Mesesarok Kiadó
  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Tarisznya
  • Könyvesbolt
    • Rendelés menete
    • Könyvek
    • Fiókom
    • Pénztár
    • Kosár
  • Könyvet az óvodáknak
  • Mások mondták rólunk

Csesznák András: Regő és Tíra 1.rész

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Népmesék nyomában .
Egyikük se kacsingatott másfelé…
Ne aggódj, kedvesem!

Két makkocska

Réges-régen, valahol a Hernád völgyében, egy eldugott kis faluban éldegélt egy szegény fiú és egy szegény leány. Árvák voltak mind a ketten, a folyó sodorta őket a faluba áradáskor. Az apró gyermekeket a falubeliek megszánták, s befogadták őket. Együtt nőttek fel, s bár azelőtt sohasem találkoztak, testvérként szerették egymást.

A fiút Regőnek hívták, talpraesett, becsületes legénnyé cseperedett. A leány a Tíra nevet kapta. Kislánynak is takaros volt, ám ahogy növekedett, szépsége még inkább kiteljesedett. Karcsú termetével, pajkos mosolyával valósággal vonzotta magára a férfiak tekintetét. Egyikük sem kacsingatott azonban másfelé. Csak egymás társaságában találtak boldogságot. S eljött a nap, amikor rádöbbentek, hogy már nem testvérként tekintenek egymásra, annál is szorosabb kötelék köti össze őket. A szerelem.

Semmijük sem volt a magukon hordott gúnyán kívül, de ezen nem bánkódtak. Kora tavasztól késő őszig napszámosként dolgoztak, pajtákban, csűrökben laktak. Gyakran a csillagos ég volt a fedél a fejük felett. Télire bekéredzkedtek a vécsei csárdába. Ott Regő egy citerán muzsikált, Tíra pedig énekelt hozzá, így keresték meg a szállásra valót. Sokan a környékről csak miattuk látogatták a csárdát. Olyan szépen daloltak életről, halálról, szerelemről, hogy aki csak hallgatta, annak menten kifakadt a könnye.

Fagyos szelek járnak, kopasz a határ,
Eleséget keres a cinegemadár.
Csak az én orcámra süt a napsugár,
Szerelmes szívemben örökös a nyár.

Szorgalmasan gyűjtögették a pénzecskéjüket. Azt tervezték, esztendőre összeházasodnak, vesznek majd egy tenyérnyi kis földet, annak sarkába építenek egy apró házikót, s az lesz az otthonuk.

Egy kora őszi napon történt, hogy Regő és Tíra útnak eredt a Mogyorós-patak mellett felfelé. A szomszédos uradalomba tartottak, ahol a szürethez kerestek szorgos kezeket. Déltájban megálltak egy tisztáson, melyet selymes fű borított. A patak partján egymás mellett magasodott két öreg tölgyfa. Olyan közel nőttek egymáshoz, hogy a koronájuk szinte eggyé vált. Ez alá a lombsátor alá heveredett le a két szerelmes fiatal. Egymáshoz bújtak, mintha a két fa a közös házuk lenne, s a zöld gyep volna a nyoszolyájuk. Kis idő múlva Tíra kibontakozott Regő ölelő karjaiból, felnézett a fák összegabalyodott ágaira, és így szólt:

– Nézd csak, szerelmem! Ezt a két fa éppúgy összeforrott, s eggyé vált, ahogy egyek vagyunk mi is mindörökre.

Amint Tíra ezt kimondta, a magasból egy-egy makk hullott az ölükbe.

– Akkor én most a fának ezzel az ajándékával eljegyezlek téged – mondta mosolyogva Regő. – Emlékeztessen mindig arra, egyetlenem, hogy én örökké a tiéd leszek. Érted fogok élni, s ha kell, érted is halok meg.

E szavak kíséretében Regő egy madzaggal ügyesen körbekötötte a makkot, s Tíra nyakába akasztotta. A leány ugyanígy cselekedett a másik makkal, s közben ezt mondta:

– Ha valaha is Regő, kedvesem, messzire kerülnénk egymástól, ültesd el ezt a makkot a földbe! Én is így teszek majd a te jegyajándékoddal. Kinő majd ezekből is egy-egy sudár fa, s bizonyos, hogy ágaik előbb-utóbb a magasban összekapaszkodnak. Akkor majd felmászunk ezekre a fákra, s odafönn a koronában ismét egymásra találunk.

Sokáig nevetgéltek még ezen a bolondos gondolaton. El sem bírták képzelni, hogy bárki vagy bármi valaha is elszakítsa őket egymástól.

Telt-múlt az idő, elszaladt az esztendő, követte őt a második, de a földecskére a pénz csak nem akart összegyűlni. Halogatták a kézfogót, hátha idővel rájuk köszönt a szerencse.

Az egyik reggel a falubeliek nagy csinnadrattára ébredtek. Huszárok vonultak végig a főutcán, lovaikat táncoltatták, csákójukat lengették. Letáboroztak a templomdomb oldalában, s énekkel, dobszóval, bőven folyó borral toborzásba kezdtek.

Ahogy Regő ezt meglátta, talpra ugrott, s indult, hogy közelebbről megnézze a nyalka huszárokat. Tíra hiába próbálta visszatartani.

– Ne aggódj, kedvesem, csak meghallgatom, mi végre verbuválnak, s már jövök is vissza. Mire delet kongatnak, már itt leszek megint.

Ezekkel a szavakkal húzta be maga mögött az ajtót Regő. Remegve leste attól kezdve Tíra a toronyórát. Eljött a dél, de szerelmének híre-hamva nem volt. Öreg este lett, mire az utca végén egy zubbonyos alak felbukkant. Bizony, hogy Regő volt az, s búcsúzkodni jött.

– Hidd el, Tíra, kedvesem, így lesz a legjobb – magyarázta a fiú a vállán zokogó leánynak.
– A telhetetlen burkus király rátámadt a lengyel fejedelemre, ki nékünk jó barátunk. Nem hagyhatjuk magára a nagy bajban.  Azt mondják, aki derekasan harcol, azt a háború végeztével megjutalmazzák. Meglásd, szerelmem, visszatérek hamarosan, s lesz majd akkor kis földünk házikóval, malacokkal az ólban, kapirgáló tyúkocskával az udvaron.

Másnap útra kelt a sereg, és Tíra magára maradt. Csak abban bizakodhatott a lány, hogy a harcok hamar véget érnek. Messziről jött emberek mesélték a csárdában, hogy az orosz cár is hadba száll a burkus király ellen. Neki pedig tényleg annyi a katonája, mint égen a csillag. Ha a magyarokkal vállvetve küzd majd az orosz sereg, egy-kettőre kiűzik a burkusokat a lengyel király földjéről.

Hanem úgy tűnt, túl messzi földön fekszik az orosz birodalom, s évekbe telik, míg az orosz sereg onnan Lengyelországba ér. A maréknyi magyar csapatnak egyedül kellett felvennie a harcot a tengernyi burkus katonával szemben.

Váltakozó sikerrel folyt a háború kerek öt éven át. Regő derekasan helytállt a harcmezőn. Társai tisztelték erejét és bátorságát, a huszárkapitány pedig egyenesen a cimborája lett.

Esténként a tábortűz mellett Regő elővette a citeráját, s muzsikával, nótákkal szórakoztatta megfáradt bajtársait. A legtöbbször szerelmes lányokról dalolt, kik sóvárogva várják, hogy kedvesük a háborúból hazatérjen.

Égetik a tarlót, sűrű füst tekereg.
Siratják a Ferkót, ki tegnap elesett.
Ne félj, rózsám, ne félj, nem ömlött még vérem,
Hazatérek hozzád, ahogyan ígértem.

Egyszer aztán a huszárkapitány, kinek Miklós volt a becsületes neve, megkérdezte Regőt, várja-e őt is valaki odahaza.

– Vár, bizony, hogyne várna. Az én Tírámnál nagyobb kincs nincs az egész világon. Összefacsarodik a szívem, ha őrá gondolok. De tudom, hogy a kettőnk boldogságáért is harcolok, s ez megsokszorozza az erőmet – felelte Regő.

– S nem félsz-e, hogy az a leány ennyi év alatt elfeled téged, s más karjába téved?

– Erős fogadalmat tettünk – rázta a fejét a fiú. – Igaz, hírt nem hallottunk egymásról, mióta elváltunk, de én nem kételkedem a hűségében.

– Írhatnál neki levelet, tudathatnád benne, hogy jól vagy, s még mindig övé a szíved. A futár elvinné a többi üzenettel együtt.

– Nem tudok én írni, Tíra sem tud olvasni, nem vagyunk mi tanult népek – sóhajtott Regő.

Miklós kapitány felajánlotta, hogy leírja egy papírosra, amit a fiú neki tollba mond. A leány meg majd felolvastatja valakivel a levelet, ha kézbe kapta.

– Talán jó lesz így – bólogatott Regő. – Csak hát rengeteg idő, míg hazaér az a levél. Meglehet, hogy mire elolvassák, hazugság lesz minden szava. Mert én akkor már a föld alatt várom a holtak föltámadását.

Így aztán egyelőre nem született meg a levél, s a harcok hevében Regő meg is feledkezett róla. Az ötödik év közepén végre-valahára megérkeztek az orosz csapatok, s együttes erővel elkezdték a burkus hadsereget saját országukba visszaszorítani.

Sorra szabadították fel a falvakat, városokat az idegen elnyomás alól. Amerre a daliás huszárok elhaladtak, a nép ujjongva fogadta őket. Kitódultak az emberek az utcákra, a lányok virágesőt szórtak a délceg katonákra. Szépek voltak a lengyel lányok, hófehér bőrűek, aranyszőke hajúak. Nem csoda, hogy egyik-másik teremtésen Regőnek is megakadt a szeme. Ám amint a fiú gondolatai elkalandoztak egy-egy leány szoknyájának a redői között, mindannyiszor égető fájdalom hasított a mellkasába. A nyakában függő makkocska volt az, mely ilyenkor úgy felforrósodott, mint izzó parázs a kovács kemencéjében. Regő a fájdalomtól nyomban észre tért, s elszégyellte magát. Utána olyan gyöngédséggel simogatta a kis makkot, mint Tíra arcát, mikor búcsúzáskor a könnyeket letörölte róla.

A hetedik év tavaszára a sereg eljutott Burkusország szívébe. Körbekerítették a várat, hová a burkus király menekült, küszöbön állt a háború szerencsés befejezése. Ám akkor olyan dolog történt, ami egy csapásra mindent a visszájára fordított. Az orosz cárt szélütés érte, s pár nap múlva már csak az ég ablakán kileskelődve gyönyörködhetett egykori hatalmas birodalmában. Unokaöccse, ki helyébe a trónra lépett, a burkus király régi jó barátja volt. Egyik napról a másikra a két ország békét kötött. Az orosz csapatok a harcmezőn hátraarcot csináltak, s a magyarok ellen fordultak. Huszáraink idegen földön, az ellenség gyűrűjében magukra maradtak.

– Na, most eljött az idő, kapitány uram, hogy megírjuk azt a levelet –mondta akkor Regő.
Öreg este volt már, a huszárok a következő napi ütközetre készültek. Kardjukat élesítették, csizmájukat suvickolták, dolmányukon a rézgombokat fényesítették. Azt mondták:

– Innen út már sem előre, sem hátra nem vezet, az egyetlen ösvény a másvilágra visz. Oda pedig szépen kiöltözve illendő bekopogtatni.

Egy mécses pislákoló fénye mellett körmölte Miklós kapitány, amit Regő diktált:

Édes, szép szerelmem,
Immár el kell mennem.
El kell tőled válnom,
Nincs más választásom,
Nincs már nékem helyem
Ezen a világon.

De ezért meg ne vess,
Mint eddig, úgy szeress.
Mert kiontott vérem
Dicsőséggé lészen,
Jó ügyért ontatik,
Tudják ezt az égben.

Eltette a kapitány a levelet, de elküldeni már nem tudta, mert rájuk zúdult az ellenség áradata. Álló nap folyt az elkeseredett harc. Ha a magyar vitézek egy burkus katonát levágtak, rögvest hárman termettek a helyébe. Hiába volt a magyar virtus, a derék huszárok egyre fáradtak, s egyre többen estek áldozatul az esztelen öldöklésben. Végül estefelé egy maréknyi csoportnak sikerült áttörnie az ellenséges gyűrűt. Ők a közeli erdőben leltek menedékre, a sűrűben egérutat nyertek.

A hetedik év végére mégiscsak befejeződött a háború. Addigra a harcoló felek annyira legyengültek, hogy már örömmel békét kötöttek egymással. Az orosz cár nem akarta az egész világot magára haragítani, s hazarendelte a seregeit. A burkus király is megelégedett azzal, hogy egy kis darabot a lengyel földből kiharaphatott. Beköszöntött a béke.

Hét esztendőn keresztül várta Tíra remegve a híreket. Megdobbant a szíve mindig, ha a távolban egy vándor alakja az úton felbukkant. A nyolcadik év elején, kora tavasszal egy megfáradt huszár nyitott be a csárdába. Miklós kapitány volt az, és Tírát kereste. Elmesélte a lánynak, miként sikerült a végső csatában az ellenségen áttörni magukat, s milyen kalandos úton jutottak haza, Magyarországra. Elmondta azt is, hogy Regő nem jött velük, őt a csata hevében szem elől tévesztette. Aztán elővette a fiú levelét, és felolvasta.

Könnyes szemmel hallgatta Tíra a fiú búcsú üzenetét, s a végén csak ennyit kérdezett:

– De elesni, ugye, nem látta kend Regőt?

– Azt éppen nem – bólintott a kapitány. – De bármi történt is vele, alig van rá remény, hogy valaha is viszontláthatod.

Akkor Tíra kivezette a huszárkapitányt a falu határába, a Mária-forráshoz. A forrás felett egy karcsú fácska nyújtózkodott az ég felé. Akkora sem volt, mint Tíra maga, ágai vékonyak, s hajlékonyak, mint a fiatal nád szára.

– Lássa e, kapitány uram! – mutatta Tíra. – A rügyek már megpattantak, hamarosan leveleket hoz. S ezek a levelek éppúgy üzennek az én Regőm sorsáról, amint a kend által hozott papíros. Mert ez a fácska abból a makkból sarjadt, amit az én kedvesem szerelmi zálogul nekem adott. Amíg a fa életben van, az én reménységem is él, s virágzik a szívemben. Olyan erős gyökerekkel kapaszkodik ott a remény, hogy senki, semmilyen hírrel ki nem tépheti onnan.

folytatjuk…

Aranykulcsocskák: csata, Szerelem .
« Csesznák András: A Holdköves Gyűrű 1. rész
Vörös bogyók »

Könyvesbolt

  • Könyvek
  • Rendelés menete
  • Fiókom
  • Pénztár
  • Kosár

Mesecsoportok

  • Anyák napjára (3)
  • Holdköves gyűrű (8)
  • Karácsonyi és Mikulás mesék (2)
  • Kard és szerelem (5)
  • Lapibabás mesék (3)
  • Legújabb mesénk (5)
  • Mesélő képek / versek / (3)
  • Népmesék nyomában (3)
  • Piperke hercegnő meséi (3)
  • Tündéres mesék (11)
  • Vendég írók meséi (1)
  • Versek-természet (2)
  • Verses mesék (1)

Oldalaink

  • Mesesarokról
  • Kincsestár
  • Mesék
    • Lapibabás mesék
    • Legújabb mesénk
    • Mesélő képek / versek /
  • Tarisznya /letölthető dokumentumok/
  • Mások mondták rólunk

Aranykulcsocskák

Ajándék Anyák napja Borika csata furfang Gyerekek Gyűrű Hal herceg hercegnő Holdköves gyűrű karácsony Kerékpár Kincses ládika királyfi királylány Lapi Lapibaba Lapifalva Mikulás napraforgó Piperke szegény ember Szellem Szerelem tavasz természet tél Télapó Tündér vers Virág ördög

Elérhetőségek

Mesesarok Kiadó
2000 Szentendre
Deli Antal utca 48/3

Telefon:
06-30-530-8156
06-26-319-121
e-mail:
mesesarok2015@gmail.com

CyberChimps WordPress Themes

© Mesesarok Kiadó