Category Archives: Tündéres mesék

Dietz Annamária: Tündéri énekek

Mesecsoportok: Tündéres mesék, Vendég írók meséi .

Messze, ahol a fák a felhőkig érnek, az erdő sűrűjében egy tündér élt. Sosem látta senki, mert nem mutatkozott. Ha mégis, jobban hasonlított egy levélkupacra, mint tündérre. Az emberek csak mendemondákat ismertek a titokzatos lényről. Ha valahol egyenes sorban virág nőtt, azt mondták: „Itt járt az erdő tündére!”. Ha egy faágat letörtek, de az ágon még pár napig virultak a virágok, azt mondták: „Ezek a virágok a tündér szemei.”

A tündér, ha hallotta az emberek beszédét, mindig csak nevetett, milyen ostoba történeteket tudnak kitalálni. Ő csak átsiklott minden bajon, minden gyönyörűségen, míg az emberek megoldották, vagy megcsodálták azt. Ha hallotta az emberek énekét, mindig feltette magának a kérdést, hogy az az ének, amit most hall, miért más, mint amit a másiktól hallott? Ő csak egy dalt ismert, amit a szüleitől tanult kis tündér korában:

„Ha madárcsapat az égen száll,
Az erdő tőlük zúg,
Az ősz idővel télre vált,
S a hideg csendet súg.”

Nem ismert más dalt, mert szüleit kiskorában elveszítette. A vizek tündére megirigyelte az erdőtündérek hatalmát. Patakjait az erdőbe terelte, majd az erdőtündéreket egy tisztásra szorítva, fákká változtatta őket. A kistündért a vész előtt szülei elrejtették. Később, amikor szülei keresésére indult és meglátta a réten a különös fákat, már tudta is, hogy mi történt. Sírva rogyott a hűs fák árnyékába és könnyes szemmel nézett a végtelen magas lombkoronára. A hosszú évek alatt, amit szülei nélkül kellett eltöltenie, gyakran visszajárt a rétre, de már érzéstelenül ölelte a fákat. A magány elvette az érzéseit, nem is emlékezett már rá, milyen szeretni.

Egy nap meghallott egy csodaszép nótát. Eddig azt gondolta, az ő éneke a legszebb, de lassan kezdte belátni, hogy a dal hatalmába keríti. Elszánta hát magát, hogy megkeresi a nóta forrását. Egy fiú ült egy fa tetején és furulyázott. Szép és szívhez szóló volt a hangja, de mégis bánatos. A tündér hirtelen megjelent előtte, s a fiú úgy meglepődött, hogy majdnem leesett a fáról.

– Mi az a kezedben? – kérdezte komoran a tündér.

A fiú bánatosnak tűnt, szemei ki voltak sírva, szája lebiggyesztve.

– Ez egy furulya – súgta halkan.
– Ezzel adod ki azt a szép hangot? – kérdezett vissza a tündér.
– Hát… igen. Megmutatom – és a fiú elfurulyázott egy csodaszép dalt.

A tündért irigység fogta el a dal hallatán.

– Most már az enyém! – kiáltotta és a furulyához kapott. Keze véletlenül összeért a fiú kezével.
– Mi volt ez? Olyan különöset éreztem! A furulyádnak varázsereje van? – kiáltotta a tündér, és elejtette a furulyát, ami a fűbe esett.
– Miért? Mit érzel pontosan? – kérdezte a fiú.
– Olyan hideg, borongós és fájdalmas lett minden … dadogott a tündér.
– Akkor az olyan, mintha szomorú lennél…
– Mi az, hogy „szomorú”?
– Nem tudod? Az egy érzés, belülről, a szívünkből jön – magyarázta a fiú, miközben a tündér vállára tette a kezét.
– Megint érzem! – kiáltott fel a tündér. A fiú tűnődve vizsgálta saját kezét, és megszólalt:
– Nahát! Amikor hozzám érsz, azt érzed, amit én! Fogd meg a kezem!

A tündér megfogta a fiú kezét. Szemeit hirtelen elöntötte a szomorúság, majd eltűnt a fiú szeme elől egy nagy kupac levelet hagyva maga után.

A történtek után csak a szülei fája alatt volt képes elaludni. Gondolkozott, hogy vajon miért történik ez vele. Egy nap azonban újabb ének ütötte meg a fülét. Egy idős néni zengte énekét, amelyet a szél vitt el messzire a dombokon át.

„Tűz lobogjon, víz sodorjon
Messze vigye az én dalom.
Benne legyen búm, haragom,
Hegyen, völgyön áthaladjon.”

A tündér ő előtte is megjelent.

– Ki vagy te? – ijedt meg az idős hölgy.
– Én vagyok az erdő tündére és kíváncsi vagyok rá, hol tanultad ezt a dalt?
– Ó – pirult el a hölgy – még réges-régen az édesanyámtól.
– Megfoghatom a kezedet? – kérdezte a tündér, mert szerette volna megtudni, mit érez a hölgy éneklés közben.
– Persze, tessék! – nyújtotta oda öreg kezeit, és a tündért hirtelen erősnek érezte magát.
– Mi ez az érzés?
– Ez a bátorság, magabiztosság. Ettől erősnek érzed magad, segít, hogy az életben sok akadályt legyőzz.
– Köszönöm szépen! – mondta a tündér, és megint eltűnt.

Ezek után erősebben, bátrabban járt az erődben és alig várta, hogy újra dalt sodorjon felé a szél. Nemsokára meg is hallott egy gyönyörű leány hangot:

„Jaj, drága rózsám,
ha még egyszer láthatnám!
Szép szemedben elvesznék,
S az ajakadra tapadnék!”

Szólt a szép dal addig, míg fel nem tűnt a tündér előtte.

– Ilyen szépet még sohasem hallottam! Megfoghatom a kezed? – kérdezte a lánytól.

A lány először nem is tudta, mitévő legyen a csodálkozástól, de a tündér válaszra sem várva hirtelen elkapta a lány kezét.

– Hűűű, de bódító! Olyan gyönyörű az erdő, minden olyan szép… mi ez az érzés??
– Gondolom, a szerelem! – mondta bódultan a lány.
– Nagyon szép! – a tündér egy darabig még gyönyörködött az érzésben, aztán eltűnt a lány szemei elől.

Nem bírt már a sok érzéssel betelni, de aztán megint hallott egy újabb hívogató hangot és izgatottan repült a dal irányába. Egy apró kislányka játszadozott egy szép tisztáson és dalolászott:

„Kis katica nagy-nagy pötty,
Eső esik, potty, potty, potty.
Virágról virágra pereg az eső,
Kis katica, kelj fel egy-kettő!”

A tündér nagyot kacagott a gyermeki dal hallatán. Előtte is megjelent, kérdezve:

– Mondd, kislány, kitől tanultad ezt a dalocskát?
– A mami tanította… játszol velem? Légy szíves! Olyan egyedül vagyok!
– Rendben!
– Hurrá! Te leszel a katica én pedig az eső. El kell, hogy kapjalak, de te ezt nem engedheted. Ha elkaplak, te leszel az eső. Kis katica nagy-nagy pötty….

Jó sokáig kergetőztek, és amikor a tündér elkapta a kislányt, a világ mosolygott és pajkosan ugrándozott, pont mint a kislány. Végül aztán mindketten elfáradtak.

– Köszönöm!- búcsúzott a tündér. Boldog vagyok, hogy veled játszhattam!
– Én is! Remélem még találkozunk! – köszönt el a kislány is.

A tündér újra eltűnt. Visszatérve szülei fájához, szorongás fogta el. Mi van, ha nem hallja többé a dalokat? Sokáig várt, de már nem hozott a szél dalt sehonnan sem. Pedig nagyon vágyott rá. Érezni akart újra. Újra boldog, magabiztos, szerelmes, szomorú akart lenni. Érezte, látta milyen jó az embereknek, hogy olyan sokszínűek, ezért egy nap így szólt szülei fájához:

– Édesanyám! Édesapám! Megismertem négy csodálatos embert, akik olyan sokszínűek mint a szivárvány, és olyan ragyogóak mint a nap! Éreznek: boldogok, szomorúak, bátrak és szerelmesek. Olyan sok jó van az emberekben, ami egy tündérben nincs meg. Én ezt megéreztem, és már nem akarom elengedni! Én is érezni akarok! Én akarok lenni a nap és a szivárvány!

Ekkor csend lett. A tündér a fákra nézett. Egy idő után összeroskadt és sírni kezdett. Szeméből könnycsepp nem csurgott, de sírt. A szél azonban nem hagyta, s a ruháját fodrozta. A tündér bár el-elhessegette, de az egyre erősebben támadott, majd végül felkapta és az égbe emelte. A fák körülölelték, s beszélni kezdtek hozzá:

– Ha már belekóstoltál az érzésekbe, s a jóba, nem hagyunk búslakodni – mondta szeretettel a tündér édesanyja.
– Legyél lányom boldog, bátor, szerelmes és szomorú. De tudd, hogy mi szeretünk és a szeretet a legfontosabb érzelem – mondta egy férfi hang, az édesapja.
– Itt az ideje, hogy sokszínű legyél, mint a szivárvány, és ragyogj mint a nap! – kiáltotta édesapja és édesanyja, majd ágaikkal átölelték lányukat.

A tündér levelek helyett bőrt kapott testére, melyre puha, élénkzöld selyemruha simult, s melyhez hosszú barna haj társult.

– Immáron emberként éld tovább életed, mely legyen érzelmekkel teli és boldog! – így búcsúztak szülei és letették a lányt a földre.

A tündér kinyitotta a szemét, mely ragyogott az élettől.

– Köszönöm, köszönöm! Ígérem, hogy még visszajövök hozzátok! Szeretlek benneteket! – azzal elszaladt, és már csak a levélzörgést lehetett hallani csupasz talpa alatt…

Liljanka

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Tündéres mesék .

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa a felhőkbe vész. A tóban vízi tündérek élnek, a hegy gyomra pedig a Sziklák Szellemének, Skaurnak a palotáját rejti. Történt egyszer, hogy Skaur szemet vetett Pontikkára, a szépséges tündérleányra, és magához hívatta. Pontikka nem mert ellenszegülni. Tudta, hogy ha Skaur haragra gerjed, szörnyű pusztításra képes. Felment hát a hegyi ösvényen a kopár csúcs alatti sziklateraszra, ahonnan a tó tükre már csak tenyérnyi kék foltnak látszik. Ott megállt, és fennhangon azt mondta:

– Hívattál, Skaur, itt vagyok!

Akkor megremegett a föld, s Pontikka háta mögött egy keskeny hasadék nyílt a sziklafalon. A hasadékon át a tündér egy tágas barlangba jutott. A barlang végében állt egy ezüstös vízzel teli kút. Pontikka beléereszkedett, s ekkor a sziklahasadék dübörögve bezárult.

Éppen tíz esztendő elteltével a barlang bejárata ismét feltárult, és egy kisleány lépett ki rajta. Hosszú hullámos haja kék volt, akárcsak selyemruhája és bársony cipellője. Kék, mint a napsütötte égbolt, kék, mint a távoli tó aprócska tükre. Ő volt Liljanka, Skaur és Pontikka leánya.

Teltek-múltak az évek, Liljanka növekedett, de a barlangot minden nap csak néhány percre hagyhatta el. Ha szomjas volt, a kút ezüstös vizéből ivott, éhségét gombákkal csillapította. Az egyetlen, akivel szót válthatott, az édesanyja volt.

– Segíts, anyukám, hogy megszabaduljak innen! Segíts, hogy jobban megismerhessem a világot! – sóhajtozott Liljanka a kút szélén üldögélve.

– Ne kérj tőlem lehetetlent, leányom! – hallatszott Pontikka hangja a mélyből. – A te atyád a Sziklák Szelleme. Az ő vére folyik az ereidben. Ha kimerészkedsz a szabad levegőre, órákon belül magad is sziklává változol.

Ám Liljanka addig rimánkodott, míg végül Pontikka megtanított a leányának egy bűvös dalt.

 

Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Nap fölsége, Hold szépsége

Benne elegyedjen!

 Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Tündér vérrel, Föld kérgével

Egybe keveredjen!

Nőtt a barlang mennyezetén egy cseppkő, olyanforma volt, mintha egy kéz ujjai nyúltak volna lefelé. Ha a leány leült a kéz alá, s ezt a dalt énekelte, az ujjak hegyéből csodálatos erejű folyadék csepegett: a tiszáne. Liljanka egy ezüsttálban összegyűjtötte a kéklő cseppeket, s ettől kezdve távolabbra is elkalandozhatott. Derekára kötött kulacsában magával vitte a varázsitalt, s amíg abból kortyolgatott, nem kellett attól tartania, hogy kővé változik.

Egy nyári délután Liljanka a sebes patak völgyében hazafelé tartott. Egyik kőről a másikra szökellt, könnyű volt a teste, akárcsak a vízpárán megcsillanó szivárvány. Igyekeznie kellett, mert a tiszáne már kifogyóban volt a kulacsából.

Egyszer csak megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet. Egy szerencsétlenül járt fiú volt az, kinek néhány órája a völgy feletti ösvényen vitt az útja. Rosszul lépett, megcsúszott, és lebucskázott a mélybe. Liljanka odafutott hozzá, óvatosan felemelte a fejét, s próbálta kulacsából megitatni. Mikor aztán látta, hogy a fiú nincs eszméleténél, ő maga kortyolt a varázsitalból, s ajkát az élettelen szájra tapasztotta.

A tiszáne éltető ereje átjárta a fiú testét. Sebei egyszeriben begyógyultak, csontjai összeforrtak, és kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott, Liljanka izgalomtól piruló arca, szélfútta kék hajkoronája volt.

– Milyen szép vagy! – suttogta a fiú. – Álmodom, vagy tündér szállt le hozzám?

– Anyácskám tündér, kicsit tán magam is, de szárnyat nem örököltem tőle – kuncogott a leány.

Liljanka megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet.

 

Szó szót követett, s egy röpke óra múlva úgy ismerték egymást, mintha együtt nőttek volna fel.

A fiút Kulkurinak hívták. Egy távoli faluból származott, hol igen nagy a szegénység. Édesanyját, s két testvérét otthagyva nekivágott a világnak, hogy egy jobb életre leljen. Azért jött a hegyre, mert úgy hallotta, itt a barlangok csodás kincseket rejtenek.

A két fiatal éjszakába nyúlóan beszélgetett egymással. Közben Liljanka, hogy melegedjen, odakucorodott a fiú mellé. Végül összebújva mindketten elszenderedtek. Eljött a reggel, Kulkuri felállt, nyújtózkodott egyet, s próbálta a leányt felsegíteni. Hanem most Liljanka volt az, aki mozdulni sem bírt, lábai az éjszaka kővé dermedtek.

– Jaj, Kulkuri, hamar a varázsitalt, vagy meghalok! – sikoltott a leány.

De hiába nyújtotta a fiú a kulacsot, az száraz volt, mint a sivatag homokja.

– Mindennek vége, elvesztem… – suttogta Liljanka, s arca olyan fakó színt öltött, mintha máris kezdett volna kővé alakulni.

Kulkuri nem tétovázott. Karjaiba kapta a leányt, s futva elindult vele felfelé a hegyi ösvényen. Habkönnyű volt Liljanka teste, mikor előző nap a patak kövein ugrándozott, ólomsúlyúvá vált, mire Kulkuri kifulladva a barlanghoz ért. A leány szemei lecsukódtak, távozni készült belőle az élet. A fiú hamar megmerítette a kulacsot az ezüsttálban, s ugyanúgy csókkal töltötte a varázsitalt Liljanka szájába, ahogyan előző nap ezt tőle tanulta.

Liljanka magához tért, körülpillantott, és szemébe nyomban rémület költözött.

– Menj el, drága Kulkuri, veszélyes itt lenned! – szólt rimánkodva. – Menj, keresd meg a kincsedet!

Ám Kulkuri nem mozdult.

– Hiszen már megtaláltam. Te vagy az én kincsem! Hová mennék innen?

A következő pillanatban morajlás támadt, s a barlang bejárata bezárult. A kútból füstfelhő szállt fel, s a füstből egy hatalmas, torzonborz, szakállas alak bontakozott ki. Ő volt Skaur, Liljanka atyja. Mikor megszólalt, mennydörgő hangjától megremegtek a sziklafalak.

– Szerencsétlen ember, tiltott helyre léptél! Ne hidd, hogy gyűlöllek, de törvény szerint ezért halállal lakolsz!

– Kérlek, kegyelmezz neki, apám! – könyörgött könnyek között Liljanka. – Ez a fiú megmentette az életemet! Ha nem hoz vissza a karjaiban, már nem élnék! Jutalmat érdemel, nem büntetést.

A szellemet nem hatották meg leánya szavai. Magasba emelte rettentő öklét, hogy egy csapással Kulkurit elpusztítsa.

– Ne tedd, én szeretem őt, tiszta szívemből! – sikoltott Liljanka, s a fiú elé ugrott.

– S én éppúgy szeretem a te leányodat – mondta Kulkuri, és félelem nélkül Liljanka mellé lépett.

A szellem keze lehanyatlott. A fiúhoz hajolt, és dörmögve azt kérdezte:

– Láttad ki ő, és hogyan él. Szereted-e őt annyira, hogy a sorsában is hajlandó vagy osztozni?

Kulkuri fennhangon így felelt: – Szeretem, és osztozom a sorsában.

Akkor Skaur kinyitotta ökölbe szorított markát. Széles tenyerében két aranygyűrű csillogott. Az egyiken egy vérvörös rubin kő a napot, a másikon egy égszínkék zafír a holdat mintázta. A leány felhúzta Kulkuri ujjára a rubinköves gyűrűt, a fiú pedig Liljanka ujjára csúsztatta a másikat. Mindketten érezték, amint a gyűrű ráforr a csontjukra, s örökre a testük részévé válik.

– Most már egyek vagytok, egy a véretek, egy az életetek! – mennydörögte Skaur, azzal ismét füstté vált, s visszatért földalatti palotájába. A barlang bejárata feltárult, friss szellő áradt be a hasadékon, az élettől lüktető kinti világ édes lehelete.

– Bocsáss meg, Kulkuri! – szólalt meg csendesen Liljanka. – Én nem ezt akartam. A gyűrű, amit felhúztam rád, örökre a barlanghoz láncolt téged is. Ha kilépsz innen, varázsital nélkül csakhamar kővé változol, akárcsak én. Rab lettél mellettem. Nekem boldogság, de neked nyomorúság.

– Édes nekem ez a rabság – felelte a fiú, s Liljanka törékeny testét szorosan magához ölelte.

Az elkövetkező néhány hét csakugyan boldogságban telt el. Kulkuri egy percre sem hagyta magára a szerelmét. Megtanulta a bűvös dalt is, s Liljankával együtt ő is énekelte, hogy elegendő tiszáne gyűljön össze kettejüknek. Közösen járták a dombokat, s völgyeket, egy ízben még a tiszta tóhoz is ellátogattak, ahol a vízi tündérek éltek. A tündérek kedvesen fogadták őket, s egy önfeledten vidám, gondtalan napot töltöttek a tó partján.

Egy hónap sem telt még el, és a fiú már úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Tudta merre talál fanyar bogyót termő bokrokat, hol áshat ki édes gyökereket. Gyönge holdvilágnál is megismert minden fát és minden sziklát, nevén szólította az erdő összes madarát.

Ám ahogy a napok szaladtak, s az újdonság varázsa elillant, úgy lett Kulkuri egyre mélabúsabb. Mind jobban vágyott rá, hogy visszatérjen szülőföldjére, arra a távoli vidékre, ahonnan egykor útnak indult. Próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de csak erősebbé vált, mikor beköszöntött a hosszú, sötét tél.

A hó és a fagy a barlangba zárta a fiatalokat. Sokáig csak gombákat ettek, csak a csupasz sziklafalat bámulták. A hideg és a nélkülözés lassacskán megtörte Kulkuri szívét. Eljött a nap, amikor a fiú szájából már kifordult a falat, s fülére tapasztotta a kezét, amikor Liljanka énekelt.

Végül csak megérkezett az enyhülés, és ismét járhatóvá vált az erdő. Az egyik nap Kulkuri egy elhullott zergét talált a hegyoldalban. Megnyúzta, a bőréből tömlőt készített, aztán Liljanka elé állt.

– Töltsük meg, kedvesem, ezt a tömlőt varázsitallal! Szeretnék hazalátogatni. Anyám és testvéreim semmit sem tudnak felőlem. Ennyi tiszáne elég nekem egy hónapra, az alatt könnyen megjárom az utat oda és vissza.

Régóta látta a leány, mekkora honvágya van Kulkurinak, hát nem ellenkezett. Heteken át ismét együtt énekelték a bűvös dalt, míg a tömlő meg nem telt.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen!

Holdtöltekor Kulkuri elbúcsúzott, és útra kelt. Liljanka mindennap várta vissza a kedvesét. Az égi vándor változását figyelte, hogy az idő múlását el ne tévessze. A hold elfogyott, és mielőtt még újból megtelt volna, Kulkuri máris visszaérkezett.

– Örültek-e neked, hogy otthon jártál? – kérdezte Liljanka.

A fiú bólintott, de mesélni nem mesélt semmit az útjáról. Nem sejtette Liljanka, mi történt Kulkurival odahaza, de azt látta, hogy a fiú jobban emészti magát, mint annak előtte. Csak akkor jött meg Kulkuri jókedve, mikor a lány beleegyezett, hogy ismét útra keljen. Nyár derekán vettek búcsút, s Liljankának hosszú időre ismét a hold lett egyetlen társa a magányban. Másodszor indult már fogyásnak a hold kövér arca, mikor egy reggel különös nyerítés hangját hozta a völgy felől a szél.

Liljanka leszaladt a patakhoz, s félúton találkozott az öszvérháton felfelé baktató Kulkurival. A fiú már derékig kővé volt válva, leszállni sem tudott volna az öszvérről, ha Liljanka varázsitallal nem segít rajta.

– Túl sokáig maradtál, megfeledkeztél az idő múlásáról – korholta Kulkurit a leány.

– Úgy volt – bólintott a fiú. – Csakhogy az idő nem feledkezett meg énrólam.

Habár Kulkuri visszatért, olyan komor volt folyton az ábrázata, hogy Liljanka rá sem bírt nézni. Elhatározta a leány, nem hagyja annyiban, kiszedi a fiúból a titkot, mi emészti a lelkét.

– Mondd el, szerelmem, mi facsarja úgy a szívedet! Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk. Ne legyenek titkaid, bármi történt veled az úton, azt nekem is tudnom kell!

Addig könyörgött Liljanka, míg Kulkuri végül kötélnek állt. Lehajtott fejjel, szégyenkezve elmesélte, hogy odahaza a szomszédjukban él egy lány, Siiri a neve. Mikor először hazatért, a lány nagyon beteg volt, de ő a varázsitallal meggyógyította. Azért is fogyott el olyan gyorsan a tiszáne, s azért ért vissza akkor olyan hamar. Most, hogy másodszor is haza látogatott, ismét összetalálkoztak. Sokat voltak együtt, s végül, ki tudja, hogyan történt, de egymásba habarodtak. Nem akaródzott az elválás, ezért halogatta Kulkuri a búcsút az utolsó percig.

Liljanka sápadt arccal hallgatta a fiú történetét, s a végén könnyeivel küszködve az kérdezte:

– Mondd csak, Kulkuri! Őt szereted jobban, vagy engem?

– Ha ott vagyok, akkor őt. Ha itt vagyok, akkor téged.

– S elmész hozzá újra?

– Megígértem neki. Tavaszra gyermeket szül nekem, s ott akarok lenni, mikor a világra jön.

– Én is szülhetnék neked gyereket…

– Tündért szülnél-e vagy szellemet? S ha mégis ember lenne, miféle élet várna rá?

Liljanka erre nem tudott mit felelni. S tán jobban is tette volna, ha hallgat, mert tehetetlen dühében ezt vágta Kulkuri fejéhez:

– Ha menni akarsz, hát menj! De én többé akkor ne is lássalak!

Kulkuri bólintott erre, s attól fogva alig beszéltek egymással. A fiú egész télen egyedül énekelte a bűvös dalt, s mikor a tavaszi nap első sugarai a sziklákon megcsillantak, ismét útra kelt. El sem köszöntek egymástól. Liljanka hátat fordított Kulkurinak, s azt gondolta: „Úgyis visszajössz! Hiszen tiszáne nélkül hamarosan meghalsz!”

Egyik hónap telt a másik után, de Kulkurinak híre-hamva nem volt. Liljanka látta már, hogy a fiú komolyan vette, amit ő hirtelen haragjában mondott. Nyár végére a leány már biztos volt benne, hogy Kulkuri halott. Mérhetetlen szomorúságában már nem is énekelt, ki sem tette a lábát a barlangból. Egy nap odaült a kút szélére, s kérlelni kezdte az édesanyját.

– Mutasd meg, drága anyácskám, mi lett Kulkurival! Szeretném látni a sírját!

A kútban felborzolódott a víz felszíne, s mikor lecsillapodott, Liljanka egy kis házat pillantott meg benne. A ház előtt lombos fa állt, a fa alatt egy asszony bölcsőt ringatott. Mellette egy férfi ült a padon, ki a késével egy fadarabból lovacskát faragott.

Liljanka meglepetten felkiáltott:

– Ő az, Kulkuri! De hát akkor él! Hogyan lehet ez?

– Nézd a kezét, és megérted! – szólt Pontikka hangja a mélyből.

Akkor vette csak észre a leány, hogy a fiú nem viseli már az aranygyűrűt. Nem is viselhette, mert a keze csonka volt. Kulkuri nem tudta lehúzni a gyűrűt, odanőtt az a varázslat által. Nem tehetett mást, levágta az ujját a gyűrűvel együtt.

– Elhagyott téged, neked is el kell engedned őt – mondta Pontikka. – Csak így lehetsz boldog.

– Én már nem akarok boldog lenni – suttogta Liljanka.

Másnap reggel a leány a földre borította az ezüsttálat, kulacsából is kilocsolta a varázsitalt, azután kilépett a barlangból. A sziklaterasz szélén állt meg, honnan a környező vidéket a legjobban beláthatta. A patakvölgyet, hol Kulkurival találkozott, a dombokat, erdőket, hol együtt barangoltak, s a tiszta vizű tavat, hol a vízi tündéreket egyszer meglátogatták. Ott állt Liljanka, míg a hold fel nem jött, s ott állt másnap reggel is, mikor már akarva sem bírt volna odébb mozdulni. Látása lassan elhomályosult, s mikor a világ teljesen elsötétült körülötte, lelke visszaszállt a föld mélyébe, Skaur palotájába, hol egykor a világra született.

Évek teltek el, az erdei ösvényt benőtte a gaz, senki nem háborgatta a környék nyugalmát. Egy nap aztán ismét léptek zaja verte fel az erdő csendjét. Kulkuri közeledett, egy szablyával utat vágott a bokrok között. Mögötte Siiri lépkedett, hátára kötve egy fiúcska ernyedt testét cipelte.

– Tényleg azt hiszed, megbocsát neked, és segíteni fog? – kérdezte Siiri.

– Az én bűnömért nem jár bocsánat – felelte Kulkuri. – De a kis Niklas nem tehet semmiről. Liljanka jóságos, megesik majd rajta a szíve, és segíteni fog. Ha ismernéd, nem lenne kétséged.

– Ha róla beszélsz, úgy érzem, mindig is őt szeretted – jegyezte meg keserűen Siira.

– Talán úgy van. De én mégis téged választottalak.

Kiértek a sziklateraszra, s ott Kulkuri megtorpant. Hiába tekingetett jobbra és balra, a barlang nyílásának nyomát sem lelte. Liljanka nevét kiabálta, majd fülelt, de csak saját hangját verték sokszorosan vissza a komor sziklafalak. Aztán megpillantotta a terasz szélén álló ismeretlen kőszirtet, s beléhasított lelkébe a félelem.

Közelebb lépett, s akkor a kőszirt egy nyúlványán megcsillant valami. Mélyen a kőbe ágyazódva holdsarlót formázó kék zafír ragyogott. Kulkuri térdre rogyott, könnyek áztatták arcát, s bocsánatért esdekelt.

Siira távolabb telepedett le. Ölébe vette a kis Niklas láztól égő testét, ringatta, beszélt hozzá. A kisfiú fuldokolva kapkodta a levegőt, és Siira azt gondolta, nincs több remény. Aztán észrevette, hogy Kulkuri előhúz egy kis bőrzacskót a zsebéből, kinyitja, s kigurul belőle egy fényes holmi.

A rubinköves gyűrű volt az. Mikor Kulkuri kétségbeesésében levágta az ujját, a gyűrű egyszeriben leperdült a csonkról, s ő gondosan elcsomagolta azt. Most elővette, s felhúzta egy ép ujjára.

– Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk.

Azután énekelni kezdett.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen! Nap fölsége, Hold szépsége benne elegyedjen! Csepp a cseppre, cseperegjen…

De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak.

Csak énekelt, és énekelt, és egyszer csak a kőszirt nyúlványán, pontosan a fénylő zafír holdacska alatt megjelent egy kék cseppecske. Növekedett, kövéredett, végül lecseppent a földre. Mikor Siira ezt meglátta, lefektette egy takaróra a kisfiút, elővett egy fakupát, s azzal Kulkuri mellé térdelt. Órákig tartott, mire a kupa alján egy kortyra való tiszáne összegyűlt. Addig ott térdeltek mindketten mozdulatlanul. Kulkuri szakadatlan énekelt, de hangja egyre szárazabb, egyre rekedtebb, egyre erőtlenebb lett, végül elhalt egészen. Akkor Siira felegyenesedett, s kisfiához futott. Óvatosan töltötte Niklas meggypiros ajkai közé a varázsitalt.

– Igyál egyetlenem, igyál csillagom!

Csak annyi idő telt el mely egy rövid imádságra is kevés, és a kisfiú máris könnyedén lélegzett. Testéről elmúlt az izzadás, arcocskáján a lázrózsák kifakultak. Édesanyjára mosolygott, aki örömtől könnyezve felkapta és magához szorította.

– Most már meggyógyulsz, lelkecském!

A kis Niklas kitekintett anyja válla felett, előrenyújtotta vézna kezecskéjét, szája legörbült, és csak egyetlen szót szólt pityeregve: „ Apa!”

Siira hirtelen sarkon fordult. Szerette volna örömét férjével is megosztani. De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak. Kulkuri lelke úton volt a mélybe, Skaur palotájába, hogy oda, ha úgy ítéltetik, bebocsátást nyerjen.

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa már a felhőkbe vész. A hegyorom alatt egy sziklateraszon két kopár kőszirt áll. Ki a terasz peremére merészkedik, mindkét kőszirt oldalán egy-egy fénylő drágakövet pillanthat meg.  Az egyik vérvörös rubin, kerek és sugárzó, mint a napkorong. A másik égszínkék zafír, keskeny sarló formája a megújuló holdat idézi.

Búvár

Mesecsoportok: Mesélő képek / versek /, Tündéres mesék, Verses mesék .

Csesznák Verka: A búvár

 Csesznák András: A búvár

A tenger végtelen mélyén élt Orlána,
Méreon Királynak szomorú leánya.
Sötét világ volt az, hiszen a nap fénye
Ritkán tévedt le a tenger fenekére.

Atlantisz közepén magasodott vára,
Ott élt, s uralkodott magában Orlána.
Bármit kívánhatott, bármihez volt kedve,
Országa hű népe lába elé tette.

Mégis szomorú volt Méreon leánya,
Kínozta egy édes, visszatérő álma.
Minden egyes éjjel gyémántos ruhában
Tündérként táncolt egy napfényes világban.

Egyre azt kutatta, egyre azt kereste,
Álmai földjére út merre vezetne.
Barangolt Orlána százféle irányba,
Mégsem lelt ösvényt az álmodott világba.

Egyszer az útjába egy lazacraj tévedt,
S ők a tiszta égről, folyókról meséltek.
Hallgatta a leány, lángra kapott lelke.
Másnap útnak eredt a falkát követve.

Felfelé tartottak, egyre emelkedtek,
Atlantisz házai sötétségbe vesztek.
Nem evett, nem aludt, úszott csak Orlána,
Ő lett az új világ legelső búvára.

A szikrázó tükröt egy napon áttörte,
Levegő ölelte karcsú testét körbe.
Glóriaként fénylett kagyló koronája,
Mikor szertenézett Méreon leánya.

Kósza felhőt látott, színes madarakat.
Zöldellő partokat kékselyem ég alatt.
Kilépett a puha fövenyre Orlána,
Remegett a szíve, megindult a lába.

Napsugárral perdült, tajtékok közt szökkent,
Széllel hajladozott, madarakkal röppent.
Varázslatos táncát órákon át járta,
Mígnem a sötétség kalitkába zárta.

Nem a nap korongja tért meg nyughelyére,
Hanem függöny borult a leány szemére.
Éjszakából úszott fel a napvilágra,
Tűzként érte a fény, s megvakult Orlána.

Szüntelen éj várt rá immár mindörökre,
Mégsem búsult többé, hisz nem vágyott többre.
Valóra vált álma, teljesült a vágya,
Fénysugárban táncolt Méreon leánya.

Csesznák András: A Holdköves Gyűrű 1. rész

Mesecsoportok: Holdköves gyűrű, Tündéres mesék .

 A gyűrűvetés

 Valamikor régen Tündérországban nem csak tündérek, hanem más varázserejű népek is éltek. Manók és koboldok, varázslók és boszorkák népesítették be az országot. Békesség honolt közöttük, míg meg nem született Zsarátnok, a számtalan galibát okozó parázsszemű manó. Ez a gonosz kis teremtés ritka képességgel rendelkezett. Úgy tudta váltogatni az alakját, ahogy senki más a világon. Leginkább valamilyen állat képében szerette ármányait elkövetni. Bármilyen lény bőrébe is bújt azonban, vörösen izzó szeme árulkodott róla, ki lapul az álca mögött.

Történt egy napon, hogy egy csapat tündérgyerek a királyi palota mögött a réten labdázott. Egy ízben túl magasra szállt a rózsaszirmokból varrott piros labda, belekapott a szél, és átlibbent a palota magas kőkerítése felett. Tanakodtak a gyerekek, hogyan szerezhetnék vissza kedves játékukat. Találtak a falon egy bezárt hátsó kaput, annak a deszkái között leltek egy szűk hasadékot. Odahívták a legkisebb tündérfiút, aki csak kétéves múlt, s olyan pici volt, hogy még éppen átfért a nyíláson.

– Bújj be, Szidonka, keresd meg a labdát, és dobd ki nekünk! Siess, nehogy észrevegyenek!

Azzal az aprócska tündérfiút áttuszkolták a résen, egyenesen be a palota kertjébe. Boldog volt Szidonka, hogy végre megkaparinthatja a labdát, a játék során ugyanis a nagyobbak őt mindig félrelökték. Jobbra-balra tekingetett a virágokkal borított kertben, s csakhamar megpillantotta a piros játékszert. Egy közeli, romos kút felett pörgött-forgott, táncolt a levegőben. Nem magától röpködött ott a labda, egy színes szárnyú, vörös szemű pillangó játszadozott vele. Szidonka odaszaladt a kúthoz, felmászott a kávájára, s ugrándozva próbálta elkapni a rózsaszirom labdát. Addig- addig ugrándozott, míg végül nagy baj történt. Megcsúszott a lába, és zsupsz, beleesett a kútba.

Hiába szaladtak a tündérek a palotából a segítségére, már késő volt. Az a kút a Feneketlen Kút volt, s aki, vagy ami abba beleesett, az lekerült Tündérországból az emberek földi világába. A földi világ pedig, tudjátok, olyan hatalmas, hogy abban bármit megtalálni szinte lehetetlen.

Az egyik tündér, aki a kúthoz szaladt, megpillantotta a pillangót és észrevette parázsló szemét. Tüstént jelentette a Tündérkirálynak, hogy a balesetben megint Zsarátnok volt a ludas. A Tündérkirály éktelen haragra gerjedt. Ha a kezei közé kaphatta volna, bizonyára ízekre tépi a gonosz kis manót. De Zsarátnoknak volt annyi esze, hogy időben elszelelt. Dühében a király törvényt hozott, hogy az országában ezentúl csak tündérek élhetnek. Mindenki másnak, manóknak és koboldoknak, varázslóknak és boszorkányoknak távozna kellett. Egyedül a vén Fondorfő kapott kegyelmet, s a palotában maradhatott. Ő udvari varázslóként már kétszáz esztendeje hűségesen szolgálta a királyi családot.

Telt-múlt az idő, eltelt csaknem egy emberöltő. A Tündérkirály legkisebb leánya, ki éppen a baleset napján született, szépséges hajadonná cseperedett. Május közepén, mikor Tündérkertben a bazsarózsa bimbója kibomlott, elérkezett Bibi hercegnő számára életének legfontosabb eseménye, a gyűrűvetés ceremóniája.

Napnyugtakor felcsendültek a fanfárok, és Bibi egy sereg izgatott tündérfiú kíséretében kivonult a tornácra. Fondorfő egy ládikát helyezett a tündérleány lába elé, és felpattintotta a fedelét. A ládikában mélyvörös bársony párnán ott csillogott a Holdköves Gyűrű.

– Csak bátran, hercegnő, ahogy egész héten gyakoroltuk! – súgta a varázsló a megszeppent lányka fülébe.

Bibi lehajolt, és a kezébe vette a nevezetes ékszert. Egy csókot lehelt az arany foglalatba zárt szürkés kőre, majd karját hátravetette, s egy hirtelen mozdulattal a gyűrűt a levegőbe hajította.

Morajlás futott végig a nézőseregen, a tündérfiúk dülledő szemekkel próbálták követni, merre repül, s hol hullik a földre a Holdköves Gyűrű.  Hiábavaló volt minden próbálkozásuk, mert a gyűrű csak repült, repült a levegőben, átszállva Tündérkert minden látványossága felett. Nem pottyant le sem a rózsalugasba, sem a vérborbolya labirintusába. Nem esett sem az aranyhalas tóba, sem a zenélő szökőkútba. Erős varázslat segítette a gyűrűt, hogy olyan messzire szálljon, ahol már a tündérek szeme nem láthatja.

Hanem egy még élesebb szem mégiscsak észrevette a csillogó tárgyat. Váratlanul az égből egy vércse csapott le, elhúzott a liliomos pázsit felett, s mikor ismét a levegőbe emelkedett, csőrében ott fénylett, világított a Holdköves Gyűrű. Lett nagy riadalom a tündérek között, össze-vissza kapkodtak, nem tudták, mi tévők legyenek. Még szerencse, hogy Fondorfőnek a helyén volt az esze. Előkapta varázspálcáját, és varázsszavakat mormolva az aranyalmafa felé sújtott.

Láss csodát, az aranyalmák egytől-egyig leugráltak az ágakról, s mintha ágyúgolyók lettek volna, süvítve nekilódultak, célba vették a menekülő madarat.

A vércse egy darabig ügyesen lavírozott a levegőben, jobbra-balra kitért a lövedékek elől, épp csak a tollát borzolta fel egyik-másik golyóbis. Ám végül egy sistergő aranyalma mégiscsak telibe találta a begyét. A madár megszédült, kiejtette csőréből a gyűrűt, s a becses ékszer, mint egy darab kő, lehullott az égből. A vendégsereg megkönnyebbülten felsóhajtott, de csak pár pillanatig tarthatott az örömük. A Holdköves Gyűrű ugyanis, melyet ekkor már nem segített semmiféle varázslat, egyenesen beleesett a Feneketlen Kútba. A vércse bosszúsan felrikoltott, még egy kört írt le a palota felett, majd eltűnt a messzeségben.

– Láttátok? Láttátok a szemét? – súgtak össze a tündérek. – Vörösen fénylett, mint az izzó parázs!

Mindannyian tudták, hogy nem más tört be Tündérországba ezen a napon, mint Zsarátnok, a gonosz parázsszemű manó.

2. rész: Lüke Dani és barátai

Csesznák András: A Holdköves Gyűrű 2. rész

Mesecsoportok: Holdköves gyűrű, Tündéres mesék . 
előző rész

 Lüke Dani és barátai

Azon az éjszakán Lüke Dani a patak mellett tartott hazafelé. Fürgén szedte a lábát, a telihold lámpásként világította be az utat előtte. A fiú egy gödölyét cipelt a karjaiban, jobb vállán pedig Taréjos üldögélt. A gödölye Csörögi néni udvarából szökött meg még kora reggel. Rosszul tette, mert egy kóbor kutya belemart a lábába, s egész nap egy árokban hevert tehetetlenül. Taréjos nem szökött meg sehonnan, ő egy ritka kontyos galamb volt, a fiú leghűségesebb társa. Nevét a feje búbján meredező tollpamacsról kapta, mely csakugyan egy kakastaréjra emlékeztetett.

Maga Lüke Dani szép szál legény volt, nevével ellentétben okos és illedelmes. Megvolt azért az oka, hogy a falubeliek kelekótya félkegyelműnek tartották. Már az sem normális, ha valaki mindenféle állatot a barátjának fogad. De Dani annyira jótét lélek volt, hogy ha egy szúnyog a karjába csípett, ahelyett, hogy leütötte volna, jó étvágyat kívánt neki. Ettől persze még hívhatták volna Szelíd Daninak, vagy Jámbor Daninak is. A Lüke nevet azért ragasztották rá, mert egy nevetséges képtelenséget állított magáról. Mindenkinek azt mesélte, hogy megérti az állatok beszédét, sőt, szólni is tud hozzájuk.

A deszkahídnál Dani elhagyta a patakot és rátért a faluba vezető útra. Ekkor történt, hogy egy vakítóan fénylő csillag végigszáguldott az égbolton, valósággal kettéhasítva a fekete kárpitot. Ritka látvány májusban a hullócsillag, Dani is eltátotta a száját. Még különösebb volt, hogy a csillag nem hunyt ki az égbolt végtelen mezején, hanem átlépve a horizontot belezuhant a búzatábla közepébe. S éppen onnan, ahol földet ért, vakító, színes fénycsóva tört az ég felé, mintha a vetés lángba borult volna. Egy percig tartott tán a tünemény, aztán, ahogy keletkezett, olyan hirtelen ki is hunyt a fény. A világ visszabillent a rendes kerékvágásba.

– Mit gondolsz, mi lehetett ez, Taréjos? – töprengett Dani, s a galamb azt felelte neki:

– Úgy tudom, élnek népek az égben, s néha onnan ezt-azt a földre ejtenek.

– Tán kiesett egy égi szekér kereke, s az karikázott le hozzánk…

– Úgy lehet, úgy lehet – búgta Taréjos.

A gödölye nem szólt bele ebbe az elmélkedésbe, gyermek módjára szunyókált a fiú karjai között.

Mire Dani a rozoga kunyhójához ért, már meg is feledkezett erről a különös esetről. A kapu előtt fekete pulija ugrándozva üdvözölte.

– Őrizted-e a házat, Bozont, amíg távol jártam? – kérdezte a legény.

– Őriztem én, aki csak erre járt, mind elijesztettem – csaholta büszkén a puli.

– Aztán sokan tévedtek erre?

– Három veréb, meg egy sánta varjú, senki más…

Együtt léptek be a házba, ahol a cirmos kandúr nyújtózkodva feltápászkodott a kemencepadkáról. Hozzá is volt Daninak egy-két tréfás szava.

– Mi van a fazékban, Micó? Mit főztél ma vacsorára?

– Levegőből levest, szellőből főzeléket, mi mást? – méltatlankodott a kandúr. Kongott a fazék az ürességtől, éppen úgy, mint bármely más estén ezelőtt. Hiába, a macskák nem sokat konyítanak a konyhaművészethez.

A fiú a gödölyét a kandúr helyébe a kemence szélére fektette, aztán a kamrából előhozott egy fehér ruhába bugyolált kenyeret. Kibontotta az asztalon, egy éles késsel levágta a kenyér felét, és Bozontnak adta. A maradékot megint megfelezte, s az egyik porcióval Micónak kedveskedett. Végül az asztalon maradt kis kenyérsarkot apró darabokra vágta. Akkor Taréjos leugrott a fiú válláról, s kettesben a kenyeret befalatozták.

Mikor a vacsorával végeztek, Dani a tenyerébe seperte az összes morzsát, kivitte hátra a pajtába, s kiszórta az egereknek. Úgy gondolta, azok se éhezzenek.

– Köszönjük, köszönjük, egyszer megháláljuk – cincogták az egerek.

Másnap kora reggel átvitte Dani a gödölyét Csörögi nénihez, aki örömében leszelt egy darab sajtot és beletuszkolta a fiú zsebébe.

– Nem jár nekem ezért jutalom – ingatta fejét a fiú. – Nem is én találtam meg azt a kecskegidát, hanem Taréjos. Kétszer körberepülte miatta a Kopaszhegyet. Hát neki adjon inkább egy kis magot, Csörögi néni, mert ő a sajtot nem eszi.

Kiszórt a néni egy marék árpát a padra, s a galamb szorgalmasan nekilátott azt felcsipegetni. Amíg eszegetett, az öregasszony kitalálta, hogy jósol Daninak a tenyeréből. Ez ellen a fiúnak sem volt semmi kifogása.

– Nagyon szerencsés vagy, Danikám! – örvendezett Csörögi néni a fiú kérges tenyerét vizslatva. – Hamarosan rálelsz a hozzád illő leányra, és megházasodsz!

Csóválta a fejét Lüke Dani, nem hitte, hogy igaz a jóslat. Vagy ha igaz is, nem érezte azt nagy szerencsének. Hanem a néni kötötte az ebet a karóhoz, hogy bizony a tenyér barázdái nem hazudnak.

– Kár a szóért, Csörögi néni! Úgy van már ez, hogy vagy én nem kellek a lánynak, vagy ő nem kell nekem. Ha meg minden passzol, akkor hol a Bozontnak, hol a Micónak, hol meg Taréjosnak akad valami kifogása…

Elnevette magát a néni, s nem gyötörte tovább a fiút.  Látta, hogy tényleg másképp forognak ennek a legénynek a fejében a kerekek, mint ahogyan általában szokásos.

3. rész: Az ördög paripája

Csesznák András: A Holdköves Gyűrű-3. rész

Mesecsoportok: Holdköves gyűrű, Tündéres mesék . 
előző rész

Az ördög paripája

Peregtek a napok, a hold elfogyott és újra kigömbölyödött. Egy hét volt már csak hátra Péter-Pál napjáig, közeledett az aratás ideje. Ekkor történt, hogy egy reggel a szőlőjébe induló Pintér gazda széles csapást pillantott meg a búzatáblában. Olyan volt, mintha egy nagytestű állat végigcsörtetett volna rajta. A falubeliek kicsődültek a határba, s a nyomokból megállapították, hogy a csapást egy ló taposta a búzába. Mégpedig valami elvadult ló lehetett, mert egyik lábán sem viselt patkót. Félő volt, hogy ha az állat visszatér, még több kárt tesz a lábon álló gabonában.

A kovács, aki a legerősebb, s legnagyobb hangú ember volt a faluban, rögtön felajánlotta, hogy őrt áll a következő éjszaka.

– Kijövök én ide este a fiaimmal, s ha az a megvadult patás visszaólálkodna, ellátjuk a baját, hogy attól koldul! – jelentette ki fölényes magabiztossággal a nagydarab ember.

Állta is a szavát, naplemente után hívta két markos fiát, furkósbotokat ragadtak, és kimentek a határba. Ott aztán kettőt sem kellett pislogniuk, a sötétségből elővágtatott egy hófehér paripa. A kovács felemelte a bunkóját, a fiai úgyszintén. Meglátta ezt a ló, megtorpant, megvetette a lábát, s fújt egy akkorát, hogy szélvihar kerekedett belőle. Felkapta a szél a harcias férfiakat, hárman háromfelé repültek, mintha csak tollpihék lettek volna. Kora reggel a megvert sereg nyöszörögve, sántikálva tért haza.

– Hej, nem közönséges ló ez – kesergett a kovács. – Hófehér a szőre, mégis azt mondom, magának az ördögnek a paripája! Élő ember nem állhat az útjába!

A búzát újabb ösvények szabdalták keresztül-kasul. Látták az emberek, hogy ennek fele sem tréfa. Szaladtak a plébánoshoz, hogy tanácsot kérjenek. Meghallgatta a panaszukat az ősz lekipásztor, és azt felelte:

– Ha tényleg az ördöggel állunk szemben, akkor nem erővel kell felvennünk a harcot, hanem imádsággal, szenteltvízzel, tömjénfüsttel.

Aznap este három szentéletű férfiú bandukolt ki a búzaföldre. Középen ment a plébános, feszülettel a kezében, s buzgón imádkozott. Jobbján haladt a sekrestyés egy füstölőt lóbálva, a balján pedig a kántor hintette a szenteltvizet, miközben fejhangon énekelt.

Ők sem jártak jobban, mint a kovács és fiai. Előttük termett a hófehér paripa, s lángot fújt az atyafiak felé az orrlikából. Isten derék szolgái parázsló reverendával szaladtak a patakhoz. A tüzet eloltották, de szégyenszemre alsóneműben, a kertek alatt kellett hazaosonniuk.

Reggelre a búzának már csaknem a fele le volt taposva. A parasztok tanácstalanul bámulták a szörnyű pusztítást. Sopánkodtak, mi lesz velük, éhínség köszönt a falura. Akkor előállt Lüke Dani, és így szólt a maga csendes módján:

– Ne eméssze senki magát, majd én beszélek ennek a felbőszült állatnak a fejével. Hátha sikerül jobb belátásra bírnom!

– Hogy tehetnél bármit is, fiam? – sopánkodott a plébános. – Úgy beléette magát az ördög annak a lónak a bőrébe, hogy még a tömjénfüst sem csalta elő onnan!

– Én még olyan állatot nem láttam, amelyik az ördöggel cimborál – felelte a fiú. – Ez csak az emberek kiváltsága, az állatokkal még mindig sikerült szót értenem. Bízzák csak rám a dolgot, nagyobb baj már úgysem történhet!

Amint lebukott a napkorong a Kopasz-hegy mögé, vállára vetette Dani a tarisznyáját, annak a tetejébe telepedett Taréjos, és indultak ki a határba. A búzatábla közelében, a patak kanyarulatában tábort vertek. Dani tábortüzet gyújtott, s amellett várakoztak. A fiú régi dalokat énekelt, a galamb meg búgott hozzá, mintha cimbalmon kísérné az éneket. Mikor a tűz már leégett, Dani beledobott a parázsba pár szem krumplit. Kis idő múlva egy fuvallat futott végig a patak mentén, s a parazsat felszította. A távolban szikrák pattogtak, s a szikrák közül elővágtatott a hófehér paripa. A tűzhöz érve két lábra ágaskodott, s harciasan rúgkapált a levegőben. Taréjos rémülten felrebbent, s a közeli fűzfa ágai között keresett menedéket.

– Adjon, Isten! – mondta Dani szelíden, meg sem mozdulva. A lovak nyelvén szólt, amit bár ritkán gyakorolt, mégis szép tisztán beszélt. A ló meglepődve visszaereszkedett a földre, prüszkölt egyet-kettőt, azután azt kérdezte:

– Ki vagy te, hogy a mi nyelvünkön szólsz?

– Én Lüke Dani vagyok a faluból. A búzát, őrzöm, nehogy egy gonosz lélek az egészet letapossa. Hát benned kit tisztelhetek?

– Hogy én ki vagyok, az nem tartozik rád! – fújtatott a ló. – Jobban teszed, ha nem kérdezősködsz, hanem elhordod az irhádat, amíg szépen mondom! Ne próbálj engem semmiben meggátolni, ha kedves az életed! Elég legyen annyi, nem gonoszságból teszem, amit teszek, hanem, hogy egy nagyobb bajnak elejét vegyem!

– Jól van, elmegyek én – felelte Dani. – Csak előbb megvacsorázom. Éppen megsült a krumpli, telepedj le mellém, falatozzunk együtt!

– Mit gondolsz te rólam? – horkantott a fehér paripa. – Mi táltosok nem élünk ilyesmivel. Ha megéhezünk, izzó parazsat lakmározunk.

Dani erre megvonta a vállát.

– Abból is van itt épp elég, hát ne kéresd magad!

Úgy tett a fiú, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy táltossal beszélget. A táltost viszont éppen az izgatta, miként lehet, hogy egy parasztlegény beszéli a lovak nyelvét. S ez annyira fúrta az oldalát, hogy végül elfogadta a meghívást. Odacammogott a tűzrakáshoz, s míg Dani a krumplikat fosztotta meg a megfeketült héjától, ő a kihunyó parazsat kapkodta a szájába.

4. rész: A Holdköves Gyűrű

Csesznák András: A Holdköves Gyűrű 4. rész

Mesecsoportok: Holdköves gyűrű, Tündéres mesék . 
előző rész

A Holdköves Gyűrű

Vacsora közben a táltos a szüleiről kezdte Danit kérdezgetni.

– Nem ismertem őket – felelte a fiú, s tekintete a kihunyó lángokba révedt. – Éppen húsz esztendeje lesz, hogy nyár derekán favágók rám találtak az erdőben. Úgy mesélik, csont és bőr voltam, kócos és mosdatlan. Hónapok óta kóborolhattam már akkor a vadonban. A favágók megszántak, felneveltek, s mert Dániel napján leltek rám, ezt a nevet adták nekem. Sosem derült ki, kik voltak a szüleim.

– Te magad nem emlékszel azokra az időkre? – kérdezte a táltos.

Dani megrázta a fejét.

– Aprócska voltam még, épp csak lábra álltam. De álmomban néha pompás ruhába öltözött férfiakat és nőket látok. Körülvesznek, mosolyognak, szeretettel simogatnak. Nem tudom, káprázat ez csupán, vagy elfeledett emlékeim kísértenek.

Mikor Dani elhallgatott, Taréjos előmerészkedett a fűzfa lombjának védelméből és visszatelepedett a legény vállára. Valamit suttogott Dani fülébe, s ő biccentett rá.

–  Azt kérdi Taréjos, a csillagot keresed-e, mely múlt hónapban az égből idepottyant?

Felkapta fejét a táltos ezekre a szavakra, s rögtön kifaggatta Danit, mit is láttak pontosan. Mikor a fiú elmesélte a búzamezőről feltörő csodás fényt, a fehér paripa lelkesen felkiáltott.

– A jószerencse sodort téged az utamba, legény! Amit láttál, nem lehetett más, mint a Holdköves Gyűrű!

Most, hogy így elszólta magát, a táltos sem titkolódzhatott tovább. Elmesélte, hogyan hullott le a tündérek kincse egy gonosz manó ármánykodása miatt a földi világba.

– Tudnod kell, legény, hogy a gyűrű csak akkor áraszt fényt, ha rásüt a telihold. Magad is láttad, most mégis hiába meresztjük a szemünk. Tán egy kő, vagy egy göröngy eltakarja, nem tudom. Márpedig a hold már fogyásnak indult. Ha ma éjszaka sem járok sikerrel, várnom kell egy hónapot, míg a hold újra megtelik.

– Egy hónap múlva már végzünk az aratással – mondta eltöprengve Dani. – Könnyen lehet, hogy kaszálás közben előkerül az a gyűrű.

– Éppen ettől félek – bólogatott a táltos. – Ha a Holdköves Gyűrű rossz kezekbe kerül, főként pedig, ha maga Zsarátnok kaparintja meg, Tündérországra és az egész világra kínkeserves idők jönnek. Így hát nincs vesztegetni való időnk.

A ló, miközben ezt mondta, átlépett a tűz felett, s már indult volna befelé a búzába.

– Várj csak! – kiáltott rá Dani. – Ide hallgass, paripa! Egyet mondok, kettő lesz belőle! Maradj még egy órácskát itt a tűz mellett, hátha eközben az én madaram megleli neked a gyűrűt! Ha sikerrel jár, a világnak is jobb lesz, s a búzánk is megmenekül.

– Talán annyit még várhatok – egyezett bele a táltos a dologba.

Dani a tenyerébe ültette Taréjost, és elmagyarázta neki, mi a teendője.

– Repülj, galambom, körözz a búza felett, s ha bármi kis fényt látsz pislákolni, vizsgáld meg a forrását! Azt a gyűrűt pirkadatig mindenképp meg kell találnunk!

Megértette Taréjos a feladatot, felröppent az égbe, s beléveszett a sötétségbe. Amíg távol járt, Dani azt kérdezte a táltostól:

– Mondd csak, paripa! Ha ennyire fontos az a gyűrű, hogyan lehetséges, hogy csak egymagad kutatsz utána?

– Hatalmas a világ, száz testvérem százfelé keresi a nyomokat. Én azért éppen ide jöttem, mert eljutott hozzánk a hullócsillag híre. Szarkák fecsegtek róla, kik Tündérországba látogattak. Tudod, legény, a madaraknak átjárásuk van az égi és a földi világ között.

– Hát te is megérted a madarak beszédét? – álmélkodott a fiú.

– Én ugyan nem, de a tündérek épp úgy beszélgetnek az állatokkal, ahogy te is. Sok mindenben hasonlítasz rájuk, Lüke Dani!

A ló aprókat horkantott, ami kacagásnak is beillett, majd hirtelen elhallgatott. Taréjos visszatért, s üres volt a csőre.

– Annyi fény sincs a kalászok között, mint a gyertya lángja – mondta szomorkásan a galamb.

– Ne búsulj! – vigasztalta Dani. Van még időnk, nem telt még le az óra! Ha az égből nem leltük meg a gyűrűt, megtaláljuk majd innen a földről! Repülj, Taréjos, hívd ide hamar Bozontot és Micót!

Hazarepült a galamb, megcsipkedte Bozont fülét, aki felcsaholta a körtefán szunnyadó kandúrt. Nem beszélték a másik nyelvét, mégis jól értették egymást. Nyomban tudták, hogy a gazdának szüksége van rájuk. Fertály óra sem telt el, s a puli és a macska ott ültek Dani lába előtt.

A fiú nekik is elmondta, mit keressenek.

– Bozont, neked a híres szimatodban bízom! Micó, te pedig az éjjellátó szemed vedd elő! Járjátok be a búzatáblát, de óvatosan! Nagyobb kárt, mint ami van, már ne okozzatok!

Elfutott a két hűséges állat, bevették magukat a búzába. Amíg távol jártak, a táltos Bibi hercegnőről mesélt. Olyan gyönyörűnek, olyan áldott jószívűnek festette le a tündért, hogy Dani ismeretlenül is belészeretett. Reggelig is ábrándozott volna a fiú a világszép tündérlányról, de előtűnt a sötétségből Bozont és Micó. Ők is dolguk végezetlen kullogtak vissza, akárcsak Taréjos.

– Mindenfelé szimatoltam, mégsem éreztem idegen szagot – morogta Bozont.

– Túl nagy a tábla, nem járhatjuk be magunk az egészet – miákolt Micó. – Egy egész sereg kellene ide…

A kandúr szavaitól felderült Dani arca.

– Hisz van nekünk seregünk, s téged teszlek meg, Micó, tábornoknak! Eredj, kedves cicám, s tereld ide az összes egeret, ki a házunk körül tanyázik!

Hazaszaladt a kandúr, s kiadta a parancsot az egereknek. Dehogy mertek azok ellenkezni! Szedték a lábukat, ahogy bírták. A holdfényben hullámzani látszott az út, ahogyan az egér ármádia közeledett.

– Remélem, ők sikerrel járnak végre, te legény! – morgott a táltos. – Közeledik a hajnal, még a végén fel kell, hogy perzseljem az egész búzaföldet!

Ezt aztán végképp nem akarta Dani. Még egy szál kolbászt is felajánlott az egereknek, csak találják meg a Holdköves Gyűrűt. Nem tudni, a jutalom tette-e meg a hatását, vagy Micó haragjától tartottak inkább a kis cincogók, mindenesetre buzgón nekiláttak a kutakodásnak. Az összes kalász ringott, hajladozott, mintha szél fodrozta volna a búzamezőt. Gyorsan múltak a percek, régen eltelt már az óra, amennyi türelmet a táltos megígért. A hold kimért útján elérte a Kopaszhegy csúcsát, s kezdett a hegy mögé ereszkedni.

– Nem várhatok tovább – döntötte el a táltos. – Hívd ki, legény, a búzából az egereidet, mert megpörkölődik a bundájuk!

Alighogy a paripa ezt kimondta, vakító fénysugár gyúlt a búzatábla közepén. A fény megindult, s egyre közeledett. A kalászok közül egy apró egérke futott elő, kinek szájában fenségesen ragyogott a Holdköves Gyűrű. A kisegér Dani lába elé helyezte a nehéz terhet, majd lihegve elmesélte, hogyan talált rá egy ürgelyuk mélyén a csodálatos kincsre.

Összecsődült közben a többi kisegér is, és izgatottan várták a jutalmat. Dani szépen megköszönte mindegyiküknek a segítséget, s a kolbászra is újabb ígéretet tett. Mikor az egerek szétszéledtek, a fiú felvette a földről a gyűrűt. Megtörölgette az inge szélében, s a táltos felé nyújtotta.

– Tessék, paripa, vidd el a tündéreknek, én megtettem, ami tőlem tellett.

A táltos Dani kezéhez hajolt, fogával nyúlt a gyűrű felé, de hirtelen felszegte a fejét, s azt felelte:

– Meggondoltam a dolgot, Lüke Dani! Jóravaló legény vagy te, mindenki úgy jár jobban, ha te magad adod át a Holdköves Gyűrűt Bibi hercegnőnek!

– Én? – csodálkozott a fiú. – Hogyan vihetném vissza én a gyűrűt? Hisz el sem találok Tündérországba!

– Ne menj te sehová, csak őrizd meg a kincset! Jobban vigyázz rá, mint szemed világára! Hamarosan maga a hercegnő fog felkeresni téged.

Ennyit mondott a táltos, azzal hirtelen megfordult, s elvágtatott az éjszakában.

5. rész: Zsarátnok

Csesznák András: A Holdköves Gyűrű 5. rész

Mesecsoportok: Holdköves gyűrű, Tündéres mesék . 
előző rész

Zsarátnok

Hazafelé ballagtak az úton. Elöl ment peckesen Micó, mögötte lépdelt Lüke Dani, kinek vállán ott trónolt Taréjos. Ide-oda szökdécselve követte őket Bozont. A hold már teljesen elbújt a Kopaszhegy mögé, helyette a nap készülődött, hogy szolgálatát megkezdje. Dani nem figyelt arra, mi történik körülötte, a gyönyörű Bibi hercegnőről ábrándozott. Azt a színes, vörös szemű pillangót sem vette észre, mely mellettük a patak vize felett tovaröppent. Hevesen dobogott a fiú szíve, mikor arra gondolt, hamarosan találkozni fog a gyönyörű tündérleánnyal. Legalább is a táltos ezt ígérte.

Azt azért Dani sem remélte, hogy ez a találkozás ilyen hamar bekövetkezik. Éppen átkeltek a deszkahídon, mikor a távoli mogyoróbokor mögül egy légies alak lépett ki eléjük az útra. Ahogy közelebb értek hozzá, a homályból kibontakozott egy leány kecses alakja, előkelő rózsaszín selyemruhája, hullámos szőke hajzuhataga. Dani megbabonázottan állt meg a törékeny teremtés előtt, kinek arcát egy sűrűn redőzött fátyol takarta el.

– Tudod-e, ki vagyok? – kérdezte a leány, s lágy, dallamos hangja balzsamként kenegette a fiú lelkét.

– Úgy sejtem, Bibi hercegnő vagy, a Tündérkirály legkisebb leánya – felelte Dani.

– Jól gondolod, te legény. Én pedig úgy hiszem, nálad van a Holdköves Gyűrű. Veszélyes holmi ám az, jobb, ha tudod. Azért jöttem, hogy átadd nekem, s magammal vigyem. Nálunk, tündéreknél van csak biztonságban.

Elővett Dani a tarisznyájából egy kendőt, széthajtogatta, s íme, ott lapult a kendő közepében a gyűrű. Most, hogy a hold nem világította meg, kopott, halovány holminak tűnt a máskor tündöklő ékszer.

Dani már nyújtotta a lány felé a kezét, de félúton összezárta az ujjait, és így szólt:

– Mielőtt átadom, valamit még szeretnék kérdezni. Sok mindent hallottam már erről a gyűrűről, mégsem tudom, miben is rejlik a varázsereje. Miért olyan fontos ez a tündéreknek, s a gonosz manónak?

– Nem tudod?

A lány jóízűen kacagott, a nevetése is olyan édes volt, mintha aranycsengők csilingeltek volna.

– Tudd meg, te legény, ez itt a kezedben a szerelem gyűrűje. Ha egy gonosz lélek megkaparintaná, s a holdkövet összetörné, megszűnne a világban a szerelem. Nem csak köztünk, tündérek között, hanem idelenn az emberek között is.

– Az rettenetes volna – sóhajtott Dani.

Rágondolni is rossz volt, hogy épp, amikor szíve szerelmét reméli megtalálni, ilyen szörnyűség történhet.

Amíg ez a társalgás folyt, Bozont és Micó a tündér körül sündörögött. Micó hozzá dörgölődzött a leány lábához, és keservesen felnyávogott:

– Jaj, szúr a bőre, mint a gyalulatlan deszka!

Ugyanakkor Bozont is elvakkantotta magát.

– Olyan szaga van ennek a némbernek, mint a rothadó töknek!

– Ej, elhallgassatok! Ti minden fehérnépben, kivel szóba állok, csak a hibát keresitek! – korholta a barátait Dani.

– Mit mondtak az állataid? – kérdezte a leány.

– Nem számít az – legyintett a fiú. – Csak féltékenyek.

Erre már Taréjos is megszólalt.

– Legyen eszed, Dani! Nem különös, hogy ez a tündér nem érti az állatok beszédét?

„Csakugyan!” – kapott észbe a megszédült fiú. „Honnan is lehetnék bizonyos benne, hogy valóban Bibi hercegnő áll előttem? Jobb lesz, ha próbára teszem!”

– Szerinted igaza van a galambomnak, drága hercegnő? – kérdezte Dani tettetett kedvességgel a leányt.

– Nem hallottam jól, amit mondott, a patak túl hangosan csobog. De ideadod végre már a gyűrűt? Nem várhatok itt egész nap!

– Ej, de türelmetlen vagy! Mielőtt átadom neked, látni szeretném az arcodat!

A leány vonakodott, de Taréjos hirtelen odaröppent hozzá, és félrelebbentette arcáról a fátylat.  Épp abban a pillanatban úszott fel a napkorong az ég peremére, s első sugarai a tündér finom vonalú arcára estek.

Dani hátrahőkölt, mintha darázs csípte volna meg. A világszép arcról egy vörösen izzó, gyűlölettel teli szempár tekintett vissza rá.

– Hiszen te Zsarátnok vagy, s engem majdnem megtévesztettél! – kiáltott csalódottan a fiú. – De hiába volt a színjáték, soha nem lehet tiéd a Holdköves Gyűrű!

– Jól van, nekem így is jó – felelte vészjósló hangon a tündér alakját öltött manó. – Lásd hát, kivel állsz szemben!

Azzal hirtelen lekuporodott, áthengeredett a fején, s abban a pillanatban átváltozott egy tekergő áspiskígyóvá. Daninak moccanni sem volt ideje, a kígyó máris odacsusszant hozzá, s belémart a lábikrájába. A fiú érezte, hogy testében sebesen szétárad a kígyó mérge. Keze, lába elernyedt, látása elhomályosult. Térdre rogyott, és zsibbadt ujjai közül a földre hullott a gyűrű.

Ez kellett csak a kígyónak! Szájába kapta a zsákmányt, és uzsgyi, a patak felé vette az irányt. Ám mielőtt a vizet elérhette volna, egy ugrással előtte termett Micó. A kandúr éles fogaival megragadta a kígyót a feje mögött. Az tekergett jobbra, balra, próbált szabadulni, s közben ide-oda dobálta a csimpaszkodó kandúrt. Micó végül kifáradt a harcban, s elengedte a csúszómászót.

Több se kellett a kígyónak! Gombóccá összepöndörödött, füle, farka, lába nőtt, s máris egy vicsorgó nádi farkas állt a hüllő helyén. A gyűrűt mancsába szorította, s rárontott a megszeppent Micóra. Menekült volna szegény kandúr, de a farkas elkapta a lábát, s elkezdte marcangolni.

Ha Bozont közbe nem lép, a bátor Micó bizonyosan otthagyja a fogát. De a puli odafutott, és ráncigálni kezdte a fenevad lompos farkát. Addig tépte, húzta, míg végül a farkas Bozont ellen fordult, s Micó odébb biceghetett.

Időközben Dani tagjaiba visszatért az erő, s kitisztult előtte a világ. Az első, amit meglátott, éppen a két birkózó állat volt. Morogva hemperegtek a porban, egyik sem bírt a másikkal. A fiú, aki a légynek sem ártott még soha életében, most töprengés nélkül a mogyoróbokorhoz ugrott. Letört egy hosszú vesszőt, s rácsapott vele a farkas ülepére.

Bizony, nem simogat a mogyoróvessző, felvonyított a farkas a fájdalomtól, és kiejtette mancsából a gyűrűt. Taréjos odarepült, csőrébe kapta a kincset, és felszállt vele a magasba. Azt gondolhatta, sikerül valami biztonságos helyre eljutnia. Csakhogy a farkas a szeme sarkából megpillantotta a gyűrűvel távolodó galambot. Azonmód ellökte magától Bozontot, áthengeredett a fején, szárnya, csőre nőtt, s egy parázsló szemű vércsévé változott. Felemelkedett ő is az égbe, s űzőbe vette Taréjost. A szerencsétlen galamb már csak annyit vett észre, hogy egy sötét árnyék hirtelen beborítja.

A vércse Taréjos oldalába vájta a karmait, s horgas csőrével rákoppintott a bóbitás kis fejre. Szétnyílt a galambcsőr, s kicsusszant belőle a gyűrű. A kegyetlen ragadozó, mikor a kincset megkaparintotta, kiengedte karmai közül az áldozatát. Szegény Taréjos tehetetlen tollcsomóként zuhant a mélybe.

Mégis megszerezte hát Zsarátnok a szerelem gyűrűjét! Vércse képében, csőrében a zsákmánnyal diadalittasan emelkedett egyre feljebb és feljebb. Amikor már a Kopaszhegy csúcsánál is magasabbra ért, a hegycsúcs mögül egyszer csak előbukkant a lemenő hold sápadt tányérjának a széle. S abban a pillanatban megesett az a ritka csoda, hogy a két nagy égi vándor, a felkelő nap és a lenyugvó hold egyszerre szórta sugarait a Holdköves Gyűrűre.

A holdkő hirtelen felizzott, lángnyelvek törtek elő belőle, és a vércse szárnya tüzet fogott. Keservesen vijjogott a madár, elejtette a gyűrűt, de már nem menekülhetett. A tűz elhatalmasodott, s a vércse egy röpke perc alatt porig égett. Így pusztult el Zsarátnok, a gonosz parázsszemű manó.

A gyűrű éppen Dani mellé pottyant a földre, de sem ő, sem Micó, sem Bozont nem foglalkozott a kinccsel. A puli és a kandúr sebeiket nyalogatták, jutott nekik belőle bőven. Dani közöttük ült a porban, és Taréjos élettelen testét tartotta a kezében. Simogatta, becézgette, énekelt hozzá, búcsúzkodott tőle.

Sokáig maradtak ott, s miközben az éltető napsugarak a világot felmelegítették, Taréjos megtépázott teste kihűlt egészen.

VI. rész: Bibi hercegnő

Csesznák András: A Holdköves Gyűrű 6. rész

Mesecsoportok: Holdköves gyűrű, Tündéres mesék . 
előző rész

 Bibi hercegnő

Szélnél sebesebben elterjedt a faluban az éjszakai kaland híre. S ahogy terjedt, úgy színeződött is a történet. Pár órán belül mindenki tudni vélte, hogy Lüke Dani véres harcot vívott az ördöggel, s végül visszaküldte a kecskelábút a pokol fenekére. Vasárnap volt, és a plébános örömében odakinn a mezőn celebrálta a misét. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, éppen csak az ünnepelt hős, Lüke Dani nem volt sehol. Ő bizony otthon maradt bezárkózva, nagy szomorúságában nem vágyott társaságra.

A mise vége felé, mikor a plébános az áldozati kelyhet eltörölgette, váratlanul egy tündöklő gömb ereszkedett le az égből. Akkora volt, hogy elnyelhette volna a mező szélén magasodó szénaboglyát a mellette álló szekérrel együtt. Ide-oda suhant a búzatábla fölött, s amerre elhaladt, a letaposott kalászok mind kiegyenesedtek. Nem telt el egy miatyánkra való idő, s a búza olyan jókedvűen hajladozott a szélben, mintha az elmúlt napok szörnyűségei meg se történtek volna.

Mikor a fénylő gömb a munkáját bevégezte, a falu felé vette az útját, s a nép megbabonázva követte. A csodás földöntúli jelenség végiglibegett a főutcán, és éppen Lüke Dani portáján, az udvar közepén állt meg. A kíváncsi tömeg a kerítésen túlról, tisztes távolból figyelte, mi következik.

Először csak annyi történt, hogy Bozont kutya körbefutotta a gömböt, minden irányból megszaglászta, aztán berohant a házba.

– Gyere gazdám, ne késlekedj! – csaholta. – Most már bizonyosan a te tündérhercegnőd jött meg! Egy heti vacsorámat teszem rá, hogy nem tévedek!

Elő is bújt Dani hamarosan, egyik oldalán Bozont, másik oldalán Micó kísérte. A fiú szalmakalapot viselt a fején, hóna alatt pedig egy fehér kendővel letakart szakajtót hozott magával.

Megállt a gömb előtt, megemelte a kalapját, s íme, a gömb oldalán kirajzolódott egy díszesen faragott kapu. Ha már ott volt az a kapu, ki is tárult abban a minutában, s hófehér lovon kilovagolt rajta egy gyönyörűséges szőke leány. A lovat kantárszáron egy ősz öregember vezette, ki csillagokkal díszített sötét palástot viselt.

Dani azonnal felismerte, hogy a hófehér paripa ugyanaz a táltos, kivel az éjszaka volt dolga. A lovon ülő leány pedig erősen hasonlított arra a nőszemélyre, kinek képében Zsarátnok megjelent. A rossz emléktől Daninak összeszorult a szíve. Mikor azonban ennek a leánynak a szemébe tekintett, abból annyi kedvesség sugárzott vissza rá, hogy minden balsejtelme rögtön elpárolgott.

Azt azért Dani megtanulta már, hogy nem árt az óvatosság. Így, miután letérdelt, galambnyelven kurrogva szólította meg a leányt.

– Köszöntelek szerény hajlékomban szépséges tündérhercegnő!

A leány ugyanúgy galambnyelven felelt neki:

– Kelj fel, legény! Semmivel sem vagyok több nálad. Nem kell, hogy előttem megalázkodj!

Dani felegyenesedett, s az a boldog tudat járta át a lelkét, hogy immár csakugyan Bibi hercegnő áll előtte. Ebben nem is tévedett. A tündérkirály legkisebb leánya ült a táltos hátán, s Fondorfő, az agg varázsló kísérte.

A társalgás emberi nyelven folyt tovább, a falu népének nem kis örömére. Fondorfő volt, ki először megszólalt, s azt kérdezte Danitól:

– Mondd csak, legény, mitől van az a fura sebhely a lábadon?

– Zsarátnok mart meg kígyó képében. Szerencse, hogy a méreg, mit belém eresztett, nem küldött engem egyenesen a túlvilágra.

Bibi hercegnő, mikor ezt meghallotta, lehajolt, s odasúgta a varázslónak:

– Látod, Fondorfő, itt a bizonyíték, ő az csakugyan! Beszéli az állatok nyelvét, és nem fog rajta a kígyóméreg!

– Igen, igen – bólogatott az öregember. – De ez még nekem kevés. Néha az emberek között is akad egy-egy fura szerzet.

Akkor Bibi hercegnő Danihoz fordult:

– Bizonyára tudod, Lüke Dani, miért vagyunk itt. Úgy hallottam, becsülettel megőrizted a Holdköves Gyűrűt. Arra kérlek most, add át nekem!

– Átadnám, felséges Bibi hercegnő, de nincs nálam a gyűrű – felelte erre Dani.

A falu népe, ki eddig a lélegzetét is visszafojtva figyelt, egy emberként felhördült. A fiú szépen megvárta, míg mindenki elcsendesedik, akkor fejezte csak be a mondandóját.

– A gyűrű annál van, aki megtalálta, s ő fogja átadni fenségednek.

Ezzel Dani a földre helyezte a kalapját, s abból kiugrott egy szürke kisegér. Szájában cipelte a Holdköves Gyűrűt, éppen úgy, mint előző éjszaka. Szaladt vele a táltoshoz, s annak lába előtt büszkén a földre pottyantotta. Olyan mókás látvány volt, hogy kacagásban tört ki mindenki, aki látta.

– Ez bizony jó kis tréfa volt – mondta Fondorfő, mikor már meg bírt szólalni. – Csakhogy a gyűrűt valakinek fel kell húznia a hercegnő ujjára. Azt hiszem, ezt mégsem várhatjuk el egy parányi kisegértől.

Lüke Dani tett előre néhány óvatos lépést, nem volt biztos benne, hogy a varázsló őrá gondolt.

– Gyerünk, legény, ne kéresd magad! – súgta a táltos a fiú fülébe.

Erre már megemberelte magát Dani. Heves szívdobogással illesztette a gyűrűt Bibi hercegnő odanyújtott kezére. Egész testét forróság öntötte el, mikor a tündérleány puha bőrét megérintette. Lehajtotta szorosan a fejét, nehogy zavarát a hercegnő az arcáról leolvashassa.

Mikor a Holdköves Gyűrű a helyére került, Fondorfő egy degeszre tömött bőrzacskót vett elő a palástja alól, s Dani felé nyújtotta.

– Ebben a zacskóban ezer aranytallér van, Lüke Dani! Ezt kapod tőlünk jutalmul a szolgálataidért. Fogadd, el, becsülettel kiérdemelted!

Dani csak állt, nem nyúlt a zacskó után. Azt mondta végül csendesen:

– Nem kell nekem arany, sem más efféle jutalom.

A falubeliek, bár tudták, hogy Danitól bármi kitelik, ezt már mégsem hagyhatták, s elkezdtek kiabálni.

– Fogadd el, Lüke Dani! – rikoltotta a kovács. – Ha neked nem kell, osszad szét a szegények között!

– Fogadd el, édes fiam! – kontrázott rá a plébános is. – Ha neked nem kell, adományozd az egyház javára!

De Dani csak rázta a fejét, s eltolta magától a zacskót.

– Hát még ez sem elég bizonyíték? – súgta megint Bibi hercegnő Fondorfőnek. – Látod, hogy a szíve igazi tündérszív!

De Fondorfő csak hümmögött, s fennhangon azt kérdezte:

– Akkor mi a kívánságod, legény?

Dani csak erre várt. Maga elé tartotta a szakajtót, s lehúzta róla a kendőt. Mindenki láthatta, hogy a szakajtó közepében ott fekszik a halott Taréjos.

– Tudom, hogy az élet múlandó, s egyszer mindenki számára véget ér – mondta a fiú. – De a barátom életének fonalát az álnok Zsarátnok szelte ketté. Ha létezik varázserő, mely Taréjost az életbe visszahozhatja, akkor nem kérek mást, csak ezt az egyet. Taréjos életét a gyűrűért cserébe!

– Oh, bolondos ifjú! – sóhajtott Fondorfő. – Kétszáz esztendő alatt nem találkoztam egyetlen varázsigével sem, mely a halottat az életbe visszahozná. Kérj valami mást a lehetetlen helyett!

– Hát nincs remény? – jajdult fel Dani, és esdekelve Bibi hercegnőre pillantott.

A tündérlány lehajtotta a fejét, és így felelt:

– Varázslat itt nem segít. Sajnálom, de semmit sem tehetek érted.

Megtörten, remegő kézzel tartotta Dani a koporsóvá vált szakajtót. A tehetetlenség kínzó érzése egy forró könnycseppet gördített ki a szeme sarkából. Az első könnycsepp volt ez, mióta Lüke Dani az eszét tudta. Végigszánkázott a fiú sápadt arcán, s ráhullott Taréjos kihűlt testére.

Dani letette a földre a szakajtót, szemét törölgette, s bocsánatot kért gyengeségéért. Senki nem felelt neki. Bibi hercegnő és Fondorfő is feszülten figyelte a szakajtót. Dani is odapillantott, s elállt a szívverése. Taréjos olyan vidáman tollászkodott a kis fonott kosárkában, mintha épp most ébredt volna fel egy kiadós alvásból.

7. rész: Szidon

 

Csesznák András: A Holdköves Gyűrű 7. rész

Mesecsoportok: Holdköves gyűrű, Tündéres mesék . 
előző rész

 Szidon

Lüke Dani a karjára ültette Taréjost. Cirógatta, becézgette, csókot nyomott a bóbitájára. Taréjos nem is értette, mi végre a kényeztetés.

– Úgy örülsz nekem, Dani, mint mikor egyszer a szomszéd faluban jártam, s csak három nap után tértem haza – jegyezte meg a galamb.

– Még annál is messzebb jártál kedves Taréjosom – felelte meghatottan a fiú. – Egyenesen a másvilágon tettél látogatást. Ha ez a drága tündér és a varázsló nem segítenek, ott is tartottak volna téged örökre.

– Mi ugyan semmit sem tettünk – dörmögte Fondorfő. – Már megmondtam, hogy a halál felett nincs hatalmam. Egyetlen dolog van a világon, mely képes ezt a csodát véghezvinni, s az a tündérek könnye.

– A te könnyed, Dani – tette hozzá mosolyogva Bibi hercegnő.

A fiú zavarodottan pillantott hol a tündérre, hol a varázslóra.

– Hiszen én nem is vagyok tündér…

– De mennyire, hogy az vagy! – csattant fel Fondorfő. – Húsz esztendeje egy pöttömnyi tündérfiúcska lezuhant ide az emberek közé, s nem találtuk meg, egészen a mai napig. De most bebizonyosodott, hogy az a kisfiú él, s derék fiatalemberré cseperedett. Te vagy az a tündér, s az igazi neved Szidon, Kron és Galea fia. Milyen boldogok lesznek a szüleid, mikor majd keblükre ölelhetnek!

Alig akart Dani hinni a fülének. Nem is az dobogtatta meg a szívét, hogy ő valójában tündér, hanem az, hogy megismerheti a szüleit.

– Akkor hát tündér szüleim azok, kik álmomban gyakran körbevesznek? S azt mondjátok, eljönnek majd ők is hozzám, s találkozhatom velük?

Bibi hercegnő szívből kacagott, s kacagásától még a száraz kóró is kivirágzott a ház tövében.

– Dehogy jönnek ide, Szidon! Te jössz velünk haza, Tündérországba!

Dani arcát egyszeriben sötét felhők lepték el.

– Haza? Hiszen nekem ez az otthonom. Ismerek minden fűszálat, itt él az összes barátom. Nem csak Bozont, vagy Micó, de még az a béka is, aki a patak kövén üldögél.

– Tündér vagy, Szidon, Tündérországban a helyed!

– Talán valóban tündérnek születtem, nem tudom. De emberek neveltek fel, s mostanra emberré váltam egészen. Éppen pár órája kezet emeltem valakire, megütöttem egy bottal. Egy tündér biztosan nem tesz ilyet még az ellenségével sem.

A falubeliek eddig csendben, izgalommal hallgatták, miként dönt Dani. Most viszont úgy érezték ideje a fiút a helyes útra terelni.

– Menj velük, Dani, ne kéresd magad! – kiáltotta öblös hangján a kovács. – Meglásd, ott is elcsattan néha egy-két kiadós pofon!

– Menj csak velük, fiam! – szajkózta a plébános is. – Ott már félúton leszel a mennyország felé!

De Dani nem mozdult. A barátaira, Bozontra és Micóra pillantott, és azt mondta:

– Nem hagylak itt titeket.

Ezt hallva Bibi hercegnő leugrott a nyeregből, csípőre tett kézzel a fiú elé állt, és azt kérdezte:

– Akkor hát inkább elhagyod a jegyesedet?

Dani zavartan pillogott, nem értette, miről beszél a tündérleány.

– Úgy bizony! – erősítette meg Fondorfő. – Ti ketten jegyesek vagytok, hála Tündérország szép hagyományának, a gyűrűvetésnek. Jobb, ha tudod, fiam, nálunk sem mindenki egyenlő. A gazdag, előkelő lányokat körülzsongják a hatalomra, fényűzésre vágyó ifjoncok. A Holdköves Gyűrű varázsereje segíti a leányokat a helyes választásban. A leány elhajítja a gyűrűt, s amelyik ifjú visszahozza és a leány ujjára felhúzza, az lesz a jegyese.

Dani még mindig értetlenül bámult, Bibi hercegnő vette át a szót.

– A gyűrűt varázslat segíti a rejtőzködésben. Csak akkor fedi fel magát, ha arra érdemes ifjú kerül a közelébe. Olyan, aki tiszta, őszinte szerelmet érez a leány iránt.

– S a gyűrű engem választott? De hiszen tegnapig még csak nem is hallottam rólad, drága hercegnő!

– De tegnap hallottál – mondta csendesen a táltos. – Hiszen a tűz mellett én egyfolytában róla meséltem neked. S amíg engem hallgattál, látatlanul is megszeretted őt. Nem a gazdagságába, vagy a rangjába szerettél bele, hanem a szépségébe, a jóságába, a tisztaságába. Ha nem így történt volna, a gyűrű még most is egy ürgelyuk mélyén lapulna.

Míg a táltos beszélt, Bibi hercegnő leguggolt, megsimogatta Micót, s megvakargatta Bozont kócos fejét. A kandúr hozzádörgölődzött a tündérleány lábához és azt miákolta:

– Ó, selymes a bőre, mint a tavaszi pázsit!

– Az illata édes, mint a mezei virágoké! – vakkantotta Bozont.

– Szelíd, és jóságos, mint a galamb, épp hozzád való – kurrogta Taréjos Dani fülébe.

Dani, kit nevezhetünk most már Szidonnak is, úgy érezte, szédülten kavarog körülötte a világ. Egyetlen nap alatt a sarkából fordult ki megszokott élete. Nem gondolt többé a maradásra, el sem tudta képzelni, hogy bárki, vagy bármi szépséges jegyesétől elszakíthatná. Két markos tenyere közé zárta a tündérlány kecses kis kezét, és azt mondta:

– A gyűrű nem hazudott. Szeretlek téged tiszta szívemből, s veled tartok akár a világ végére is.  Veled tartok, hogy megismerj és te is megszeress engem. Mert csak akkor lehetünk boldogok, ha magamért szeretsz, s nem azért, mert a gyűrű így akarja.

Bibi hercegnő irult-pirult e szavak hallatán. Hát még, mikor Szidon átölelte, és szorosan magához vonta!

– Ejnye, Szidon, nem illik ezt ennyi ember előtt! – súgta a fiú fülébe, de mindhiába, annak karjai kapocsként zárultak a derekára. Mit volt mit tenni, Bibi hercegnő is átkulcsolta Szidon nyakát, s egyszer csak az ajkaik is egymásra találtak.

Hogy, hogy nem, a falubeli emberek cseppet sem vették zokon, amit láttak. Sőt, tapsoltak, ujjongtak, kalapjukat a levegőbe hajigálva ünnepeltek.

Taréjos vidáman körözött a szerelmesek feje felett, Micó dorombolva sündörgött a lábuk körül. Végül Bozont türelmetlen csaholására a jegyespár kibontakozott a csókból és ölelésből. Szidon mély sóhajjal így szólt:

– Hej, rólatok egészen megfeledkeztem, drága barátaim! Mi lesz veletek nélkülem?

– Hiszen jöhetnek ők is! – szólt mosolyogva a tündérleány. – Hatalmas az országunk, és állatok is szép számmal élnek benne. Cicák, kutyák, sőt, még galambok is.

– Én mindenhová veled tartok, gazdám – jelentette ki Taréjos. – Ahol te vagy, ott az én helyem is. Akkor vagyok boldog, ha téged is annak látlak.

Micó és Bozont sem kérette sokáig magát. Különösen akkor jött meg a kedvük a költözéshez, mikor megtudták, hogy egerek és verebek is bőséggel akadnak a tündérek földjén.

Már csak egy dolga volt hátra Szidonnak, a tündérfiúnak, akit többé soha senki nem fog Lüke Daninak nevezni. Búcsút kellett vennie a falu népétől. Fondorfő könnyítette meg a dolgát. A varázsló fogta az arannyal teli erszényt, és Szidon kezébe nyomta

– Súlyos teher ez nekem, fiam. Idáig még csak-csak elcipeltem, de vissza már nem viszem. Tégy vele, ahogy gondolod!

Szidon a zacskó aranyat háromfelé osztotta. Egy-egy kupaccal adott belőle a kovácsnak és a plébánosnak. Lelkükre kötötte, hogy minden egyes tallért a falu javára fordítsanak. A maradék aranyat a fiú e szavak kíséretében Csörögi nénire bízta:

– Maga jó szívvel volt hozzám, Csörögi néni. Ezért kérem magát, hogy amíg ebből a pénzből futja, legyen gondja a házamra és körülötte a kertre. Bármikor, ha látogatóban erre járok, tisztán és rendben szeretném a portám viszontlátni! S majd elfelejtettem! A pajtában a szemöldökfán mindig lógjon egy szál friss kolbász! Ígéretet tettem az egereknek, s az adott szavamat én meg nem szegem.

Mikor Dani így mindent elrendezett, felsegítette a táltos hátára Bibi hercegnőt. Megmarkolta a kantárt és elindult a fénylő kapun át a gömb belsejébe. Vállán ott ült Taréjos, két oldalán lépdelt Bozont és Micó. Kicsit lemaradva a vén Fondorfő zárta a sort. Mikor ő is átlépett a kapun, a gömb felemelkedett az égbe, s a tömeg lelkes éljenzése közben eltűnt a messzeségben.

Utóhang