A gyűrűvetés
Történt egy napon, hogy egy csapat tündérgyerek a királyi palota mögött a réten labdázott. Egy ízben túl magasra szállt a rózsaszirmokból varrott piros labda, belekapott a szél, és átlibbent a palota magas kőkerítése felett. Tanakodtak a gyerekek, hogyan szerezhetnék vissza kedves játékukat. Találtak a falon egy bezárt hátsó kaput, annak a deszkái között leltek egy szűk hasadékot. Odahívták a legkisebb tündérfiút, aki csak kétéves múlt, s olyan pici volt, hogy még éppen átfért a nyíláson.
– Bújj be, Szidonka, keresd meg a labdát, és dobd ki nekünk! Siess, nehogy észrevegyenek!
Azzal az aprócska tündérfiút áttuszkolták a résen, egyenesen be a palota kertjébe. Boldog volt Szidonka, hogy végre megkaparinthatja a labdát, a játék során ugyanis a nagyobbak őt mindig félrelökték. Jobbra-balra tekingetett a virágokkal borított kertben, s csakhamar megpillantotta a piros játékszert. Egy közeli, romos kút felett pörgött-forgott, táncolt a levegőben. Nem magától röpködött ott a labda, egy színes szárnyú, vörös szemű pillangó játszadozott vele. Szidonka odaszaladt a kúthoz, felmászott a kávájára, s ugrándozva próbálta elkapni a rózsaszirom labdát. Addig- addig ugrándozott, míg végül nagy baj történt. Megcsúszott a lába, és zsupsz, beleesett a kútba.
Hiába szaladtak a tündérek a palotából a segítségére, már késő volt. Az a kút a Feneketlen Kút volt, s aki, vagy ami abba beleesett, az lekerült Tündérországból az emberek földi világába. A földi világ pedig, tudjátok, olyan hatalmas, hogy abban bármit megtalálni szinte lehetetlen.
Az egyik tündér, aki a kúthoz szaladt, megpillantotta a pillangót és észrevette parázsló szemét. Tüstént jelentette a Tündérkirálynak, hogy a balesetben megint Zsarátnok volt a ludas. A Tündérkirály éktelen haragra gerjedt. Ha a kezei közé kaphatta volna, bizonyára ízekre tépi a gonosz kis manót. De Zsarátnoknak volt annyi esze, hogy időben elszelelt. Dühében a király törvényt hozott, hogy az országában ezentúl csak tündérek élhetnek. Mindenki másnak, manóknak és koboldoknak, varázslóknak és boszorkányoknak távozna kellett. Egyedül a vén Fondorfő kapott kegyelmet, s a palotában maradhatott. Ő udvari varázslóként már kétszáz esztendeje hűségesen szolgálta a királyi családot.
Telt-múlt az idő, eltelt csaknem egy emberöltő. A Tündérkirály legkisebb leánya, ki éppen a baleset napján született, szépséges hajadonná cseperedett. Május közepén, mikor Tündérkertben a bazsarózsa bimbója kibomlott, elérkezett Bibi hercegnő számára életének legfontosabb eseménye, a gyűrűvetés ceremóniája.
Napnyugtakor felcsendültek a fanfárok, és Bibi egy sereg izgatott tündérfiú kíséretében kivonult a tornácra. Fondorfő egy ládikát helyezett a tündérleány lába elé, és felpattintotta a fedelét. A ládikában mélyvörös bársony párnán ott csillogott a Holdköves Gyűrű.
– Csak bátran, hercegnő, ahogy egész héten gyakoroltuk! – súgta a varázsló a megszeppent lányka fülébe.
Bibi lehajolt, és a kezébe vette a nevezetes ékszert. Egy csókot lehelt az arany foglalatba zárt szürkés kőre, majd karját hátravetette, s egy hirtelen mozdulattal a gyűrűt a levegőbe hajította.
Morajlás futott végig a nézőseregen, a tündérfiúk dülledő szemekkel próbálták követni, merre repül, s hol hullik a földre a Holdköves Gyűrű. Hiábavaló volt minden próbálkozásuk, mert a gyűrű csak repült, repült a levegőben, átszállva Tündérkert minden látványossága felett. Nem pottyant le sem a rózsalugasba, sem a vérborbolya labirintusába. Nem esett sem az aranyhalas tóba, sem a zenélő szökőkútba. Erős varázslat segítette a gyűrűt, hogy olyan messzire szálljon, ahol már a tündérek szeme nem láthatja.
Hanem egy még élesebb szem mégiscsak észrevette a csillogó tárgyat. Váratlanul az égből egy vércse csapott le, elhúzott a liliomos pázsit felett, s mikor ismét a levegőbe emelkedett, csőrében ott fénylett, világított a Holdköves Gyűrű. Lett nagy riadalom a tündérek között, össze-vissza kapkodtak, nem tudták, mi tévők legyenek. Még szerencse, hogy Fondorfőnek a helyén volt az esze. Előkapta varázspálcáját, és varázsszavakat mormolva az aranyalmafa felé sújtott.
Láss csodát, az aranyalmák egytől-egyig leugráltak az ágakról, s mintha ágyúgolyók lettek volna, süvítve nekilódultak, célba vették a menekülő madarat.
A vércse egy darabig ügyesen lavírozott a levegőben, jobbra-balra kitért a lövedékek elől, épp csak a tollát borzolta fel egyik-másik golyóbis. Ám végül egy sistergő aranyalma mégiscsak telibe találta a begyét. A madár megszédült, kiejtette csőréből a gyűrűt, s a becses ékszer, mint egy darab kő, lehullott az égből. A vendégsereg megkönnyebbülten felsóhajtott, de csak pár pillanatig tarthatott az örömük. A Holdköves Gyűrű ugyanis, melyet ekkor már nem segített semmiféle varázslat, egyenesen beleesett a Feneketlen Kútba. A vércse bosszúsan felrikoltott, még egy kört írt le a palota felett, majd eltűnt a messzeségben.
– Láttátok? Láttátok a szemét? – súgtak össze a tündérek. – Vörösen fénylett, mint az izzó parázs!
Mindannyian tudták, hogy nem más tört be Tündérországba ezen a napon, mint Zsarátnok, a gonosz parázsszemű manó.
2. rész: Lüke Dani és barátai