felfeszíteni a láda fedelét, de a lakat nem engedett. S miközben ezzel bajlódott, eszébe ötlött, hogy nemrégiben fülelték le a környéken Sós Pistát és zsivány bandáját. Mi van, ha az övék ez a láda? Elásták a zsákmányukat, és majd ha kiszabadulnak, visszatérnek érte. Mikor gondolatban Csontos Jóska ideért, úgy ugrott ki a gödörből, mintha darázs csípte volna.

„Mert kiszabadulnak, az bizonyos! Öt év múlva, tíz év múlva, ha előbb maguktól ki nem röppennek a kalickából. Akkor eljönnek ide, s a kincsesládának hűlt helyét találják. Vagy, ha rálelnek is, látják majd, hogy valaki felnyitotta. Hamar kiókumlálják, hogy a szőlő az enyém, s egy szép napon kopogtatnak az ajtómon. Mit kopogtatnak, fokosokkal betörik! Mit betörik, rám gyújtják az egész házat! Jaj, akkor szegény fejemnek, jaj, az egész családomnak!”

Most aztán olyan sebesen kezdte Jóska betemetni a gödröt, mintha az útkanyarban máris a közeledő zsiványok alakját vélné felfedezni. Percek múlva a láda ismét eltűnt. Még tovább is hányta volna Jóska befelé a földet, de akkor eszébe ötlött, mi végre is jött ki ide a szőlőbe.

Hát azért, hogy a kis körtefát elültesse. Nosza, neki is látott, hogy a fácskának elkészítse a fészket. Megszórta a gödör alját trágyával kevert puha földdel, s beleállította a facsemetét.

Mire ezzel elkészült, éppen delet harangoztak. Látta már, hogy el van maradva a munkával, de azt gondolta:

„Sebaj, kicsit tán megkések az ebéddel, de majd ráfogom, hogy ellenállt a föld. A lényeg, hogy a kis fa dolgát szépen elrendeztem. Jó fajta fácska ez, megered biztosan, s terem majd bőséggel. A ládikáról pedig szót sem ejtek senkinek! Csak a haramiák gyanút ne fogjanak!

Szegény Csontos Jóska, mikor a haramiák ismét az eszébe jutottak, egyszeriben lerogyott a gödör aljára, és az arcát a kezébe temette.

„Hát milyen ostoba fajankó vagyok én, hogy éppen a láda fölé akartam ültetni ezt a fát! Ha azok a gyilkos útonállók meglátják, rögtön tudni fogják, hogy a földet megbolygattam! S akkor nekem végem! Nem, nem! Új gödröt kell ásnom, a régi fa másik oldalán!”

Mit volt mit tenni, kimérte Jóska a hat lépést az ellenkező irányba. Ám még az első szúrást sem ejtette meg az ásóval, mikor rádöbbent, hogy csapdába került. Hiszen így öreg este lesz, mire a fácskát elülteti! S akkor, ha majd hazasomfordál, az asszony kikérdezi, hol kujtorgott ilyen sokáig. Hiába eszelne ki bármit, Róza átlát rajta, mint a szitán. Nem lesz más választása, meg kell vallania majd az igazságot.

„De hát, okos asszony a Róza, belátja majd, hogy nem nyúlhatunk a rablott kincshez. Hiszen ott van Ali Baba története, annak is hogy járt az édes bátyja, szanaszét kaszabolták! Meg fogja Róza ezt érteni!”

Ezt hajtogatta magában Csontos Jóska, ám közben egyre inkább érezte, hogy nem úgy lesz mégse.

„Jaj, dehogy érti meg! Elmond majd minden tökkelütöttnek, s holnap maga jön el, hogy a ládát kiássa! Aztán eldicsekszik a szerencsénkkel a faluban, s pár nap alatt híre megy az egész vármegyében! Ha nem is a Sós Pista, lesz más betyár, aki hurkot köt a nyakunkra! Vége mindennek, nincs menekvés így se, úgy se! A legjobban még akkor járok, ha a gödörbe befekszem, s a földet magamra omlasztom! Tán, ha a rablók a holttestem meglátják, Rózának és a gyerekeknek megkegyelmeznek!”

Jóska visszaballagott a kész gödörhöz, s a fácska mellé beheveredett. Azt gondolta, mielőtt eltemeti magát, elmond még egy utolsó imát. Úgy is tett, hanem imádság közben is úgy cikáztak a gondolatai, mint a vadászó denevérek. Mire ahhoz a sorhoz ért, hogy „ne vigy minket kísértésbe”, hát éppen sikerült kísértésbe esnie. Mert az jutott eszébe, hogy az ő életének már úgyis vége, de nyugodt lélekkel csak akkor tud a világtól elbúcsúzni, ha a kincsre a pillantását legalább egyszer rávetette.

Feltápászkodott hát, fogta a lapátot, s nekiállt harmadszor is kiásni a ládikát. Ezúttal már nem törte semmin a fejét, addig hányta a földet, míg teljesen a ládát ki nem szabadította. Akkor nekiveselkedett, hogy a súlyos terhet kiemelje a gödör aljáról a napfényre. Kár volt a nagy készülődés, mert a ládika egészen könnyűnek bizonyult. Ugyan most is csöngött-bongott valami a belsejében, de az kiviláglott, hogy nincsen színültig tele kinccsel.

Ez éppen nem szegte Csontos Jóska kedvét. Feje fölé emelte az ásót, s mint egy szekercével, háromszor egymás után rásújtott vele a lakatra. A harmadik ütésnél a lakat eltörött, és az emberünk remegő kézzel felnyitotta a láda fedelét. Bizony, nem az a látvány fogadta, amire számított. Tányér, kanál és bögre hevert a láda alján, mind olcsó szürke bádogból készült.

Egy kard törött markolatát pillantotta meg, egy puska csappantyúját, golyókat, töltő­vesszőt és egy lőporos szarut. Nem kincsesládika volt ez, hanem egy katonaláda a régi időkből. Akadt ugyan a limlom között néhány idegen földről származó rézpénz, de azok sem érhettek összesen egy ezüst forintot.

Mikor Jóska mindezt felfogta, mérhetetlenül megkönnyebbült. Úgy érezte, megszabadult a halál torkából, s egyszeriben kitört belőle a nevetés. Először gurgulázva kacagott, majd fuldokolva vihogott, végül a földön fetrengve, levegő után kapkodva, könnyeit szanaszét potyogtatva hahotázott. Szerencse, hogy a vég nélküli nevetésbe nem pusztult bele.

Már csak azt nem értette, miként kerülhetett ez az értéktelen holmi a föld alá, hogy őt így megtréfálja. Letérdelt a láda elé, s inge ujjával letörölgette a deszkákról a rátapadt földet. S íme, cirkalmas betűk bukkantak fel, és Jóska döbbenten vezette ujját végig a deszkába vésett rovásokon.

„Csontos Péter, az Úr 1809-ik esztendeje”

Az ő nagyapjának a neve, és egy réges-régi évszám! Jóska lassan lecsukta a láda fedelét, s szemét lehunyva az emlékek szárnyán visszarepült harminc esztendőt. Kisgyermek volt, s nagyapja, mint általában, odakinn üldögélt a tornácon. Pöfékelve eregette a magasba a pipafüstöt, ő pedig rángatta az öreg nadrágszárát, s kérte, hogy meséljen neki.

– Aztán miről szóljon a mese, kicsi Józsikám?

– Arról, hogyan verekedtél meg Napóleonnal!

– Ej, gyermekem, arról én semmit sem mondhatok – dörmögte a nagyapja. – Tudod, Józsikám, nincs a világon szörnyűbb emberi találmány, mint a háború. Mert nem az a dolgunk itt a földön, hogy más emberek életére törjünk, hanem éppen az, hogy új életet teremtsünk. Fákat kell ültetnünk, elvetni a gabonát, meghágatni a kancát, gyermeket nemzeni. Ez ad az embernek boldogságot, nem pedig a kiontott vér. Én, fiam, mikor a harcmezőről hazatértem, mindent, ami a háború gonoszságára emlékeztetett, mélyen eltemettem. Emlékezni sem kívánok arra a borzalomra, nem hogy meséljek róla bárkinek.

Csontos Jóska tisztán látta maga előtt nagyapja komor arcát, sötét szemét, mély ráncait, hófehér haját. Most már azt is megértette, miként került a láda a föld alá, s azt is, hogy annak ott van a helye mindörökre.

Kora délután ért haza, a gyerekei elébe szaladtak, s ő mindegyiknek megsimogatta a buksi fejét. Az ebéddel megvárták a ház urát, a fazék a tűzhelyen illatozott. Hamar asztalhoz ültek, és Róza mindenkinek megszedte a tányérját. Csak később, mikor az ebédet már elköltötték, akkor jegyezte meg csendben az asszony:

– Azért jobban is igyekezhetett volna kend!

Ekkor Jóska elmesélte, hogy s mint volt, hogy egy kincsesládát talált a földben, s még azt is ki kellett ásnia. A gyerekek tátott szájjal hallgatták, s a legnagyobb fiú rögtön visszakérdezett.

– Aztán miféle kincsre lelt abban a ládában, édesapa?

– Maga a láda volt a kincs – felelte mosolyogva Csontos Jóska. Végignézett feleségén, s a csillogó szemű gyerekhadon. Eszébe jutott a kis körtefa is, mit végül rendben elültetett, s így folytatta:

– Mert tudjátok, az a láda emlékeztetett arra, hogy mi az én dolgom és célom ezen a világon. Az pedig nem más, minthogy ti boldogságban, békében élhessetek. Hát mondjátok, boldogok vagytok-e?

– Azok vagyunk, édesapa – felelték kórusban a gyerekek.

Csontos Jóska elégedetten bólintott, és azt mondta csöndesen:

– Akkor boldog vagyok magam is.