Piperke hercegnő énekesmadara

Megvolt hát a hét országra szóló lakodalom, Piperke hercegnő a jóképű és elegáns Dalia herceg felesége lett. A harminchárom napon, harminchárom éjen tartó dínomdánom végeztével az ifjú pár hosszú nászútra indult. Egy díszes hajóra szálltak, hogy a Déltengeri Szigetvilágot bebarangolják.

Nem tisztem most elmesélni, hol és merre jártak, arról mesélek csupán, mit történt, mikor a százegyedik este kikötöttek a zöldellő Faunária szigetén. A szigeten volt egy kis halászfalu, abban egy takaros fogadó, hol a hercegi pár éjszakára kényelmesen megszállhatott.

Másnap reggel olyan varázslatos fuvolahang ébresztette az ifjú hitveseket, hogy azt hitték, egy angyal szállott le a fogadó kertjébe. Pedig csak egy apró madár dalolt az ablakpárkányon. De nem akármilyen madár volt az! Éjfekete a feje, bíborvörös a dolmánya, szárnya ezüsttel, farka arannyal volt kihímezve. Sem a herceg, sem a hercegnő nem látott vagy hallott még hozzá foghatót.
Meg is kérdezték a fogadóst, mit tud erről a különös madárról. A fogadós szélesen mosolygott a bajusza alatt, s így válaszolt:

– Az bizony csakis szigetünk ékessége, a bíbormálinkó lehetett. Örüljetek, mert, ahová ő beköszön, ott nem késlekedik a gyermekáldás! S az is bizonyos, hogy szebb és boldogabb lesz az a gyermek, ki már magzat korában a bíbormálinkó énekét hallgatja!

Mosolygott Dalia is, Piperke is ezen a válaszon, hanem amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada. Olyan bájosak, kedvesek voltak, hogy Piperke úgy érezte, mégiscsak lehetett abban igazság, amit a fogadós mondott.

 

Néhány héttel később a hajó megérkezett Eleganciába, s kikötött Dalia herceg várának a tövében. Piperke hercegnőt lefoglalta, hogy berendezkedjen új otthonában, el is feledte, ami a szigeten történt. Aztán egy reggel rádöbbent, hogy a fogadós igazat szólt, csakugyan gyermeket hord a szíve alatt. Mondanom sem kell, hatalmas volt az öröm szerte az egész országban. Bárók és grófok együtt ünnepeltek a parasztokkal, földönfutókkal. Éppen csak Piperke arca lett egyre sápadtabb, az ő szívét marcangolta a szomorúság.

– Mi bánt, egyetlenem? Áruld el, nem lehet titkunk egymás előtt! – kérdezte kedvesen a herceg.

– Mérhetetlen a gazdagságunk, mégsem tudjuk a legfontosabbat megadni a gyermekünknek – felelte szipogva a hercegnő. – Úgy kell majd a világra jönnie, hogy nem hallotta a bíbormálinkó bűvös énekét. Hogyan lesz akkor olyan szép és mosolygós, mint Faunária szigetén az apróságok?

Hiába próbálta a herceg megvigasztalni, Piperke napról-napra búsabb lett. Végül már úgy hullatta a könnyeit, hogy a dézsák a kastélyban mind csordultig teltek. Akkor aztán Dalia az asztalra csapott és így szólt:

– Nem bírom ezt tovább nézni! Visszatérek a szigetre és elhozom neked azt a madarat. De megtiltom, hogy tovább itasd az egereket, elég lesz nekem a kis herceg bömbölését hallgatni, ha majd megszületik!

Rögtön másnap reggel útra is kelt a herceg. Felszállt a hajóra, a hajó vitorlát bontott, s eltűnt a messzeségben. Piperke hercegnőnek felszáradtak a könnyei, szívébe a bánat helyére izgalom költözött. Sikerrel jár-e Dalia? Dalol-e majd oly szépen a madár, amit hoz? S tetszeni fog-e a kis királyfinak az ének?
Ahogy múltak a napok, az izgalom mellé fokozódó türelmetlenség párosult. Piperke minden délután felküldte a komornát a bástyára, nézze meg, jön-e már Dalia. De az mindig azzal a hírrel tért vissza, hogy nem lát hajót közeledni a távolban.

– Hol késlekedik annyit, tán megfeledkezett rólam? – mérgelődött ilyenkor a hercegnő.
– Messzi van az a sziget, fenséges asszonyom! – próbálta vigasztalni a komorna. – Meg aztán, befogni a madarat, az is sok időbe telhet.

De mondhatott a komorna bármit, Piperke törékeny nyugalma lassacskán semmivé foszlott.

Eközben a herceg szerencsésen megérkezett Faunária szigetére. Ott aztán mindenfelé kérdezősködött, hogyan ejthetne csapdába egy bíbormálinkót. A sziget lakói azt tanácsolták, menjen fel a hegyre a vén kecskepásztorhoz. Annak annyi a gyereke, mint égen a csillag, ő biztosan közeli barátságban van ezzel a madárral.
Meghallgatta a kecskepásztor Dalia kérését, és csak annyit mondott:

– Holnap kora reggel gyere vissza, hozz magaddal egy kalickát és egy marék tiszta búzát!

Úgy is lett. Másnap reggel jött a herceg egy színarany kalickával meg egy búzával tömött kis zsákkal. A pásztor kinyitva letette a kalickát a földre, búzát szórt a belsejébe, meg pár szemet a fűre is az ajtaja elé. Aztán előhúzott a zsebéből egy apró tökből faragott furulyát. Mikor abba beléfújt, éppen úgy szólt, mintha a bíbormálinkó énekelt volna. Kisvártatva megjelent egy szürke tollú madár és leszállt a pásztor lába elé. Elkezdte csipegetni a kiszórt magot, s közben óvatlanul besétált a kalickába. Akkor a pásztor rácsapta az ajtót és átnyújtotta a hercegnek a zsákmányt.

– Ej, te! Hisz ez nem az a madár! – bosszankodott Dalia. – Szürke a tolla és annyi dal sem fakad a torkából, mint egy néma varjúnak!
– Bíbormálinkó ez, úgy éljek! – bizonygatta a pásztor. – Csakhogy nem a fiú, ki szerelmes dalokat zeng a párjának, hanem éppen hogy a leány. Vidd csak el a hajódra, akaszd a kalickát az árbocra, s várj türelemmel. Hamarosan jön majd egy udvarló, odatelepszik a keresztrúdra, s énekel neki. Akkor aztán bonts vitorlát és indulj sebesen hazafelé. Ne félj, nem hagyja el a madár a párját, ha egyszer rátalált!

Csóválta a fejét Dalia herceg.

– Azt mondod, vénember, nem is nekünk dalol a madár, hanem a párjának szerelemből? Hiszen a faluban úgy tartják, a gyermekáldást jövendöli meg az énekével.
– Badarság! – legyintett az öregember. – Úgy van ez, fiam, hogy a szerelmes ember füle jobban ki van hegyezve a madárdalra, mint bárki másé. S ahol dúl a szerelem, bekopogtat a gyermek is hamarosan.
– Akkor tán az sem igaz, hogy a gyermekek a madárdaltól lesznek szépek, mosolygósak?
– Minden gyerek szép, amikor mosolyog. S mi mástól mosolyogna a gyermek, mint ha a szüleit boldognak látja? Hát csak fogja azt a madarat, úrfi, és vigye el a hercegnőjének, hogy teljes legyen a boldogság.

Nem kérdezett többet Dalia herceg, pontosan azt tette, amit a kecskepásztor tanácsolt. Visszatért a hajóra, s a kalickát a madárral felakasztotta az árbocra. Utána leheveredett az árboc tövébe és leste, mikor jön végre a madárhoz egy énekes udvarló.
Amíg a herceg a szigeten türelmesen várakozott, Piperke odahaza végképp kétségbeesett. Mást sem tett már, mint reggeltől estig sopánkodott, siránkozott.

– Mi lesz velünk, ha baja esett? Ha viharba került, vagy elfogták a kalózok? Jaj, lehet, hogy az én drága uram teste már hullámsírban nyugszik, soha meg sem tudom, mi történt vele!

A komorna hasztalan próbálta megnyugtatni.

– Ugyan, ugyan, asszonyom! Korai még rémeket látni! Aztán meg a babának sem tesz jót, ha emészti magát! Meglátja, hamarosan minden jóra fordul!

De már semmi biztató szó nem használt, Piperke ugyanúgy kesergett, mint annak előtte. Épp csak könnyet nem ejtett, hiszen azt Dalia, mikor útnak indult, szigorúan megtiltotta neki.

A hosszú várakozás Faunária kikötőjében végül meghozta a jutalmát. Egy délután olyan muzsika töltötte be a hajót, hogy a templomi orgona zengése rozsdás nyekergésnek tűnt mellette. Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon, billegette aranyszálakkal befont farkát és dalolt torkaszakadtából.

Hamar vitorlát bontottak, s a kedvező széllel sebesen megindultak hazafelé. Röpke órák múlva már csak a végtelen tenger hullámai vették körbe a hajót. Dalia lehunyt szemmel hallgatta a bíbormálinkó varázslatos énekét. És ahogy hallgatta, hirtelen rájött, hogy más ez a dal, mint amit szerelmével a fogadó erkélyén hallottak. Abból a muzsikából az élet öröme áradt, ebből pedig fájdalom és keserűség. Felpillantott a herceg az arany kalickára, és meglátott egy könnycseppet a raboskodó kismadár szeme sarkában. Nosza, elrikkantotta magát:

– Ej, kormányos! Fordítsd meg a hajót, visszamegyünk a szigetre, ott felejtettünk valamit!

Amint ismét a sziget közelébe értek, Dalia kinyitotta a kalicka ajtaját, s a madárka kiröppent a fogságból. Több se kellett a bíbormellényes dalnoknak, csatlakozott nyomban a párjához. Vadul kergetőztek, egyre feljebb emelkedtek, végül elszálltak a sziget irányába.

Hát így nyúlt egyre hosszabbra Dalia herceg utazása. Nem csoda, hogy Piperke hercegnőn úrrá lett a kétségbeesés. Már ki sem mozdult a szobájából, naphosszat üldögélt az ágya szélén, ételt is alig vett magához, egyre csak szipogott és sóhajtozott.

– Jaj, most már bizonyos, hogy az én Daliámnak baja esett! Ó, bárcsak ne küldtem volna el, bárcsak itt maradt volna az én édes uram mellettem! Jaj, mi lesz most velem, egyedül kell felnevelnem a gyermekem!

Aztán egyik reggel, mikor Piperke kinyitotta szemét, felcsendült kinn a kertben egy kismadár éneke. Alig hallhatóan, az ablakrésen át szűrődött be a dal, de semmi más hanggal nem volt összetéveszthető.
Felcsippentette Piperke a hálóruhája szegélyét, s futott le a márvány lépcsőkőn, olyan sebesen, ahogy csak bírt. A kertbe érve már tisztán hallotta az éneket, s tekintetével a lomb között a bíborszínű madárkát kereste. De bizony rossz helyen keresgélt! Nem a magasból jött a muzsika, hanem egyenesen a háta mögül. A hercegnő sarkon fordult, s ott állt a kapuoszlopnak támaszkodva Dalia herceg. A kecskepásztor furulyáját tartotta a kezében, azon játszotta vidáman cifrázva a bíbormálinkó szerelmes énekét. Sokáig már nem játszhatta, mert Piperke a nyakába ugrott, s elhalmozta a csókjaival.

– Hát visszatértél! Végre visszatértél!
– Itt vagyok –felelte a herceg–, s bár a bűvös madarat nem hoztam el neked, a hangját, látod, megszereztem. Talán mendemonda, hogy a gyermekünk szebb és boldogabb lesz tőle, de ha téged mosolyogni látlak, már nem utaztam hiába.

Dalia ismét a szájához emelte a furulyát, és egy újabb dalt kezdett játszani. Piperke könnybe lábadt szemmel hallgatta, majd hirtelen a hasára tapasztotta mindkét kezét és felkiáltott:

– Megmozdult! A kis királyfi rugdalódzik! Lám csak, mennyire élvezi a muzsikát, amit az én nagyra nőtt énekesmadaram játszik neki!

Attól a naptól kezdve Dalia herceg minden reggel furulyaszóval ébresztette Piperke hercegnőt, s a kicsi herceget is, aki néhány hónap múlva épségben megszületett. Szebb baba lett, mint amilyennek elképzelték, mosolygósabb, boldogabb, mint amilyennek valaha is remélték. Talán a muzsikaszó volt rá ilyen jótékony hatással, talán a mindent megszépítő, mindent meggyógyító szeretet.