Piperke hercegnő menyegzője

Meséltem már nektek Piperke hercegnőről és a varázsruháról, mely bármilyen pazar öltözékké át tudott változni. A ruha csodás képessége ugyan elveszett, cserébe viszont a hercegnő elnyerte Dalia királyfi szerelmét. Nem telt el sok idő, és már ki is tűzték az esküvő dátumát.

Piperke lázasan készülődött a nagy napra. Elhatározta, hogy neki lesz a legszebb esküvője a világon. Megszervezte a meghívók kiküldését, összeállította a díszvacsora fogásait, kiválasztotta a legjobb zenészeket, de még a palota feldíszítésére is nagy gondot fordított.

Menyasszonyi ruháját hetvenhét szabó hetvenhét napon át varrta. Piperke ügyelt rá, hogy finom, elegáns, de ne túlcicomázott öltözék készüljön. A varázsruha jó leckét adott neki.

Minden előkészület rendben haladt, úgy tűnt, már semmi baj nem jöhet közbe. A nevezetes nap reggelén azonban az ősz uralkodó velőtrázó sikításra ébredt. Pár pillanat múlva a hercegnő berontott a királyi hálószobába, és zokogva az ágyra vetette magát.

– Vége! Vége! Nem lesz esküvő! – hajtogatta Piperke elcsukló hangon.

– De hát mi a csuda történt? – kérdezte rémülten a király. – Talán Dalia herceg meggondolta magát?

Piperke felemelte a takaróról könnyáztatta arcát.

– Az orrom! – szipogta. – Nézd meg az orrom! Így nem állhatok a násznép elé! S pláne nem láthat így meg a vőlegényem!

A hercegnő orra hegyén egy jókora piros pattanás éktelenkedett.

– Ó, hát csak ez a baj? – nevetett a király megkönnyebbülten. – Egy kis púder, arcpakolás, kencefice, és már nem is fog az a csúfság látszani.

– Púder? Pakolás? – rémüldözött Piperke. – Azt akarod, hogy fehérre meszeljék az arcom? Hogy úgy nézzek ki, mint egy kísértet, vagy egy zombi? Azt már nem! Hiszen Dalia éppen a természetes szépséget kedveli bennem!

Hívatták az udvari orvost, aki tüzetesen megvizsgálta a hercegnő orrát. Nagyítóval szemügyre vette a vöröslő dudort, aztán egy kenőcsöt nyomott Piperke kezébe.

– Ezzel kenegesse, fenség, naponta háromszor, és a csúfság hamarosan elmúlik.

Piperke elsápadt.

– Hamarosan? Mi az, hogy hamarosan?

– Két, vagy három nap múlva fenséged orra visszanyeri régi szépségét. Sajnos, hatásosabb gyógyírt nem ismerek – felelte az orvos hajlongva.

Piperke elvonult a szobájába, bekente a pattanását a krémmel, és a tükörben figyelte, történik-e valami. Nem biztos, hogy jól látta, de úgy érezte, a dudor egyre csak növekszik.

Hatalmas csörömpölés rázta meg a palotát, a hercegnő egy vázát hajított a tükör közepébe. Aztán leroskadt az ágyára, és potyogtak a könnyei.

– Csak egy megoldás van – javasolta a királynak a főtanácsos. – Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára. Dalia hercegnek és a kíséretének majd azt mondjuk, a mi országunkban menyegzőkön ez a szokás. Akkor azt hiszi majd, a hercegnő orra is ki van festve.

– Ez ragyogó ötlet, de mit mondunk a saját vendégeinknek? – akadékoskodott az uralkodó.

– Nekik meg azt mondjuk, hogy Elegancia hagyománya miatt festjük magunkra a pöttyöt.

Megörült akirály, hogy ezt a rettenetes problémát ilyen ügyesen megoldották. Máris utasította leghűségesebb tábornokát, hogy álljon egy vödör festékkel a templom kapujába, s mindenkit csak megjelölt orral engedjen oda belépni. Ha kell, az erőszaktól se riadjon vissza.

 

Mire ezt így elrendezték, már megkongatták a templom nagyharangját, s gyülekezni kezdett a vendégsereg. Piperke magába roskadva ült a szobájában, de mikor megtudta, hogy mindenkinek, még vőlegényének is vörösleni fog az orra, lassacskán megvigasztalódott. A király karon fogta egyetlen leányát, s elindultak a kézfogóra. Nem is történt semmi baj, míg a templom kapujához nem értek. Ott azonban a kackiás bajszú tábornok feltartóztatta őket.

– Állj! – mennydörögte a hadúr. – A király parancsára belépés csak festett orral lehetséges!

Azzal bemártotta jókora ecsetjét a festékes vödörbe,s a király orrát kipingálta. Utána az ecsettel Piperke hercegnő felé fordult.

– Mit akarsz tőlem, tábornok? Nekem már vörösen virít az orrom! – szólt meglepetten Piperke.

– Én ennek nyomát sem látom. Ez szabálytalan! – jelentette ki a könyörtelen hadvezér.

Piperke lekapta fejéről az arany diadémot és tükörként maga elé tartotta. Alig akart hinni a szemének.

– Eltűnt! Apuskám, amíg jöttünk az úton, eltűnt a pattanás! Nem kell már a pötty az orrotokra, vond vissza a parancsot!

– Már késő, leányom – vakarta a fejét a király. – Hiszen a vendégek már mind odabenn vannak kimázolva. Nem csinálhatok még nagyobb bolondot belőlük. Tábornok, tegye a dolgát!

A csöpögő ecset ismét a hercegnő orrához közelített.

– Azt már nem! – ellenkezett Piperke, s félrelökte a tábornok kezét. Rosszul tette, hogy kapálódzott, mert a piros festék így egyenesen hófehér ruhájára fröccsent.

Minden sivalkodás, ami eddig volt, tücsökzenének tűnt ahhoz képest, ami ezután következett. Piperke mérgében cafatokra tépte ruháján a csipkéket, megtaposta az uszályát, eláztatta könnyeivel a fátylat. Most főtt csak igazán édesapja feje, honnan kerítsenek másik menyasszonyi öltözetet? Hamarjában egy komornát visszaküldetett a palotába, hozza el a hercegnő varázsruháját.

– De hiszen az csak egy egyszerű kis vászonruha – szipogott Piperke. – Nem való esküvőre!

– Az igaz, de fehér. Belőlünk már bohócot csináltattál, te magad legalább nem válsz azzá – felelte bölcsen édesapja.

Megjött hamar a ruha, s a hercegnő a sekrestyében sebtében átöltözött. Hogy jobb kedve legyen, a király végül engedett a piros pötty dolgában.

– Ha valaki majd kérdi, azt mondjuk, a menyasszony kivétel. Neki az esküvőn szeplőtelennek kell lennie.

Megragadta leánya karját az agg uralkodó, és beráncigálta a templom kapuján. Piperke behunyta a szemét, és várta a vendégsereg gúnyos kuncogását. De néma csönd volt, csak egy-egy álmélkodó, áhítatos sóhaj szállt fel a padsorok közül. A hercegnő pislogott egyet-kettőt, aztán végigtekintett magán. Lélegzete is elakadt a csodálkozástól. A kis ruhába visszatért a varázserő, s földöntúli fényben tündökölt a testén. Egyszeriben felszáradtak Piperke könnyei, s mosolyogva vonult az oltár elé.

Rendben lezajlott hát ez az esküvő is, mint mindegyik a világtörténelemben. Csak utána történt egy kis baleset, mikor a templomkapun kilépve az első hitvesi csókra került a sor. Csók közben Dalia herceg piros foltja elmázolódott, s mindkettőjük arca maszatos lett. A vendégsereg tapsolt, ujjongott, és közben kezükkel saját pöttyüket is mindannyian szétkenték. Azt gondolták, ez itt a szokás, és nem akarták megsérteni az etikettet.
Rátartiában attól a naptól kezdve vörösre pingált orral tartanak minden esküvőt. Törvénybe vették, s be is tartják mindaddig, míg ki nem fogynak a piros festékből. Ha nem hiszitek, házasodjatok be oda, s győződjetek meg róla saját magatok!