Liljanka

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa a felhőkbe vész. A tóban vízi tündérek élnek, a hegy gyomra pedig a Sziklák Szellemének, Skaurnak a palotáját rejti. Történt egyszer, hogy Skaur szemet vetett Pontikkára, a szépséges tündérleányra, és magához hívatta. Pontikka nem mert ellenszegülni. Tudta, hogy ha Skaur haragra gerjed, szörnyű pusztításra képes. Felment hát a hegyi ösvényen a kopár csúcs alatti sziklateraszra, ahonnan a tó tükre már csak tenyérnyi kék foltnak látszik. Ott megállt, és fennhangon azt mondta:

– Hívattál, Skaur, itt vagyok!

Akkor megremegett a föld, s Pontikka háta mögött egy keskeny hasadék nyílt a sziklafalon. A hasadékon át a tündér egy tágas barlangba jutott. A barlang végében állt egy ezüstös vízzel teli kút. Pontikka beléereszkedett, s ekkor a sziklahasadék dübörögve bezárult.

Éppen tíz esztendő elteltével a barlang bejárata ismét feltárult, és egy kisleány lépett ki rajta. Hosszú hullámos haja kék volt, akárcsak selyemruhája és bársony cipellője. Kék, mint a napsütötte égbolt, kék, mint a távoli tó aprócska tükre. Ő volt Liljanka, Skaur és Pontikka leánya.

Teltek-múltak az évek, Liljanka növekedett, de a barlangot minden nap csak néhány percre hagyhatta el. Ha szomjas volt, a kút ezüstös vizéből ivott, éhségét gombákkal csillapította. Az egyetlen, akivel szót válthatott, az édesanyja volt.

– Segíts, anyukám, hogy megszabaduljak innen! Segíts, hogy jobban megismerhessem a világot! – sóhajtozott Liljanka a kút szélén üldögélve.

– Ne kérj tőlem lehetetlent, leányom! – hallatszott Pontikka hangja a mélyből. – A te atyád a Sziklák Szelleme. Az ő vére folyik az ereidben. Ha kimerészkedsz a szabad levegőre, órákon belül magad is sziklává változol.

Ám Liljanka addig rimánkodott, míg végül Pontikka megtanított a leányának egy bűvös dalt.

 

Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen! Nap fölsége, Hold szépsége Benne elegyedjen!

Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen! Tündér vérrel, Föld kérgével Egybe keveredjen!

Nőtt a barlang mennyezetén egy cseppkő, olyanforma volt, mintha egy kéz ujjai nyúltak volna lefelé. Ha a leány leült a kéz alá, s ezt a dalt énekelte, az ujjak hegyéből csodálatos erejű folyadék csepegett: a tiszáne. Liljanka egy ezüsttálban összegyűjtötte a kéklő cseppeket, s ettől kezdve távolabbra is elkalandozhatott. Derekára kötött kulacsában magával vitte a varázsitalt, s amíg abból kortyolgatott, nem kellett attól tartania, hogy kővé változik.

Egy nyári délután Liljanka a sebes patak völgyében hazafelé tartott. Egyik kőről a másikra szökellt, könnyű volt a teste, akárcsak a vízpárán megcsillanó szivárvány. Igyekeznie kellett, mert a tiszáne már kifogyóban volt a kulacsából.

Egyszer csak megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet. Egy szerencsétlenül járt fiú volt az, kinek néhány órája a völgy feletti ösvényen vitt az útja. Rosszul lépett, megcsúszott, és lebucskázott a mélybe. Liljanka odafutott hozzá, óvatosan felemelte a fejét, s próbálta kulacsából megitatni. Mikor aztán látta, hogy a fiú nincs eszméleténél, ő maga kortyolt a varázsitalból, s ajkát az élettelen szájra tapasztotta.

A tiszáne éltető ereje átjárta a fiú testét. Sebei egyszeriben begyógyultak, csontjai összeforrtak, és kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott, Liljanka izgalomtól piruló arca, szélfútta kék hajkoronája volt.

– Milyen szép vagy! – suttogta a fiú. – Álmodom, vagy tündér szállt le hozzám?

– Anyácskám tündér, kicsit tán magam is, de szárnyat nem örököltem tőle – kuncogott a leány.

 

Szó szót követett, s egy röpke óra múlva úgy ismerték egymást, mintha együtt nőttek volna fel.

A fiút Kulkurinak hívták. Egy távoli faluból származott, hol igen nagy a szegénység. Édesanyját, s két testvérét otthagyva nekivágott a világnak, hogy egy jobb életre leljen. Azért jött a hegyre, mert úgy hallotta, itt a barlangok csodás kincseket rejtenek.

A két fiatal éjszakába nyúlóan beszélgetett egymással. Közben Liljanka, hogy melegedjen, odakucorodott a fiú mellé. Végül összebújva mindketten elszenderedtek. Eljött a reggel, Kulkuri felállt, nyújtózkodott egyet, s próbálta a leányt felsegíteni. Hanem most Liljanka volt az, aki mozdulni sem bírt, lábai az éjszaka kővé dermedtek.

– Jaj, Kulkuri, hamar a varázsitalt, vagy meghalok! – sikoltott a leány.

De hiába nyújtotta a fiú a kulacsot, az száraz volt, mint a sivatag homokja.

– Mindennek vége, elvesztem… – suttogta Liljanka, s arca olyan fakó színt öltött, mintha máris kezdett volna kővé alakulni.

Kulkuri nem tétovázott. Karjaiba kapta a leányt, s futva elindult vele felfelé a hegyi ösvényen. Habkönnyű volt Liljanka teste, mikor előző nap a patak kövein ugrándozott, ólomsúlyúvá vált, mire Kulkuri kifulladva a barlanghoz ért. A leány szemei lecsukódtak, távozni készült belőle az élet. A fiú hamar megmerítette a kulacsot az ezüsttálban, s ugyanúgy csókkal töltötte a varázsitalt Liljanka szájába, ahogyan előző nap ezt tőle tanulta.

Liljanka magához tért, körülpillantott, és szemébe nyomban rémület költözött.

– Menj el, drága Kulkuri, veszélyes itt lenned! – szólt rimánkodva. – Menj, keresd meg a kincsedet!

Ám Kulkuri nem mozdult.

– Hiszen már megtaláltam. Te vagy az én kincsem! Hová mennék innen?

A következő pillanatban morajlás támadt, s a barlang bejárata bezárult. A kútból füstfelhő szállt fel, s a füstből egy hatalmas, torzonborz, szakállas alak bontakozott ki. Ő volt Skaur, Liljanka atyja. Mikor megszólalt, mennydörgő hangjától megremegtek a sziklafalak.

– Szerencsétlen ember, tiltott helyre léptél! Ne hidd, hogy gyűlöllek, de törvény szerint ezért halállal lakolsz!

– Kérlek, kegyelmezz neki, apám! – könyörgött könnyek között Liljanka. – Ez a fiú megmentette az életemet! Ha nem hoz vissza a karjaiban, már nem élnék! Jutalmat érdemel, nem büntetést.

A szellemet nem hatották meg leánya szavai. Magasba emelte rettentő öklét, hogy egy csapással Kulkurit elpusztítsa.

– Ne tedd, én szeretem őt, tiszta szívemből! – sikoltott Liljanka, s a fiú elé ugrott.

– S én éppúgy szeretem a te leányodat – mondta Kulkuri, és félelem nélkül Liljanka mellé lépett.

A szellem keze lehanyatlott. A fiúhoz hajolt, és dörmögve azt kérdezte:

– Láttad ki ő, és hogyan él. Szereted-e őt annyira, hogy a sorsában is hajlandó vagy osztozni?

Kulkuri fennhangon így felelt: – Szeretem, és osztozom a sorsában.

Akkor Skaur kinyitotta ökölbe szorított markát. Széles tenyerében két aranygyűrű csillogott. Az egyiken egy vérvörös rubin kő a napot, a másikon egy égszínkék zafír a holdat mintázta. A leány felhúzta Kulkuri ujjára a rubinköves gyűrűt, a fiú pedig Liljanka ujjára csúsztatta a másikat. Mindketten érezték, amint a gyűrű ráforr a csontjukra, s örökre a testük részévé válik.

– Most már egyek vagytok, egy a véretek, egy az életetek! – mennydörögte Skaur, azzal ismét füstté vált, s visszatért földalatti palotájába. A barlang bejárata feltárult, friss szellő áradt be a hasadékon, az élettől lüktető kinti világ édes lehelete.

– Bocsáss meg, Kulkuri! – szólalt meg csendesen Liljanka. – Én nem ezt akartam. A gyűrű, amit felhúztam rád, örökre a barlanghoz láncolt téged is. Ha kilépsz innen, varázsital nélkül csakhamar kővé változol, akárcsak én. Rab lettél mellettem. Nekem boldogság, de neked nyomorúság.

– Édes nekem ez a rabság – felelte a fiú, s Liljanka törékeny testét szorosan magához ölelte.

Az elkövetkező néhány hét csakugyan boldogságban telt el. Kulkuri egy percre sem hagyta magára a szerelmét. Megtanulta a bűvös dalt is, s Liljankával együtt ő is énekelte, hogy elegendő tiszáne gyűljön össze kettejüknek. Közösen járták a dombokat, s völgyeket, egy ízben még a tiszta tóhoz is ellátogattak, ahol a vízi tündérek éltek. A tündérek kedvesen fogadták őket, s egy önfeledten vidám, gondtalan napot töltöttek a tó partján.

Egy hónap sem telt még el, és a fiú már úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Tudta merre talál fanyar bogyót termő bokrokat, hol áshat ki édes gyökereket. Gyönge holdvilágnál is megismert minden fát és minden sziklát, nevén szólította az erdő összes madarát.

Ám ahogy a napok szaladtak, s az újdonság varázsa elillant, úgy lett Kulkuri egyre mélabúsabb. Mind jobban vágyott rá, hogy visszatérjen szülőföldjére, arra a távoli vidékre, ahonnan egykor útnak indult. Próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de csak erősebbé vált, mikor beköszöntött a hosszú, sötét tél.

A hó és a fagy a barlangba zárta a fiatalokat. Sokáig csak gombákat ettek, csak a csupasz sziklafalat bámulták. A hideg és a nélkülözés lassacskán megtörte Kulkuri szívét. Eljött a nap, amikor a fiú szájából már kifordult a falat, s fülére tapasztotta a kezét, amikor Liljanka énekelt.

Végül csak megérkezett az enyhülés, és ismét járhatóvá vált az erdő. Az egyik nap Kulkuri egy elhullott zergét talált a hegyoldalban. Megnyúzta, a bőréből tömlőt készített, aztán Liljanka elé állt.

– Töltsük meg, kedvesem, ezt a tömlőt varázsitallal! Szeretnék hazalátogatni. Anyám és testvéreim semmit sem tudnak felőlem. Ennyi tiszáne elég nekem egy hónapra, az alatt könnyen megjárom az utat oda és vissza.

Régóta látta a leány, mekkora honvágya van Kulkurinak, hát nem ellenkezett. Heteken át ismét együtt énekelték a bűvös dalt, míg a tömlő meg nem telt.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen!

Holdtöltekor Kulkuri elbúcsúzott, és útra kelt. Liljanka mindennap várta vissza a kedvesét. Az égi vándor változását figyelte, hogy az idő múlását el ne tévessze. A hold elfogyott, és mielőtt még újból megtelt volna, Kulkuri máris visszaérkezett.

– Örültek-e neked, hogy otthon jártál? – kérdezte Liljanka.

A fiú bólintott, de mesélni nem mesélt semmit az útjáról. Nem sejtette Liljanka, mi történt Kulkurival odahaza, de azt látta, hogy a fiú jobban emészti magát, mint annak előtte. Csak akkor jött meg Kulkuri jókedve, mikor a lány beleegyezett, hogy ismét útra keljen. Nyár derekán vettek búcsút, s Liljankának hosszú időre ismét a hold lett egyetlen társa a magányban. Másodszor indult már fogyásnak a hold kövér arca, mikor egy reggel különös nyerítés hangját hozta a völgy felől a szél.

Liljanka leszaladt a patakhoz, s félúton találkozott az öszvérháton felfelé baktató Kulkurival. A fiú már derékig kővé volt válva, leszállni sem tudott volna az öszvérről, ha Liljanka varázsitallal nem segít rajta.

– Túl sokáig maradtál, megfeledkeztél az idő múlásáról – korholta Kulkurit a leány.

– Úgy volt – bólintott a fiú. – Csakhogy az idő nem feledkezett meg énrólam.

Habár Kulkuri visszatért, olyan komor volt folyton az ábrázata, hogy Liljanka rá sem bírt nézni. Elhatározta a leány, nem hagyja annyiban, kiszedi a fiúból a titkot, mi emészti a lelkét.

– Mondd el, szerelmem, mi facsarja úgy a szívedet! Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk. Ne legyenek titkaid, bármi történt veled az úton, azt nekem is tudnom kell!

Addig könyörgött Liljanka, míg Kulkuri végül kötélnek állt. Lehajtott fejjel, szégyenkezve elmesélte, hogy odahaza a szomszédjukban él egy lány, Siiri a neve. Mikor először hazatért, a lány nagyon beteg volt, de ő a varázsitallal meggyógyította. Azért is fogyott el olyan gyorsan a tiszáne, s azért ért vissza akkor olyan hamar. Most, hogy másodszor is haza látogatott, ismét összetalálkoztak. Sokat voltak együtt, s végül, ki tudja, hogyan történt, de egymásba habarodtak. Nem akaródzott az elválás, ezért halogatta Kulkuri a búcsút az utolsó percig.

Liljanka sápadt arccal hallgatta a fiú történetét, s a végén könnyeivel küszködve az kérdezte:

– Mondd csak, Kulkuri! Őt szereted jobban, vagy engem?

– Ha ott vagyok, akkor őt. Ha itt vagyok, akkor téged.

– S elmész hozzá újra?

– Megígértem neki. Tavaszra gyermeket szül nekem, s ott akarok lenni, mikor a világra jön.

– Én is szülhetnék neked gyereket…

– Tündért szülnél-e vagy szellemet? S ha mégis ember lenne, miféle élet várna rá?

Liljanka erre nem tudott mit felelni. S tán jobban is tette volna, ha hallgat, mert tehetetlen dühében ezt vágta Kulkuri fejéhez:

– Ha menni akarsz, hát menj! De én többé akkor ne is lássalak!

Kulkuri bólintott erre, s attól fogva alig beszéltek egymással. A fiú egész télen egyedül énekelte a bűvös dalt, s mikor a tavaszi nap első sugarai a sziklákon megcsillantak, ismét útra kelt. El sem köszöntek egymástól. Liljanka hátat fordított Kulkurinak, s azt gondolta: „Úgyis visszajössz! Hiszen tiszáne nélkül hamarosan meghalsz!”

Egyik hónap telt a másik után, de Kulkurinak híre-hamva nem volt. Liljanka látta már, hogy a fiú komolyan vette, amit ő hirtelen haragjában mondott. Nyár végére a leány már biztos volt benne, hogy Kulkuri halott. Mérhetetlen szomorúságában már nem is énekelt, ki sem tette a lábát a barlangból. Egy nap odaült a kút szélére, s kérlelni kezdte az édesanyját.

– Mutasd meg, drága anyácskám, mi lett Kulkurival! Szeretném látni a sírját!

A kútban felborzolódott a víz felszíne, s mikor lecsillapodott, Liljanka egy kis házat pillantott meg benne. A ház előtt lombos fa állt, a fa alatt egy asszony bölcsőt ringatott. Mellette egy férfi ült a padon, ki a késével egy fadarabból lovacskát faragott.

Liljanka meglepetten felkiáltott:

– Ő az, Kulkuri! De hát akkor él! Hogyan lehet ez?

– Nézd a kezét, és megérted! – szólt Pontikka hangja a mélyből.

Akkor vette csak észre a leány, hogy a fiú nem viseli már az aranygyűrűt. Nem is viselhette, mert a keze csonka volt. Kulkuri nem tudta lehúzni a gyűrűt, odanőtt az a varázslat által. Nem tehetett mást, levágta az ujját a gyűrűvel együtt.

– Elhagyott téged, neked is el kell engedned őt – mondta Pontikka. – Csak így lehetsz boldog.

– Én már nem akarok boldog lenni – suttogta Liljanka.

Másnap reggel a leány a földre borította az ezüsttálat, kulacsából is kilocsolta a varázsitalt, azután kilépett a barlangból. A sziklaterasz szélén állt meg, honnan a környező vidéket a legjobban beláthatta. A patakvölgyet, hol Kulkurival találkozott, a dombokat, erdőket, hol együtt barangoltak, s a tiszta vizű tavat, hol a vízi tündéreket egyszer meglátogatták. Ott állt Liljanka, míg a hold fel nem jött, s ott állt másnap reggel is, mikor már akarva sem bírt volna odébb mozdulni. Látása lassan elhomályosult, s mikor a világ teljesen elsötétült körülötte, lelke visszaszállt a föld mélyébe, Skaur palotájába, hol egykor a világra született.

Évek teltek el, az erdei ösvényt benőtte a gaz, senki nem háborgatta a környék nyugalmát. Egy nap aztán ismét léptek zaja verte fel az erdő csendjét. Kulkuri közeledett, egy szablyával utat vágott a bokrok között. Mögötte Siiri lépkedett, hátára kötve egy fiúcska ernyedt testét cipelte.

– Tényleg azt hiszed, megbocsát neked, és segíteni fog? – kérdezte Siiri.

– Az én bűnömért nem jár bocsánat – felelte Kulkuri. – De a kis Niklas nem tehet semmiről. Liljanka jóságos, megesik majd rajta a szíve, és segíteni fog. Ha ismernéd, nem lenne kétséged.

– Ha róla beszélsz, úgy érzem, mindig is őt szeretted – jegyezte meg keserűen Siira.

– Talán úgy van. De én mégis téged választottalak.

Kiértek a sziklateraszra, s ott Kulkuri megtorpant. Hiába tekingetett jobbra és balra, a barlang nyílásának nyomát sem lelte. Liljanka nevét kiabálta, majd fülelt, de csak saját hangját verték sokszorosan vissza a komor sziklafalak. Aztán megpillantotta a terasz szélén álló ismeretlen kőszirtet, s beléhasított lelkébe a félelem.

Közelebb lépett, s akkor a kőszirt egy nyúlványán megcsillant valami. Mélyen a kőbe ágyazódva holdsarlót formázó kék zafír ragyogott. Kulkuri térdre rogyott, könnyek áztatták arcát, s bocsánatért esdekelt.

Siira távolabb telepedett le. Ölébe vette a kis Niklas láztól égő testét, ringatta, beszélt hozzá. A kisfiú fuldokolva kapkodta a levegőt, és Siira azt gondolta, nincs több remény. Aztán észrevette, hogy Kulkuri előhúz egy kis bőrzacskót a zsebéből, kinyitja, s kigurul belőle egy fényes holmi.

A rubinköves gyűrű volt az. Mikor Kulkuri kétségbeesésében levágta az ujját, a gyűrű egyszeriben leperdült a csonkról, s ő gondosan elcsomagolta azt. Most elővette, s felhúzta egy ép ujjára.

– Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk.

Azután énekelni kezdett.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen! Nap fölsége, Hold szépsége benne elegyedjen! Csepp a cseppre, cseperegjen…

Csak énekelt, és énekelt, és egyszer csak a kőszirt nyúlványán, pontosan a fénylő zafír holdacska alatt megjelent egy kék cseppecske. Növekedett, kövéredett, végül lecseppent a földre. Mikor Siira ezt meglátta, lefektette egy takaróra a kisfiút, elővett egy fakupát, s azzal Kulkuri mellé térdelt. Órákig tartott, mire a kupa alján egy kortyra való tiszáne összegyűlt. Addig ott térdeltek mindketten mozdulatlanul. Kulkuri szakadatlan énekelt, de hangja egyre szárazabb, egyre rekedtebb, egyre erőtlenebb lett, végül elhalt egészen. Akkor Siira felegyenesedett, s kisfiához futott. Óvatosan töltötte Niklas meggypiros ajkai közé a varázsitalt.

– Igyál egyetlenem, igyál csillagom!

Csak annyi idő telt el mely egy rövid imádságra is kevés, és a kisfiú máris könnyedén lélegzett. Testéről elmúlt az izzadás, arcocskáján a lázrózsák kifakultak. Édesanyjára mosolygott, aki örömtől könnyezve felkapta és magához szorította.

– Most már meggyógyulsz, lelkecském!

A kis Niklas kitekintett anyja válla felett, előrenyújtotta vézna kezecskéjét, szája legörbült, és csak egyetlen szót szólt pityeregve: „ Apa!”

Siira hirtelen sarkon fordult. Szerette volna örömét férjével is megosztani. De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak. Kulkuri lelke úton volt a mélybe, Skaur palotájába, hogy oda, ha úgy ítéltetik, bebocsátást nyerjen.

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa már a felhőkbe vész. A hegyorom alatt egy sziklateraszon két kopár kőszirt áll. Ki a terasz peremére merészkedik, mindkét kőszirt oldalán egy-egy fénylő drágakövet pillanthat meg.  Az egyik vérvörös rubin, kerek és sugárzó, mint a napkorong. A másik égszínkék zafír, keskeny sarló formája a megújuló holdat idézi.