Meséink

Anyák napja Lapifalván

Mesecsoportok: Anyák napjára, Lapibabás mesék .

Kora reggel Lapi Böbe kioson a házból.
Tudja jól, hogy nem szabad ezt, hallotta már százszor.
Csakhogy anyák napja van ma, mit lehet mást tenni?
Úgy szeretné anyukáját virággal meglepni!

Kinn az utcán Lapi Öcsi kerékpárral várja.
Nyeregben száll, Böbe pedig felül mögé hátra.
Kerekeznek egyenesen ki a piactérre,
Ott árulja a virágot Lapi Luca néne.

Rózsa virít kosarában, tíz garas az ára.
Szomorkodik Lapi Böbe: – Nekünk ez túl drága.
Alig van pénz a zsebünkben, két garas, vagy három.
Luca néne azt feleli: – Ott a tulipánom.

Elnyílt kissé, fonnyad is már, de kidobni vétek.
Három garasért az egész csokor a tiétek.
Kifizetik a gyerekek, majd bringára szállnak.
Böbe szoros kézzel fogja szárát a virágnak.

Szinte száguld Lapi Öcsi, pörög a pedálja,
Erős a szél, a tulipánt szanaszét cibálja.
Böbe zokog, csak csupasz szár maradt a kezében.
Egy nagy halom szirom hever mögöttük a téren.

Megállnak egy kerítésnél, s belesnek a kertbe.
Amit látnak, megjön attól Lapi Böbe kedve.
-De sok virág! Ennyi szépség a világon nincs tán!
Kopogjunk be, biztos adnak! – vidul fel a kislány.

– Nincs most idő kéregetni – feleli a bátyja.
– Ott egy lyuk a kerítésen, a léc szét van rágva.
Bújj át gyorsan, pár lépésre nőnek a virágok.
Szedj egy csokrot, ne félj semmit, én itt kinn vigyázok!

– Ilyet tenni – morog Böbe – mifelénk nem szokás.
Mit tervezel, édes bátyám? Csúf dolog a lopás!
– Ej, hugicám, épp csak csenünk picit a virágból.
Hiszen Anyué lesz, tudod! Nem tennénk ezt máskor!

 

Lapi Öcsi hajthatatlan, nem hallgat a szóra.
Kishúgának minden érve visszapattan róla.
Indul Böbe, ám szűk a rés. Bár soványabb volna!
Bátyja segít, hogy átjusson, nekidőlve tolja.

– Húzz ki, húzz ki! – sikít Böbe. – Hamar, Öcsi, kérlek!
Vicsorogva közelít egy félelmetes véreb!
Fogja Öcsi Böbe lábát, s gyorsan visszarántja.
Látják már, hogy ezt a nyílást Lapi Tacsi rágta.

Vadul csahol a kiskutya, s kibújik a résen.
Menekülne a két tolvaj biciklikeréken.
Lapi Tacsi lengő füllel a nyomukban vágtat.
Elkelnének a bringára jó nagy madárszárnyak!

Kifulladva kiérnek a faluvégi rétre.
A házőrző visszafordul innen szerencsére.
– Ezt túléltük – sóhajt Öcsi. – S ott van, nézd, a házunk!
– Csak azt tudnám – szipog Böbe – honnan lesz virágunk.

Körülnézve tátva marad a két gyerek szája.
Ezer színben pompázik a mező vadvirága.
Nekiállnak, s percek alatt egy-egy csokrot szednek.
Kerül bele szellőrózsa, kikerics és lednek.

Igyekeznek hazafelé, látják már a dombról,
Kinn áll Anyu, s egész sápadt a nagy izgalomtól.
Keresi a csemetéit, végre megkerülnek!
Átnyújtják az ajándékot – megszeppentnek tűnnek.

– De gyönyörű! – mondja Anyu. – A legszebb ajándék!
Ám tudjátok, hogy elszökni már korántsem játék.
Jó, hogy semmi baj nem történt, most még megbocsátok.
Gyertek, tegyük vázába a csodaszép virágot!

 

 

Nyomoz a Mikulás

Mesecsoportok: Karácsonyi és Mikulás mesék, Legújabb mesénk .

Már hajnalodott, mire a Mikulás az utolsó címre is kikézbesítette a csomagot. Fáradtan, de elégedetten dőlt hátra az öreg járgány puha szőrmével bevont ülésén. Már évek óta nem volt hó december elején, egy repülő autóval járta a világot, miközben a csodaszán a fészerben rozsdásodott.

A Mikulás lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy hazaröppen, illatos hársfateát főz, a lábát pedig beáztatja egy lavórnyi forró vízbe. Ám ekkor az ülése alatt megcsörrent a telefon. Ne olyan kis apró, modern, csilivili készüléket képzeljetek el! A Mikulás egy jókora fadobozt húzott elő az ülés alól, amiből kunkori vezetékek álltak ki, azok végén pedig réztölcsérek himbálództak. A Mikulás az egyik tölcsért a füléhez, a másikat a szájához illesztette, és így dörmögött némileg elváltoztatott hangon:

– Tessék, itt Nikolausz Polárovics beszél!

Soha nem árulta el, hogy ő a Mikulás, amíg ki nem puhatolta, ki van a vonal túlsó végén.

– Szia, Miki! Ugye nem feledkeztél meg rólam? – jött egy vékony, cincogó hang a másik tölcsérből.

– Bocsánat, kivel beszélek? – kérdezte óvatosan a Mikulás.

– Hát én vagyok az, Lotti, a Pipacs utcából! Felébredtem, és üres a csizmám az ablakban. És mindjárt reggel lesz! Ugye, jössz még?

A Mikulás egy pillanatra eltöprengett, lehetséges-e, hogy Lottiék házát kifelejtette, amikor végigsuhant a vastelepi utcákon.

– Hiszen te voltál szinte az első, akinél ma éjszaka jártam! Emlékszem a kis rózsaszín lakkcsizmádra, fehér hópelyhek díszítik. Igazán szép csomagot tettem bele, úgyhogy…

– De hát üres! – fakadt ki Lotti a távolban. – Megfordítottam, ráztam is, nincs benne semmi!

– Az lehetetlen! – horkant fel a Mikulás. – Várj türelmesen, egy perc múlva ott leszek!

Pontosan egy percre volt szüksége, hogy a Mindentudó Noteszből kikeresse Lotti nevét, s varázspálcája hegyével megérintse azt. Egy szempillantás múlva már ott volt Lottiék ablaka alatt. Az ablak nyitva volt, a kislány pizsamában ült a párkányon, és kifelé lógatta a lábait.

– Mars be, de gyorsan, még megfázol! – szólt rá dörgedelmesen a Mikulás.

– Az jó lenne, akkor nem kéne iskolába mennem – felelte Lotti.

– Ha nem fogadsz szót, már itt se vagyok!

Lotti durcásan bemászott az ablakból, bebújt az ágyba, és a fejére húzta a paplant.

– Így már jó lesz? – kérdezte a paplan alól.

– Abszolút – felelte a Mikulás.

Örült, hogy a kislány nem lábatlankodik körülötte, amíg terepszemlét tart. Előhúzott a csomagtartóból egy lámpást, meggyújtotta, és körbejárta a kertet.

– Nyomokat látok, kisgyerek lábnyomokat – jelentette ki rövid vizsgálódás után.

– Nem én voltam. Nem jártam a kertben – mondta Lotti.

– Mindjárt gondoltam. Valaki elrejtőzött az almafa mögött. Kileste, amikor az ajándékot hoztam neked, idelopakodott, és elcsente a csizmádból. Csak így történhetett.

– Nahát! Ki lehetett az? – kérdezte felháborodottan a kislány.

– Pofonegyszerű! Jó nagy sár van a kertben, ezért látszanak a nyomok is. A sár biztosan ráragadt a tolvaj cipőjére. Nézzük csak, ki az, aki nem kapott ajándékot, mert sáros volt a csizmája?

A Mikulás kezében pörögtek a Mindentudó Notesz lapjai.

– Hopp, itt is van! A kis tüskehajú Kázmér, abból a túloldali magas házból. Ott, ni! Csöpögött a csizmájáról a sár. Ez úgy feldühített, hogy nem hagytam ott egy fél szaloncukrot sem. Szerintem ő volt a tettes!

– Úgy tudtam! – dühöngött Lotti, és kipattant az ágyból, fel-alá járkált a szobában. – Mindig kitalál valamit, hogy gonoszkodjon velem! A múltkor megette az uzsonnámat, nemrég meg eltörte a ceruzámat!

– Látom, jól ismered.

– Persze, az előttem lévő padban ül. Egyszer egy marék cserebogarat rakott a tornazsákomba.

– Igen, ez mind fel van írva a noteszembe – bólogatott a Mikulás. – De úgy tudom, te sem voltál kisangyal.

A Mikulás visszalapozott kettőt, és sorolni kezdte.

– Eldugtad a kesztyűjét a vécétartályba, rajzszöget raktál a székére, rossz választ súgtál neki dolgozatíráskor.

– Az nem direkt volt! – ellenkezett Lotti.

– Érdekes, a te dolgozatod ötös lett – dünnyögte a Mikulás.

– Na jóóó…, de akkor is! Ő kezdte az egészet! És ellopni a mikuláscsomagomat, azt csak úgy lehet?

– Hát bizony, ez tényleg csúnya dolog. Még szerencse, hogy az övé megmaradt, így azt most neked adhatom.

A Mikulás kotorászott a zsákjában, aztán előhúzott egy duci piros csomagot, amiből kis arany ágacskák meredeztek fölfelé.

– De hisz ebben virgács is van! – méltatlankodott Lotti.

– A tiédben is volt. Pont ennyi, mint ebben.

A kislány ezen egészen elszontyolodott, el sem akarta venni a csomagot.

– Azt mondod, nem vagyok jobb Kázmérnál?

– Hát, az idei rosszaság listátok egyforma hosszú. De tehetsz felőle, hogy jövőre másképp legyen.

A Mikulás egy tábla csokoládét halászott elő a zsákjából.

– Ez is az enyém? – csillant fel Lotti szeme.

– Egy feltétellel. Áruld el, honnan tudtad meg a telefonszámomat!

Lotti kuncogott.

– Jaj, hát azt mindenki tudja! Fenn van a fészen hetek óta.

– A fészen? – vonta föl a szemöldökét a Mikulás. – Most már értem.

Nem akarta elárulni, hogy fogalma sincs, mi az a ’fész’.

„Majd otthon megkérdem a manókat” – gondolta, és átnyújtotta Lottinak a csokoládét.

– Tessék, de tudd, hogy ez egy különleges barátságcsoki. Ha tényleg rendes kislány vagy, akkor nem egyedül habzsolod be, hanem elviszed a suliba, és megfelezed Kázmérral.

– Na, azt már nem! – duzzogott Lotti.

– Meglásd, mire elmajszoljátok a csokit, kibékültök egymással.

– Ez nem igazság! Ellopta az ajándékom, és még adjam neki a csokim felét is! Hát nem jár neki ezért semmi büntetés?

– Az nem a te dolgod, arról én majd gondoskodom – mondta mosolyogva a Mikulás, és pálcája hegyével megérintette Kázmér nevét a Mindentudó Noteszben.

Kázmér jó mélyen alhatott, mert a Mikulásnak háromszor is kopogtatnia kellett, mire a kisfiú odabotorkált, és résnyire nyitotta az ablakot.

– Hát te? – tátotta el a száját Kázmér. – Azt hittem, már jártál itt.

– Visszajöttem. Gondoltam, időközben kisuvickoltad a csizmádat. De úgy látom, tévedtem.

Az ablakpárkányon, egy sártócsa közepén ott állt a felismerhetetlen színű csizma.

– Ja, szóval ezért nem kaptam semmit? – kapott a fejéhez Kázmér. – De ez nem úgy sáros ám, ahogy gondolod, ez teljesen megmagyarázható!

– Mondj egy értelmes indokot erre a sártengerre, és tiéd lehet az ajándék – felelte a Mikulás.

– Izé, szóval úgy volt, hogy este már nagyon vártalak, és kipucoltam én, igen, a csizmám, de aztán felvettem, és kimentem a ház elé, hogy megnézzem, jössz-e már. És akkor…, volt ott egy kóbor kutya a konténerben, amibe bemászott, és … nem tudott kijönni, és úgy vonyított, hogy nagyon…

– Rövidebben, ha lehet, rögvest megvirrad – vágott Kázmér szavába a Mikulás.

– Szóval ki akartam szabadítani a kutyát, de akkora nagy sár van a konténer mellett, és én a sötétben beleléptem. Sokszor.

– Végül is, ez dicséretes – dörmögte a Mikulás. – Segíteni akartál egy bajba jutott állaton. Nagyon szép dolog. Nem bánom, legyen a tiéd ez az ajándék.

Kihúzott a zsák aljából egy formás csomagot, és nyújtotta Kázmér felé. Ám a következő pillanatban már vissza is kapta a kezét.

– Hohó! De buta vagyok, majdnem nagy bajt csináltam! Hiszen ez egy lánycsomag!

– Hogyhogy lánycsomag? – kérdezte gyanakodva Kázmér.

– Nem látod? Rózsaszín cukorkák vannak benne. Neked fiúcsomag jár, kék cukorkákkal.

Kázmér megvonta a vállát.

– Piros a zacskó, nem is látni a cukorkák színét. Én szeretem a rózsaszínt is!

– Nem úgy van az! – csattant fel a Mikulás. – Az idén új fejlesztésű varázscukrot tettem a csomagokba. A fiúknak kéket, a lányoknak rózsaszínt. Nem ehetnek egymáséból, mert az nagy bajt okoz.

Kázmér elsápadt, fehér lett, mint a tejbegríz.

– Miféle bajról beszélsz?

– Ha megkóstolod a lánycukrot, tele leszel pattanásokkal, és szörnyen csikarni fog a hasad. Azért találtam ki ezt, nehogy a haszontalan fiúk elszedjék a védtelen lányok cukorkáit. És persze fordítva se.

A Mikulás tovább kotorászott a zsákban, közben fél szemmel Kázmért figyelte. A kisfiú leroskadt az ágy szélére, és összegörnyedt.

– Jól vagy? – kérdezte a Mikulás.

– Nem – nyögte Kázmér. – Jaj, nagyon fáj a hasam!

– Ez fura! Hiszen neked húgod, vagy nővéred sincs. Ugye nem kaptál senkitől rózsaszín cukrot?

– Nem, nem, jaj nekem! – nyögdécselt Kázmér. – Nincs rá orvosság?

– Éppenséggel lenne, de neked biztosan más bajod lehet. Talán túl sokat vacsoráztál.

A Mikulás fürkésző tekintettel mérte végig Kázmért.

– Habár, most már látom, teli van az arcod pattanásokkal. Szóval, mégiscsak megdézsmáltad a lányoknak való cukrot?

-Igeeen – vallotta be a kisfiú. – Van neked olyan orvosságod?

A Mikulás elővett a zsebéből egy zöld drazsét.

– Igen. Ezt kell összerágnod, és lenyelned. Nagyon keserű, az igaz, de mindig használ.

Olyan magasan tartotta a kezét, hogy Kázmér nem érhette el, hiába ágaskodott.

– Naa, miért nem adod már oda?

– Előbb mondd meg, kitől szerezted a cukorkákat!

Mit volt mit tenni, Kázmér töredelmesen mindent bevallott. A Mikulás elkomorodva csóválta meg a fejét, de ahogy ígérte, a kisfiú tenyerébe nyomta a drazsét. Kázmér óvatosan a szájába vette, kicsit szopogatta, aztán fancsali képpel összerágta.

– Jobb már? – kérdezte a Mikulás.

– Sokkal – felelte megkönnyebbülten Kázmér. Aztán szomorkodva hozzátette:

– Akkor, gondolom, mégsem kapom meg az ajándékomat. Én sem adnék magamnak.

– Bizony, nem érdemled meg – bólogatott a Mikulás. – Meg a tiédet már amúgy is odaadtam Lottinak.

– Lottinak? – rémüldözött Kázmér. – Hiszen abban fiúcukorka van!

– Na és? Ugyanolyan mindegyiknek az íze, csak más színezéket kevertem hozzá.

– De a hascsikarás! És a pattanások!

A Mikulás nem válaszolt, csak huncutul mosolygott.

– Becsaptál! – szólt döbbenten Kázmér. – Nem is okoz semmi bajt, ugye?

– Még szép. Hogy hihettél el ekkora butaságot?

– És akkor mi volt az a zöld izé?

– Vastabletta. Ilyenkor mindig van pár a zsebemben. Néha bekapok egyet, ha nagyon elfáradok. Ne félj, nem lesz tőle semmi bajod!

Odakinn egyre világosabb lett, az utcai lámpákat is leoltották már.

– Mennem kell – szedelődzködött a Mikulás. – Remélem, ez jó lecke volt a számodra! De, hogy ne váljunk el haraggal, valamit mégiscsak kapsz tőlem ajándékba.

Kázmér elkerekedett szemmel nézte, ahogy a Mikulás egy ezüstösen csillogó, nagy tábla csokoládét vesz elő a zsákjából.

***

Délután a kisfiú odalépett Lottihoz a napköziben, és azt mondta.

– Van egy csokim, megesszük együtt?

– Jó – felelte a kislány. – De nekem is van egy egész. Felezzük el azt is!

– A tiéd honnan van? – kérdezte Kázmér.

– Nekem a Miki hozta. És neked?

– Én… csak… kaptam valakitől.

– Persze, igazából én is – bólintott Lotti.

Leültek, és szép rendesen elfelezték a csokikat. Tényleg különleges csokoládék voltak ezek! Mire az egyiket megették, már el is felejtették, hogy valaha ellenségek voltak. Mire pedig a másik tábla utolsó darabkáját is befalták, a lehető legjobb barátok lettek.

Vendégségben az ördög

Mesecsoportok: Karácsonyi és Mikulás mesék, Legújabb mesénk, Népmesék nyomában .

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akit úgy neveztek a faluban, a Haragvó Máté. Szerényen éldegélt feleségével és három gyermekével. Szorgos, rendes embernek ismerték, hanem ha feldühödött, szörnyű átkok hagyták el az ajkát. Bármi semmiségért rögtön a pokol fenekére, örök kárhozatba küldte a bosszúsága okozóját. És hát bizony többször hallották őt napjában átkozódni, mint ahányszor imára kulcsolta a kezét egész esztendőben.

Elhihetitek, ha átkai mind valóra váltak volna, a falu egész népe egy hét alatt kihalt volna mellőle. Talán csak a plébános maradt volna meg hírmondónak. Szerencsére azonban Haragvó Máté átkainak nem volt foganatja, elszálltak azok a kéményfüsttel együtt. Legalábbis így volt ez addig az emlékezetes napig, amikor is útjába került minden baj okozója, a jótét lelkek elrablója, maga a füstös képű ördög.

Már csak egy nap volt akkor hátra karácsonyig. Dél tájban lefelé ballagott Máté a közeli hegyről, hazafelé tartott. Egy báránybőr batyu volt a hátára vetve, abból kilógott a fejszéje nyele, vállán pedig, mint valami vadászzsákmányt, egy frissen kivágott kis fenyőfát cipelt.

Ahogy kilépett az erdőből, s a legelő felé vette az útját, megpillantott egy furcsa idegent, aki az út szélén ácsingózott. Magas kucsma volt az idegen fején, ami nem volt szokás errefelé, de a legkülönösebb az a bőrszíj féleség volt, amit a kezében szorongatott. Nem tudta Máté eldönteni, fegyver az, vagy valami szerszám.

“Ej, csak nem valami haramiával hozott össze a sors?” – gondolta, és hirtelen irányt váltott, hogy majd a legelő túloldalán megy le inkább a hegyről, még ha hosszabb is arra az út.

Hanem az idegen, mint a villám, megint előtte termett. Úgy tudott az cikázni, mint a fecske, mikor szúnyogra vadászik. Nem volt mit tenni, köszöntötte Máté illendően, aztán várta mi sül ki ebből.

– Adjon Isten, Atyafi! Mi járatban van errefelé?

– Én bizony hozzád jöttem, Haragvó Máté, hogy karácsonyra megajándékozzalak – felelte az idegen, és megemelte a kucsmáját.

Na, hátra is hőkölt Máté menten, mert a kucsma alól két hegyes kecskeszarv villant elő. Tudta már kivel áll szemben. Ez bizony rosszabb, mint egy haramia, ez maga az ördög!

– Évek óta hallgatom, ahogy magad körül mindent és mindenkit a pokol fenekére küldesz – mondta az ördög. – Megtetszett ez nekem, hát úgy döntöttem, hogy ebben az évben nálad töltöm a karácsonyt.

– Jó kis ajándék – hümmögött az emberünk.

– Jó bizony – vihorászott az ördög. – Tudod, ilyentájt unalmas az élet a pokolban, mert az emberek karácsonykor úgy tesznek, mintha erősen szeretnék egymást. Hanem az idén, úgy hiszem, jól fogok szórakozni. Tudd meg, mostantól bárkit, vagy bármit a pokolra küldesz, nekem csak suhintani kell egyet a levegőbe a korbácsommal, és az átkod nyomban valóra válik.

Ahogy ezt elmondta, a nyomaték kedvéért az ördög meglengette a bőrszerszámot a kezében. Csakugyan nem volt az más, mint egy kilencfarkú korbács.

No, főhetett szegény Haragvó Máté feje, mert ellent mégsem mondhatott az ördögnek. Ki tudja, milyen gonosz varázslatra képes az. Végül azt gondolta, ha csak a karácsony pár napjáról van szó, azt valahogy majd csak kibírja nagyobb átkozódás nélkül.

– Jól van, te pokolfajzat – felelte fennhangon. – Vendégül látlak én, szívesen. Hanem cserébe ígérd meg, hogy csak az ünnepekre maradsz, a családom előtt pedig eltitkolod a kiléted! És ha egyszer majd eltakarodtál tőlem, soha többé be nem teszed a lábad a portámra!

Ebben megegyeztek. Kezet is ráztak rá, áldomást is ittak, aztán útnak eredtek. Amint befordultak Haragvó Máté portájára, szaladt feléjük a Bodri kutya. Megérezhette, hogy az idegen rosszban sántikál, mert csaholva nekirontott, majdnem ledöntötte az ördögöt a lábáról. Megijedt Máté, hogy még megharagszik rá a vendége, vagy ami még rosszabb, leesik a kucsmája, s kiderül akkor, kiféle, miféle.

-Ne te, ne! – rivallt rá a kutyára. – Takarodj a helyedre! Hát mi ütött beléd, hogy az ördög vigyen el!

Abban a szempillantásban már csattant is az ördög kezében a korbács, s az ugatásnak nyomban vége szakadt. Bizony, halotti volt ez a csönd, mert szegény állatból egyéb sem maradt, csak egy kis fekete füstfelhő, az is hamar szertefoszlott.

– Látod, ilyen egyszerű ez – kacagott kajánul az ördög. – Remek mulatság lesz ez a karácsony.

Szegény Haragvó Máté persze, hogy nem így gondolta. Lám, még a házba sem értek be, és már eljárt a szája. Hát mi lesz vele így még három napon át? És főként mi lesz a feleségével és a gyerekekkel?

Időközben előkeveredett a házból az asszony, feltűnt neki a haragos ugatás, és utána a nagy csönd. Kérdezte is, a Bodri hová lett.

– Meglátott egy macskát és üldözőbe vette, majd visszajön estére – mondta Máté.

Aztán bemutatta az idegent, mint gyerekkori jó barátját, kinek éppen nincs fedél a feje felett. Meghívta hát, töltse náluk az ünnepeket.

– Egy szájjal több, vagy kevesebb már nem számít – legyintett az asszony.

Előjöttek közben a gyerekek is. A lányok fogták a fenyőfát, amit apjuk hozott, és felállították a tornácon. Elkezdték díszíteni szalagokkal, meg dióval.

A fiúcskát az a különös szerszám érdekelte, amit a vendég kezében megpillantott.

– Ez fiam, egy ostor, csak másforma, mint amit mi használunk – mondta neki az apja.

– Úgy van – helyeselt az ördög. – Mi felénk az a szokás, hogy a karácsonyt kucsmával a fejünkön ünnepeljük, s egész álló nap csattogtatunk az ostorunkkal. Ettől a szokástól itt sem akarok eltérni.

Azzal suhintott megint egyet a korbácsával Haragvó Máté nagy rémületére.

Végre bementek a házba, leültek a konyhában. A tűzhelyen már főtt a töltött káposzta, a kemencében meg sült az illatos ünnepi mákos kalács.

– Jó meleg van itt, bár ismerek ennél melegebb helyeket is – jegyezte meg az ördög.

– Hát az merrefelé volna? – kérdezte az asszony.

– Jó messze van az, de majd egyszer, tán nem is sokára, megmutatom!

– Melegnek meleg van, de egy pohár bor még jobban felmelegítene – terelte másra a szót a ház gazdája.

Kihozott egy demizson bort a kamrából, és kitett két poharat az asztalra. Hanem az egyik pohár csorba volt, és megvágta vele az ujját. Olyan dühbe gurult ettől Haragvó Máté, hogy rögtön megfeledkezett mindenről, s dőlni kezdett belőle a szitokszó.

– Ej, a nemjóját, aki nem vigyázott, mikor ezt a poharat mosta! S ha már eltörte a gyalázatos, minek rakta a szekrénybe? Hogy vinné el az ör… ör… ör… öreganyám magához egy hétre, hogy megtanítsa rendesen mosogatni!

Készítette már az ördög a korbácsot, de aztán lehanyatlott a keze, mert Máté az utolsó pillanatban csak észbe kapott, s nem szólta el magát.

Iszogatták a bort, közben az asszony kavargatta, kóstolgatta a káposztát. Úgy érezte, kell még bele egy kis só. Nyúlt a sótartó után, hát az megbillent, és a porcelán fedele leesett a földre. Kapott a fedél után, közben a só mind beleömlött a fazékba, a finom káposzta odalett. Most lett csak igazán mérges Haragvó Máté!

– Ej, az ördögbe is, ki látott már ilyen ügyetlenséget? – kiabált magából kikelve. – Így tönkretenni a drága ebédet! A pokolra veled, te… te… te haszontalan sótartó!

Hát az ördög megint hoppon maradt. Csattintott ugyan a korbáccsal, ha már felemelte, de az asszony helyett csak a sótartó vált kámforrá.

Csakhamar elpárolgott az ember dühe, kivitte a káposztát a disznónak, még tréfálkozott is hozzá.

– Most megeszi a malac a káposztát, de vízkeresztkor majd mi esszük meg a malacot, így végül a káposzta is jó helyre kerül.

Hogy éhen ne maradjanak, gondolták, megvágják a kalácsot, majd sütnek holnap másikat.

Míg az ebéd ideje volt, szörnyen uralkodott magán Máté. Igaz, így is az enyészeté lett közben a törött lábú szék és az útban felejtett cirokseprű, ment mind a Bodri meg a sótartó után. Nagyobb baj azonban szerencsére nem történt.

Ebéd után, mikor az ördög már eltelve heverészett a lócán, az asszony szerét ejtette, hogy félrehívja az urát és kérdőre vonja.

– Hát miféle vendéget hozott ide kegyelmed? Mióta itt van, sorra tűnnek el a dolgok a házból. Csak nem valami tolvajt fogadtunk magunk közé?

Mit volt mit tenni, az ember töredelmesen bevallotta a feleségének, hogy így meg úgy, ez bizony maga az ördög, s jobban teszi, ha a Bodrit se nagyon várja haza vacsorára. Elmondta végül az egyezséget is.

– Hát, ha így van, mihamarabb vissza kell küldenünk oda, ahonnan jött – jelentette ki az asszony.

– Hogy gondolod ezt, szerencsétlen? – horkant fel Máté. – Még magunkra haragítod, aztán mindünket elemészt dühében.

– Bízza azt csak rám, kedves uram – felelte az asszony. – Hanem többet kend már ne igyon, mert a kapatos ember könnyen olyat mond, amit nem akarna. Töltse inkább a bort mind a vendégébe, maga meg boruljon az asztalra, mintha már aludna!

Nem tudta, Haragvó Máté, mit tervez a felesége, de nem ellenkezett, nem is igen mert volna. Mert igaz, hogy a hangja nagy volt ennek az embernek, de jobban tartott az asszonyától, mint magától az ördögtől. Hát töltögette szorgalmasan az ördög poharát borral, s mikor a demizson kiürült, rádőlt az asztalra, és horkolni kezdett. A Jóisten se mondta volna meg, nemhogy az ördög, teszi-e magát, vagy tényleg alszik.

Időközben beesteledett. Hívta akkor az asszony a fiát, hogy segítsen neki.

– Gyere csak, Jancsikám, itt egy vödör, hozzál vizet a kútról! Megmelegítjük, aztán mind megmosakodtok a dézsában, mert holnap ünnep lesz!

Kezébe nyomta a fiúcskának a vödröt, de közben a fülébe súgta, hogy csak félig merítse meg a kúton, és aztán nagyon óvatosan hozza, ki ne ömöljön egy csepp se.

Szófogadó gyerek volt a Jancsika, mindent úgy tett, ahogy az anyja mondta. Térült-fordult, meghozta a fél vödör vizet. Hanem az anyja, mikor meglátta, keményen ráripakodott.

– Ej, te haszontalan! Hát nem egy pohár vízért küldtelek, hanem hogy egy vödörrel hozzál! Biztosan kilötykölted útközben, mert mindig máson jár az eszed!

Felrakta a vödröt a tűzhelyre melegedni, aztán mézes-mázos hangon az ördöghöz fordult, aki a sok bortól akkor már kezdett laposakat pislogni.

– Látja jóember, ilyen mihaszna gyereket neveltem. Nem tud semmit rendesen elvégezni, mind kilötyögtette a vizet. Hát nem tenné már meg, ha meg nem sértem, hogy hoz még egy vödör vizet a kútról? Az uram már alszik mélyen, őt nem kérhetem.

Gondolta az ördög, jót fog tenni egy kis friss levegő, hát felkapta a másik vödröt a sarokból, és elment ő is a kútra. Azt nem tudta, hogy azért állott a sarokban az a vödör, mert lyuk volt az alján. Mire hazaért, ebben a vödörben is alig maradt valami, a víz nagy része elcsurgott útközben. De az ördög olyan kótyagos volt, hogy ebből semmit sem vett észre.

Az asszony szépen megköszönte a fáradságát, és hozzáöntötte a vizet a többihez. Sóhajtozott aztán egy sort, hogy nagy ez a dézsa, kellene még egy kis víz. Addig-addig sopánkodott az asszony, hogy az ördög fordult még vagy háromszor a lyukas vödörrel.

Mikor megvolt a mosdás, aludni tértek. Az ördögnek a kemence mellett ágyaztak, mert panaszkodott, hogy fázós. Reggel Haragvó Máté arra ébredt, hogy a felesége bökdösi az oldalát a dunyha alatt.

– Ej, kedves uram, keljen már fel, hasogasson egy kis fát, fűtsük fel a kemencét! Itt az ünnep, a ház meg hideg, mint a pityókaverem. Nézze, az ablak is csupa jégvirág.

– Hagyjál már, asszony, majd befűtünk délben – morogta Máté, és átfordult a másik oldalára.

– De mi lesz, ha a hideg miatt megorrol a vendég!

Felpattant erre Máté szeme, kiugrott az ágyból, mintha darázs csípett volna az ülepébe.Tényleg borzongató hideg volt, keményen fagyott az éjszaka. Felhúzta a csizmát, felvette a subáját, fogta a fejszét, és elindult a ház mögé. Igen ám, de ami vizet este az ördög a vödörből kifolyatott, az mind lefagyott az éjszaka. Alig tette ki lábát Máté a házból, azon nyomban hanyatt vágódott a jégen. Hiába, hogy fényes nappal volt, a csillagos eget látta maga felett a fájdalomtól.

Haj, nem gondolt ő akkor sem emberre, sem ördögre, szörnyű átkozódásba kezdett.

– Hogy nyílna meg a föld az alatt, aki ide a vizet kilotykolta! Hogy süllyedne a pokol legmélyebb bugyrába, de úgy, hogy soha ne tudjon onnan visszatérni!

Felriadt az ördög a kiabálásra, dörzsölte a markát, hogy most végre viheti magával a Jancsikát az örök kárhozatba. Kiugrott a vackából, és nagyot rittyentett a korbáccsal a levegőbe. De bizony, már a csattanást sem lehetett hallani, mert megnyílt az ördög lába alatt a föld, s elnyelte őt a korbáccsal együtt. Csak egy kis kénes szag keserítette utána a ház levegőjét.

Nem is tért vissza többé, ahogy megígérte. Mert nehéz az ördöggel jó üzletet kötni, de amire egyszer a szavát adja, azt meg nem szegi. Mondják, Haragvó Máté is jobb ember lett, egyesek szerint soha többé nem átkozódott. Ezt nem tudom, de hogy azon a karácsonyon egy rossz szó ezután már nem hagyta el az ajkát, az egészen biztos.

Julcsi dolgozata

Mesecsoportok: Anyák napjára .

Julcsi dolgozata

 

 

Egyik nap a tanító néni szólt, hogy közeleg az anyák napja. Azt mondta, gondolkozzunk rajta, miért szeretjük az anyukánkat, mert másnap ebből írunk dolgozatot. Én nagyon szeretem az anyut, és sokat törtem a fejem, mégsem jutott eszembe semmi különleges, hogy miért.

 

 

Délután Zoé, aki a barátnőm, elmondta nekem, hogy mit fog írni az anyukájáról. Hogy a mamájának két diplomája van, az egyik orvosi, és egy nagy gyógyszer céget vezet. Mindig jól kell kinéznie, ezért sokat jár fodrászhoz, meg kozmetikushoz.  

 

  Gyakran elmegy a mamája külföldi konferenciákra, és legutóbb Japánból hozott Zoénak egy interaktív kutyát. Itt Budapesten is szoktak céges fogadásokat tartani, amire néha Zoét is elviszi. A fogadásokon mindig nagyon finom sütemények vannak.

 

Meghallgattam Zoét, és már tudtam, hogy mit fogok írni. Azt írtam, hogy az én anyukám nem vezet semmilyen céget, csak egy családot. De ez legalább olyan nehéz, mert hárman vagyunk testvérek, és még ott az Apu is.

Az anyu nem jár minden nap fodrászhoz, az Apu mégis minden este megdicséri, hogy szép. És szerintem is az. Orvosi diplomája sincsen, de ügyesen be szokta kötözni a sebeinket, amiből nekünk elég sok van. És a Brúnó karját is visszavarrta, aki egy maci.

  

 

   Van egy kutyám is, Taslinak hívják, és elég interaktív, pedig nem is kell bele elem. De chip ugyanúgy van benne, mint egy robotkutyában, az állatorvos tette a bőre alá. Anyuval együtt szoktuk sétáltatni, mert engem elhúz.

 

Mi nem kapunk meghívót fogadásokra, mégis rengeteg finom sütit eszünk, amit mind az Anyu készít otthon. Nemrég rétest sütött, ami a kedvencem. Ez nem csak finom, de a legjobb móka nézni, amikor Anyu rétestésztát nyújt a nagy asztalon.  

 

  Anyu nem jár külföldre sem, így minden este tud nekünk lefekvéskor mesélni. Nagyon szeretem, amikor anyu mesél, mert teljesen bele tudja magát élni a szerepekbe. Az a legjobb, amikor elrabolt királylány, meg amikor ravaszdi róka.

 

Nagyon elcsodálkoztam, hogy a tanító néni az én dolgozatomat találta a legjobbnak, és felolvasta a szülőknek az anyák napi ünnepségen. Azt nem árulta el, hogy én írtam, de valahogy kitudódott. Azóta Zoé nem áll szóba velem, de engem ez nem érdekel.

 

Csesznák András: Az én anyukám

Mesecsoportok: Anyák napjára .

Az én anyukám

Amikor leszáll házunkra az éj,
S a csillagszemek felgyúlnak az égen,
Kicsi is, nagy is nyugovóra tér,
Csak Anyu dolgozik még serényen.

-Anyu! Fáradt vagy, pihenned kéne,
Hagyd holnapra a teendők sorát!
Szemed sem vágyik a gyenge fényre,
Anyu, ma este ne dolgozz tovább!

Így szólok hozzá, s ő rám tekint.
Mosolyog, fejét ingatja lassan.
Szeme sugárzik, karjával legyint,
s felel nekem csendesen, halkan.

– Aludni ilyenkor hogy is mehetnék?
Kaptatok vacsorát, kishúgod ágyban.
A munka sok, az idő gyerek még!
Haladnom kell a varrással, vasalással.

Holnap majd lefekszem korábban –
Ígéri, s megy, választ sem várva.
Ám odaát a hátsó kisszobában
Másnap is hajnalig pislákol a lámpa.

Csesznák András, 1981. május 3.

 

Dietz Annamária: Tündéri énekek

Mesecsoportok: Tündéres mesék, Vendég írók meséi .

Messze, ahol a fák a felhőkig érnek, az erdő sűrűjében egy tündér élt. Sosem látta senki, mert nem mutatkozott. Ha mégis, jobban hasonlított egy levélkupacra, mint tündérre. Az emberek csak mendemondákat ismertek a titokzatos lényről. Ha valahol egyenes sorban virág nőtt, azt mondták: „Itt járt az erdő tündére!”. Ha egy faágat letörtek, de az ágon még pár napig virultak a virágok, azt mondták: „Ezek a virágok a tündér szemei.”

A tündér, ha hallotta az emberek beszédét, mindig csak nevetett, milyen ostoba történeteket tudnak kitalálni. Ő csak átsiklott minden bajon, minden gyönyörűségen, míg az emberek megoldották, vagy megcsodálták azt. Ha hallotta az emberek énekét, mindig feltette magának a kérdést, hogy az az ének, amit most hall, miért más, mint amit a másiktól hallott? Ő csak egy dalt ismert, amit a szüleitől tanult kis tündér korában:

„Ha madárcsapat az égen száll,
Az erdő tőlük zúg,
Az ősz idővel télre vált,
S a hideg csendet súg.”

Nem ismert más dalt, mert szüleit kiskorában elveszítette. A vizek tündére megirigyelte az erdőtündérek hatalmát. Patakjait az erdőbe terelte, majd az erdőtündéreket egy tisztásra szorítva, fákká változtatta őket. A kistündért a vész előtt szülei elrejtették. Később, amikor szülei keresésére indult és meglátta a réten a különös fákat, már tudta is, hogy mi történt. Sírva rogyott a hűs fák árnyékába és könnyes szemmel nézett a végtelen magas lombkoronára. A hosszú évek alatt, amit szülei nélkül kellett eltöltenie, gyakran visszajárt a rétre, de már érzéstelenül ölelte a fákat. A magány elvette az érzéseit, nem is emlékezett már rá, milyen szeretni.

Egy nap meghallott egy csodaszép nótát. Eddig azt gondolta, az ő éneke a legszebb, de lassan kezdte belátni, hogy a dal hatalmába keríti. Elszánta hát magát, hogy megkeresi a nóta forrását. Egy fiú ült egy fa tetején és furulyázott. Szép és szívhez szóló volt a hangja, de mégis bánatos. A tündér hirtelen megjelent előtte, s a fiú úgy meglepődött, hogy majdnem leesett a fáról.

– Mi az a kezedben? – kérdezte komoran a tündér.

A fiú bánatosnak tűnt, szemei ki voltak sírva, szája lebiggyesztve.

– Ez egy furulya – súgta halkan.
– Ezzel adod ki azt a szép hangot? – kérdezett vissza a tündér.
– Hát… igen. Megmutatom – és a fiú elfurulyázott egy csodaszép dalt.

A tündért irigység fogta el a dal hallatán.

– Most már az enyém! – kiáltotta és a furulyához kapott. Keze véletlenül összeért a fiú kezével.
– Mi volt ez? Olyan különöset éreztem! A furulyádnak varázsereje van? – kiáltotta a tündér, és elejtette a furulyát, ami a fűbe esett.
– Miért? Mit érzel pontosan? – kérdezte a fiú.
– Olyan hideg, borongós és fájdalmas lett minden … dadogott a tündér.
– Akkor az olyan, mintha szomorú lennél…
– Mi az, hogy „szomorú”?
– Nem tudod? Az egy érzés, belülről, a szívünkből jön – magyarázta a fiú, miközben a tündér vállára tette a kezét.
– Megint érzem! – kiáltott fel a tündér. A fiú tűnődve vizsgálta saját kezét, és megszólalt:
– Nahát! Amikor hozzám érsz, azt érzed, amit én! Fogd meg a kezem!

A tündér megfogta a fiú kezét. Szemeit hirtelen elöntötte a szomorúság, majd eltűnt a fiú szeme elől egy nagy kupac levelet hagyva maga után.

A történtek után csak a szülei fája alatt volt képes elaludni. Gondolkozott, hogy vajon miért történik ez vele. Egy nap azonban újabb ének ütötte meg a fülét. Egy idős néni zengte énekét, amelyet a szél vitt el messzire a dombokon át.

„Tűz lobogjon, víz sodorjon
Messze vigye az én dalom.
Benne legyen búm, haragom,
Hegyen, völgyön áthaladjon.”

A tündér ő előtte is megjelent.

– Ki vagy te? – ijedt meg az idős hölgy.
– Én vagyok az erdő tündére és kíváncsi vagyok rá, hol tanultad ezt a dalt?
– Ó – pirult el a hölgy – még réges-régen az édesanyámtól.
– Megfoghatom a kezedet? – kérdezte a tündér, mert szerette volna megtudni, mit érez a hölgy éneklés közben.
– Persze, tessék! – nyújtotta oda öreg kezeit, és a tündért hirtelen erősnek érezte magát.
– Mi ez az érzés?
– Ez a bátorság, magabiztosság. Ettől erősnek érzed magad, segít, hogy az életben sok akadályt legyőzz.
– Köszönöm szépen! – mondta a tündér, és megint eltűnt.

Ezek után erősebben, bátrabban járt az erődben és alig várta, hogy újra dalt sodorjon felé a szél. Nemsokára meg is hallott egy gyönyörű leány hangot:

„Jaj, drága rózsám,
ha még egyszer láthatnám!
Szép szemedben elvesznék,
S az ajakadra tapadnék!”

Szólt a szép dal addig, míg fel nem tűnt a tündér előtte.

– Ilyen szépet még sohasem hallottam! Megfoghatom a kezed? – kérdezte a lánytól.

A lány először nem is tudta, mitévő legyen a csodálkozástól, de a tündér válaszra sem várva hirtelen elkapta a lány kezét.

– Hűűű, de bódító! Olyan gyönyörű az erdő, minden olyan szép… mi ez az érzés??
– Gondolom, a szerelem! – mondta bódultan a lány.
– Nagyon szép! – a tündér egy darabig még gyönyörködött az érzésben, aztán eltűnt a lány szemei elől.

Nem bírt már a sok érzéssel betelni, de aztán megint hallott egy újabb hívogató hangot és izgatottan repült a dal irányába. Egy apró kislányka játszadozott egy szép tisztáson és dalolászott:

„Kis katica nagy-nagy pötty,
Eső esik, potty, potty, potty.
Virágról virágra pereg az eső,
Kis katica, kelj fel egy-kettő!”

A tündér nagyot kacagott a gyermeki dal hallatán. Előtte is megjelent, kérdezve:

– Mondd, kislány, kitől tanultad ezt a dalocskát?
– A mami tanította… játszol velem? Légy szíves! Olyan egyedül vagyok!
– Rendben!
– Hurrá! Te leszel a katica én pedig az eső. El kell, hogy kapjalak, de te ezt nem engedheted. Ha elkaplak, te leszel az eső. Kis katica nagy-nagy pötty….

Jó sokáig kergetőztek, és amikor a tündér elkapta a kislányt, a világ mosolygott és pajkosan ugrándozott, pont mint a kislány. Végül aztán mindketten elfáradtak.

– Köszönöm!- búcsúzott a tündér. Boldog vagyok, hogy veled játszhattam!
– Én is! Remélem még találkozunk! – köszönt el a kislány is.

A tündér újra eltűnt. Visszatérve szülei fájához, szorongás fogta el. Mi van, ha nem hallja többé a dalokat? Sokáig várt, de már nem hozott a szél dalt sehonnan sem. Pedig nagyon vágyott rá. Érezni akart újra. Újra boldog, magabiztos, szerelmes, szomorú akart lenni. Érezte, látta milyen jó az embereknek, hogy olyan sokszínűek, ezért egy nap így szólt szülei fájához:

– Édesanyám! Édesapám! Megismertem négy csodálatos embert, akik olyan sokszínűek mint a szivárvány, és olyan ragyogóak mint a nap! Éreznek: boldogok, szomorúak, bátrak és szerelmesek. Olyan sok jó van az emberekben, ami egy tündérben nincs meg. Én ezt megéreztem, és már nem akarom elengedni! Én is érezni akarok! Én akarok lenni a nap és a szivárvány!

Ekkor csend lett. A tündér a fákra nézett. Egy idő után összeroskadt és sírni kezdett. Szeméből könnycsepp nem csurgott, de sírt. A szél azonban nem hagyta, s a ruháját fodrozta. A tündér bár el-elhessegette, de az egyre erősebben támadott, majd végül felkapta és az égbe emelte. A fák körülölelték, s beszélni kezdtek hozzá:

– Ha már belekóstoltál az érzésekbe, s a jóba, nem hagyunk búslakodni – mondta szeretettel a tündér édesanyja.
– Legyél lányom boldog, bátor, szerelmes és szomorú. De tudd, hogy mi szeretünk és a szeretet a legfontosabb érzelem – mondta egy férfi hang, az édesapja.
– Itt az ideje, hogy sokszínű legyél, mint a szivárvány, és ragyogj mint a nap! – kiáltotta édesapja és édesanyja, majd ágaikkal átölelték lányukat.

A tündér levelek helyett bőrt kapott testére, melyre puha, élénkzöld selyemruha simult, s melyhez hosszú barna haj társult.

– Immáron emberként éld tovább életed, mely legyen érzelmekkel teli és boldog! – így búcsúztak szülei és letették a lányt a földre.

A tündér kinyitotta a szemét, mely ragyogott az élettől.

– Köszönöm, köszönöm! Ígérem, hogy még visszajövök hozzátok! Szeretlek benneteket! – azzal elszaladt, és már csak a levélzörgést lehetett hallani csupasz talpa alatt…

Piperke hercegnő énekesmadara

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .

Megvolt hát a hét országra szóló lakodalom, Piperke hercegnő a jóképű és elegáns Dalia herceg felesége lett. A harminchárom napon, harminchárom éjen tartó dínomdánom végeztével az ifjú pár hosszú nászútra indult. Egy díszes hajóra szálltak, hogy a Déltengeri Szigetvilágot bebarangolják.

Nem tisztem most elmesélni, hol és merre jártak, arról mesélek csupán, mit történt, mikor a százegyedik este kikötöttek a zöldellő Faunária szigetén. A szigeten volt egy kis halászfalu, abban egy takaros fogadó, hol a hercegi pár éjszakára kényelmesen megszállhatott.

Másnap reggel olyan varázslatos fuvolahang ébresztette az ifjú hitveseket, hogy azt hitték, egy angyal szállott le a fogadó kertjébe. Pedig csak egy apró madár dalolt az ablakpárkányon. De nem akármilyen madár volt az! Éjfekete a feje, bíborvörös a dolmánya, szárnya ezüsttel, farka arannyal volt kihímezve. Sem a herceg, sem a hercegnő nem látott vagy hallott még hozzá foghatót.
Meg is kérdezték a fogadóst, mit tud erről a különös madárról. A fogadós szélesen mosolygott a bajusza alatt, s így válaszolt:

– Az bizony csakis szigetünk ékessége, a bíbormálinkó lehetett. Örüljetek, mert, ahová ő beköszön, ott nem késlekedik a gyermekáldás! S az is bizonyos, hogy szebb és boldogabb lesz az a gyermek, ki már magzat korában a bíbormálinkó énekét hallgatja!

Mosolygott Dalia is, Piperke is ezen a válaszon, hanem amikor visszatérőben voltak a hajóra, körülvette őket a falubeli gyerekek hada. Olyan bájosak, kedvesek voltak, hogy Piperke úgy érezte, mégiscsak lehetett abban igazság, amit a fogadós mondott.

 

Néhány héttel később a hajó megérkezett Eleganciába, s kikötött Dalia herceg várának a tövében. Piperke hercegnőt lefoglalta, hogy berendezkedjen új otthonában, el is feledte, ami a szigeten történt. Aztán egy reggel rádöbbent, hogy a fogadós igazat szólt, csakugyan gyermeket hord a szíve alatt. Mondanom sem kell, hatalmas volt az öröm szerte az egész országban. Bárók és grófok együtt ünnepeltek a parasztokkal, földönfutókkal. Éppen csak Piperke arca lett egyre sápadtabb, az ő szívét marcangolta a szomorúság.

– Mi bánt, egyetlenem? Áruld el, nem lehet titkunk egymás előtt! – kérdezte kedvesen a herceg.

– Mérhetetlen a gazdagságunk, mégsem tudjuk a legfontosabbat megadni a gyermekünknek – felelte szipogva a hercegnő. – Úgy kell majd a világra jönnie, hogy nem hallotta a bíbormálinkó bűvös énekét. Hogyan lesz akkor olyan szép és mosolygós, mint Faunária szigetén az apróságok?

Hiába próbálta a herceg megvigasztalni, Piperke napról-napra búsabb lett. Végül már úgy hullatta a könnyeit, hogy a dézsák a kastélyban mind csordultig teltek. Akkor aztán Dalia az asztalra csapott és így szólt:

– Nem bírom ezt tovább nézni! Visszatérek a szigetre és elhozom neked azt a madarat. De megtiltom, hogy tovább itasd az egereket, elég lesz nekem a kis herceg bömbölését hallgatni, ha majd megszületik!

Rögtön másnap reggel útra is kelt a herceg. Felszállt a hajóra, a hajó vitorlát bontott, s eltűnt a messzeségben. Piperke hercegnőnek felszáradtak a könnyei, szívébe a bánat helyére izgalom költözött. Sikerrel jár-e Dalia? Dalol-e majd oly szépen a madár, amit hoz? S tetszeni fog-e a kis királyfinak az ének?
Ahogy múltak a napok, az izgalom mellé fokozódó türelmetlenség párosult. Piperke minden délután felküldte a komornát a bástyára, nézze meg, jön-e már Dalia. De az mindig azzal a hírrel tért vissza, hogy nem lát hajót közeledni a távolban.

– Hol késlekedik annyit, tán megfeledkezett rólam? – mérgelődött ilyenkor a hercegnő.
– Messzi van az a sziget, fenséges asszonyom! – próbálta vigasztalni a komorna. – Meg aztán, befogni a madarat, az is sok időbe telhet.

De mondhatott a komorna bármit, Piperke törékeny nyugalma lassacskán semmivé foszlott.

Eközben a herceg szerencsésen megérkezett Faunária szigetére. Ott aztán mindenfelé kérdezősködött, hogyan ejthetne csapdába egy bíbormálinkót. A sziget lakói azt tanácsolták, menjen fel a hegyre a vén kecskepásztorhoz. Annak annyi a gyereke, mint égen a csillag, ő biztosan közeli barátságban van ezzel a madárral.
Meghallgatta a kecskepásztor Dalia kérését, és csak annyit mondott:

– Holnap kora reggel gyere vissza, hozz magaddal egy kalickát és egy marék tiszta búzát!

Úgy is lett. Másnap reggel jött a herceg egy színarany kalickával meg egy búzával tömött kis zsákkal. A pásztor kinyitva letette a kalickát a földre, búzát szórt a belsejébe, meg pár szemet a fűre is az ajtaja elé. Aztán előhúzott a zsebéből egy apró tökből faragott furulyát. Mikor abba beléfújt, éppen úgy szólt, mintha a bíbormálinkó énekelt volna. Kisvártatva megjelent egy szürke tollú madár és leszállt a pásztor lába elé. Elkezdte csipegetni a kiszórt magot, s közben óvatlanul besétált a kalickába. Akkor a pásztor rácsapta az ajtót és átnyújtotta a hercegnek a zsákmányt.

– Ej, te! Hisz ez nem az a madár! – bosszankodott Dalia. – Szürke a tolla és annyi dal sem fakad a torkából, mint egy néma varjúnak!
– Bíbormálinkó ez, úgy éljek! – bizonygatta a pásztor. – Csakhogy nem a fiú, ki szerelmes dalokat zeng a párjának, hanem éppen hogy a leány. Vidd csak el a hajódra, akaszd a kalickát az árbocra, s várj türelemmel. Hamarosan jön majd egy udvarló, odatelepszik a keresztrúdra, s énekel neki. Akkor aztán bonts vitorlát és indulj sebesen hazafelé. Ne félj, nem hagyja el a madár a párját, ha egyszer rátalált!

Csóválta a fejét Dalia herceg.

– Azt mondod, vénember, nem is nekünk dalol a madár, hanem a párjának szerelemből? Hiszen a faluban úgy tartják, a gyermekáldást jövendöli meg az énekével.
– Badarság! – legyintett az öregember. – Úgy van ez, fiam, hogy a szerelmes ember füle jobban ki van hegyezve a madárdalra, mint bárki másé. S ahol dúl a szerelem, bekopogtat a gyermek is hamarosan.
– Akkor tán az sem igaz, hogy a gyermekek a madárdaltól lesznek szépek, mosolygósak?
– Minden gyerek szép, amikor mosolyog. S mi mástól mosolyogna a gyermek, mint ha a szüleit boldognak látja? Hát csak fogja azt a madarat, úrfi, és vigye el a hercegnőjének, hogy teljes legyen a boldogság.

Nem kérdezett többet Dalia herceg, pontosan azt tette, amit a kecskepásztor tanácsolt. Visszatért a hajóra, s a kalickát a madárral felakasztotta az árbocra. Utána leheveredett az árboc tövébe és leste, mikor jön végre a madárhoz egy énekes udvarló.
Amíg a herceg a szigeten türelmesen várakozott, Piperke odahaza végképp kétségbeesett. Mást sem tett már, mint reggeltől estig sopánkodott, siránkozott.

– Mi lesz velünk, ha baja esett? Ha viharba került, vagy elfogták a kalózok? Jaj, lehet, hogy az én drága uram teste már hullámsírban nyugszik, soha meg sem tudom, mi történt vele!

A komorna hasztalan próbálta megnyugtatni.

– Ugyan, ugyan, asszonyom! Korai még rémeket látni! Aztán meg a babának sem tesz jót, ha emészti magát! Meglátja, hamarosan minden jóra fordul!

De már semmi biztató szó nem használt, Piperke ugyanúgy kesergett, mint annak előtte. Épp csak könnyet nem ejtett, hiszen azt Dalia, mikor útnak indult, szigorúan megtiltotta neki.

A hosszú várakozás Faunária kikötőjében végül meghozta a jutalmát. Egy délután olyan muzsika töltötte be a hajót, hogy a templomi orgona zengése rozsdás nyekergésnek tűnt mellette. Ott ült a bíbormálinkó a keresztrúdon, billegette aranyszálakkal befont farkát és dalolt torkaszakadtából.


Hamar vitorlát bontottak, s a kedvező széllel sebesen megindultak hazafelé. Röpke órák múlva már csak a végtelen tenger hullámai vették körbe a hajót. Dalia lehunyt szemmel hallgatta a bíbormálinkó varázslatos énekét. És ahogy hallgatta, hirtelen rájött, hogy más ez a dal, mint amit szerelmével a fogadó erkélyén hallottak. Abból a muzsikából az élet öröme áradt, ebből pedig fájdalom és keserűség. Felpillantott a herceg az arany kalickára, és meglátott egy könnycseppet a raboskodó kismadár szeme sarkában. Nosza, elrikkantotta magát:

– Ej, kormányos! Fordítsd meg a hajót, visszamegyünk a szigetre, ott felejtettünk valamit!

Amint ismét a sziget közelébe értek, Dalia kinyitotta a kalicka ajtaját, s a madárka kiröppent a fogságból. Több se kellett a bíbormellényes dalnoknak, csatlakozott nyomban a párjához. Vadul kergetőztek, egyre feljebb emelkedtek, végül elszálltak a sziget irányába.

Hát így nyúlt egyre hosszabbra Dalia herceg utazása. Nem csoda, hogy Piperke hercegnőn úrrá lett a kétségbeesés. Már ki sem mozdult a szobájából, naphosszat üldögélt az ágya szélén, ételt is alig vett magához, egyre csak szipogott és sóhajtozott.

– Jaj, most már bizonyos, hogy az én Daliámnak baja esett! Ó, bárcsak ne küldtem volna el, bárcsak itt maradt volna az én édes uram mellettem! Jaj, mi lesz most velem, egyedül kell felnevelnem a gyermekem!

Aztán egyik reggel, mikor Piperke kinyitotta szemét, felcsendült kinn a kertben egy kismadár éneke. Alig hallhatóan, az ablakrésen át szűrődött be a dal, de semmi más hanggal nem volt összetéveszthető.
Felcsippentette Piperke a hálóruhája szegélyét, s futott le a márvány lépcsőkőn, olyan sebesen, ahogy csak bírt. A kertbe érve már tisztán hallotta az éneket, s tekintetével a lomb között a bíborszínű madárkát kereste. De bizony rossz helyen keresgélt! Nem a magasból jött a muzsika, hanem egyenesen a háta mögül. A hercegnő sarkon fordult, s ott állt a kapuoszlopnak támaszkodva Dalia herceg. A kecskepásztor furulyáját tartotta a kezében, azon játszotta vidáman cifrázva a bíbormálinkó szerelmes énekét. Sokáig már nem játszhatta, mert Piperke a nyakába ugrott, s elhalmozta a csókjaival.

– Hát visszatértél! Végre visszatértél!
– Itt vagyok –felelte a herceg–, s bár a bűvös madarat nem hoztam el neked, a hangját, látod, megszereztem. Talán mendemonda, hogy a gyermekünk szebb és boldogabb lesz tőle, de ha téged mosolyogni látlak, már nem utaztam hiába.

Dalia ismét a szájához emelte a furulyát, és egy újabb dalt kezdett játszani. Piperke könnybe lábadt szemmel hallgatta, majd hirtelen a hasára tapasztotta mindkét kezét és felkiáltott:

– Megmozdult! A kis királyfi rugdalódzik! Lám csak, mennyire élvezi a muzsikát, amit az én nagyra nőtt énekesmadaram játszik neki!

Attól a naptól kezdve Dalia herceg minden reggel furulyaszóval ébresztette Piperke hercegnőt, s a kicsi herceget is, aki néhány hónap múlva épségben megszületett. Szebb baba lett, mint amilyennek elképzelték, mosolygósabb, boldogabb, mint amilyennek valaha is remélték. Talán a muzsikaszó volt rá ilyen jótékony hatással, talán a mindent megszépítő, mindent meggyógyító szeretet.

Piperke hercegnő menyegzője

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .

Meséltem már nektek Piperke hercegnőről és a varázsruháról, mely bármilyen pazar öltözékké át tudott változni. A ruha csodás képessége ugyan elveszett, cserébe viszont a hercegnő elnyerte Dalia királyfi szerelmét. Nem telt el sok idő, és már ki is tűzték az esküvő dátumát.

Piperke lázasan készülődött a nagy napra. Elhatározta, hogy neki lesz a legszebb esküvője a világon. Megszervezte a meghívók kiküldését, összeállította a díszvacsora fogásait, kiválasztotta a legjobb zenészeket, de még a palota feldíszítésére is nagy gondot fordított.

Menyasszonyi ruháját hetvenhét szabó hetvenhét napon át varrta. Piperke ügyelt rá, hogy finom, elegáns, de ne túlcicomázott öltözék készüljön. A varázsruha jó leckét adott neki.

Minden előkészület rendben haladt, úgy tűnt, már semmi baj nem jöhet közbe. A nevezetes nap reggelén azonban az ősz uralkodó velőtrázó sikításra ébredt. Pár pillanat múlva a hercegnő berontott a királyi hálószobába, és zokogva az ágyra vetette magát.

– Vége! Vége! Nem lesz esküvő! – hajtogatta Piperke elcsukló hangon.

– De hát mi a csuda történt? – kérdezte rémülten a király. – Talán Dalia herceg meggondolta magát?

Piperke felemelte a takaróról könnyáztatta arcát.

– Az orrom! – szipogta. – Nézd meg az orrom! Így nem állhatok a násznép elé! S pláne nem láthat így meg a vőlegényem!

A hercegnő orra hegyén egy jókora piros pattanás éktelenkedett.

– Ó, hát csak ez a baj? – nevetett a király megkönnyebbülten. – Egy kis púder, arcpakolás, kencefice, és már nem is fog az a csúfság látszani.

– Púder? Pakolás? – rémüldözött Piperke. – Azt akarod, hogy fehérre meszeljék az arcom? Hogy úgy nézzek ki, mint egy kísértet, vagy egy zombi? Azt már nem! Hiszen Dalia éppen a természetes szépséget kedveli bennem!

Hívatták az udvari orvost, aki tüzetesen megvizsgálta a hercegnő orrát. Nagyítóval szemügyre vette a vöröslő dudort, aztán egy kenőcsöt nyomott Piperke kezébe.

– Ezzel kenegesse, fenség, naponta háromszor, és a csúfság hamarosan elmúlik.

Piperke elsápadt.

– Hamarosan? Mi az, hogy hamarosan?

– Két, vagy három nap múlva fenséged orra visszanyeri régi szépségét. Sajnos, hatásosabb gyógyírt nem ismerek – felelte az orvos hajlongva.

Piperke elvonult a szobájába, bekente a pattanását a krémmel, és a tükörben figyelte, történik-e valami. Nem biztos, hogy jól látta, de úgy érezte, a dudor egyre csak növekszik.

Hatalmas csörömpölés rázta meg a palotát, a hercegnő egy vázát hajított a tükör közepébe. Aztán leroskadt az ágyára, és potyogtak a könnyei.

– Csak egy megoldás van – javasolta a királynak a főtanácsos. – Mindenkinek piros pöttyöt kell festeni az orrára. Dalia hercegnek és a kíséretének majd azt mondjuk, a mi országunkban menyegzőkön ez a szokás. Akkor azt hiszi majd, a hercegnő orra is ki van festve.

– Ez ragyogó ötlet, de mit mondunk a saját vendégeinknek? – akadékoskodott az uralkodó.

– Nekik meg azt mondjuk, hogy Elegancia hagyománya miatt festjük magunkra a pöttyöt.

Megörült akirály, hogy ezt a rettenetes problémát ilyen ügyesen megoldották. Máris utasította leghűségesebb tábornokát, hogy álljon egy vödör festékkel a templom kapujába, s mindenkit csak megjelölt orral engedjen oda belépni. Ha kell, az erőszaktól se riadjon vissza.

 

Mire ezt így elrendezték, már megkongatták a templom nagyharangját, s gyülekezni kezdett a vendégsereg. Piperke magába roskadva ült a szobájában, de mikor megtudta, hogy mindenkinek, még vőlegényének is vörösleni fog az orra, lassacskán megvigasztalódott. A király karon fogta egyetlen leányát, s elindultak a kézfogóra. Nem is történt semmi baj, míg a templom kapujához nem értek. Ott azonban a kackiás bajszú tábornok feltartóztatta őket.

– Állj! – mennydörögte a hadúr. – A király parancsára belépés csak festett orral lehetséges!

Azzal bemártotta jókora ecsetjét a festékes vödörbe,s a király orrát kipingálta. Utána az ecsettel Piperke hercegnő felé fordult.

– Mit akarsz tőlem, tábornok? Nekem már vörösen virít az orrom! – szólt meglepetten Piperke.

– Én ennek nyomát sem látom. Ez szabálytalan! – jelentette ki a könyörtelen hadvezér.

Piperke lekapta fejéről az arany diadémot és tükörként maga elé tartotta. Alig akart hinni a szemének.

– Eltűnt! Apuskám, amíg jöttünk az úton, eltűnt a pattanás! Nem kell már a pötty az orrotokra, vond vissza a parancsot!

– Már késő, leányom – vakarta a fejét a király. – Hiszen a vendégek már mind odabenn vannak kimázolva. Nem csinálhatok még nagyobb bolondot belőlük. Tábornok, tegye a dolgát!

A csöpögő ecset ismét a hercegnő orrához közelített.

– Azt már nem! – ellenkezett Piperke, s félrelökte a tábornok kezét. Rosszul tette, hogy kapálódzott, mert a piros festék így egyenesen hófehér ruhájára fröccsent.

Minden sivalkodás, ami eddig volt, tücsökzenének tűnt ahhoz képest, ami ezután következett. Piperke mérgében cafatokra tépte ruháján a csipkéket, megtaposta az uszályát, eláztatta könnyeivel a fátylat. Most főtt csak igazán édesapja feje, honnan kerítsenek másik menyasszonyi öltözetet? Hamarjában egy komornát visszaküldetett a palotába, hozza el a hercegnő varázsruháját.

– De hiszen az csak egy egyszerű kis vászonruha – szipogott Piperke. – Nem való esküvőre!

– Az igaz, de fehér. Belőlünk már bohócot csináltattál, te magad legalább nem válsz azzá – felelte bölcsen édesapja.

Megjött hamar a ruha, s a hercegnő a sekrestyében sebtében átöltözött. Hogy jobb kedve legyen, a király végül engedett a piros pötty dolgában.

– Ha valaki majd kérdi, azt mondjuk, a menyasszony kivétel. Neki az esküvőn szeplőtelennek kell lennie.

Megragadta leánya karját az agg uralkodó, és beráncigálta a templom kapuján. Piperke behunyta a szemét, és várta a vendégsereg gúnyos kuncogását. De néma csönd volt, csak egy-egy álmélkodó, áhítatos sóhaj szállt fel a padsorok közül. A hercegnő pislogott egyet-kettőt, aztán végigtekintett magán. Lélegzete is elakadt a csodálkozástól. A kis ruhába visszatért a varázserő, s földöntúli fényben tündökölt a testén. Egyszeriben felszáradtak Piperke könnyei, s mosolyogva vonult az oltár elé.

Rendben lezajlott hát ez az esküvő is, mint mindegyik a világtörténelemben. Csak utána történt egy kis baleset, mikor a templomkapun kilépve az első hitvesi csókra került a sor. Csók közben Dalia herceg piros foltja elmázolódott, s mindkettőjük arca maszatos lett. A vendégsereg tapsolt, ujjongott, és közben kezükkel saját pöttyüket is mindannyian szétkenték. Azt gondolták, ez itt a szokás, és nem akarták megsérteni az etikettet.
Rátartiában attól a naptól kezdve vörösre pingált orral tartanak minden esküvőt. Törvénybe vették, s be is tartják mindaddig, míg ki nem fogynak a piros festékből. Ha nem hiszitek, házasodjatok be oda, s győződjetek meg róla saját magatok!

Piperke hercegnő báli ruhája

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Legújabb mesénk, Piperke hercegnő meséi .

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy távoli ország, úgy hívták, hogy Rátartia. Ebben az országban egy ősz, öreg király uralkodott, akinek volt egy gyönyörű szép leánya, Piperke hercegnő. A királykisasszony kedvelte a lakomákon felszolgált finom ételeket, szeretett sétálgatni a kert színes virágai között, de a legboldogabb mégis akkor volt, ha a bálokon csillogó ruhákban parádézhatott. Egyszóval épp olyan volt, mint a mai lányok többsége, csak neki a gazdagság is megadatott hozzá, hogy a hóbortjainak hódolhasson.

Egy napon hívatta őt atyja, az öreg király, és azt mondta neki:
– Drága leányom, Piperke! Nagy hírem van számodra. Holnap világra szóló bált rendezünk a palotában, melyre meghívtuk Dalia herceget is, ki a szomszéd ország, Elegancia trónörököse. Kérlek, vedd fel a bálra a legszebb ruhádat, mert azt akarom, hogy Dalia herceg szeme megakadjon rajtad! Fontos lenne mindkét ország számára, hogy ti ketten egybekeljetek.

Piperke hercegnő repesett a boldogságtól. Nemcsak annak örült, hogy végre ragyogó ruhában mutatkozhat, hanem, mi tagadás, Dalia herceg is közel állt szívéhez. Szaladt a szobájába, és utasította a szolgákat, hozzák elő a báli ruháit.

– Ez túl sötét – mondta az egyikre.
– Ezen kevés a csipke – hajította félre a másikat.
– Ennek meg nem elég pörgős az alja! – legyintett a harmadikra.
– Ez meg nem illik a hajam színéhez – sóhajtott lemondóan.

Hiába hordták oda az egész ruhatárát,  Piperke egyikkel sem volt megelégedve. Estére kimerülten roskadt le az ágyára.

– Mit fogok így felvenni? – kesergett.  – Ki fognak nevetni! Inkább el sem megyek a bálba!

Az öltöztetőnő jelentette a királynak, hogy leánya nem talált megfelelő ruhát, veszélybe került emiatt a tervezett menyegző. Nosza, össze is ültek nyomban a miniszterek és tanácsadók, egész éjszaka tanakodtak, hogyan oldják meg a válsághelyzetet. Szerencsére, a kincstárnok hallott egyszer az unkaöccsétől egy indiai szabómesterről, aki varázslatos ruhákat árul gazdag hölgyek részére.

Alig hajnalodott még, amikor futárt indítottak a szabómesterért. Délutánra meg is érkezett a mester a palotába, hóna alatt egy kisebb csomaggal. Körbevették azonnal a miniszterek, a király és Piperke alig bírt odafurakodni. Mind látni akarták, milyen csodálatos ruhaköltemény kerül elő a csomagból.

Annál nagyobb volt a megrökönyödésük, amikor a szabómester egy egyszerű, fehér vászonruhát húzott elő, és tartott a magasba.

– Ez minden? – kérdezte elképedve a király. – Ezért fizessek neked egy zsák aranyat, te csaló?
– Felség, megértem felháborodásodat, de ez a varázsruha életem főműve – felelte alázattal a szabómester. – Bele van szőve a keleti varázslás minden tudománya. Képes arra, hogy pontosan olyanná változzon, amilyenné a viselője szeretné.
– Ez már tetszik! – lelkendezett Piperke. – Add csak ide, hadd próbálom fel!

A hercegnő elrobogott a szobájába a ruhával, s percek múlva ragyogó, arannyal átszőtt, gyémántokkal ékesített báli kosztümben jelent meg. A miniszterek tapsviharban törtek ki, a király pedig azonnal utasította a kincstárnokot, fizesse ki a ruha árát a szabómesternek.

– Még egy fontos dolgot el kell mondanom, hercegkisasszony – szólt távozóban a szabómester. – A varázslat csak addig működik, míg a viselője is úgy akarja.
– Ez csak természetes – legyintett Piperke.

A hercegnő büszkén sétálgatott csillogó ruhájában a folyosókon. Minden tükörnél megállt, forgolódott, nem győzött gyönyörködni magában. Hanem, ahogy közeledett a bál megnyitója, egyre inkább úgy érezte, hogy még mindig nem elég szép a ruhája. Vissza is vonult a szobájába, hogy még csinosítgassa magát. Billegett az öltöző tükör előtt, és közben sorolta a kívánságait.

– Ide a mellemre kell egy zsabó. És legyen egy hosszú uszály, flitterekkel. A derekamon aranyszínű öv. Hátul meg egy vörös színű selyem masni.

A ruha pedig folyamatosan változott, ahogy kérte.
Sorra érkeztek a vendégek, és Piperke nem volt sehol. Hiába kopogtattak az ajtaján, a hercegnő nem jött elő. Végül a király nem bírta tovább, és benyitott. Piperke a tükörnek dőlve keservesen zokogott. Ruhájáról minden irányba roskadásig lógtak a csipkék, szalagok, gyöngysorok, mozdulni is alig tudott már benne.

– Elég volt! – sikította Piperke.  – Utálom ezt az átkozott ruhát! Látni sem akarom többé!

Abban a pillanatban a ruha visszaváltozott egyszerű fehér vászonruhává. Kívánhatott aztán már a hercegnő akármit, a ruha nem engedelmeskedett többé.
– Ha így jártál, hát így jössz a bálba – döntötte el a király. – Indulás, egy-kettő!
– Inkább a halál! – felelte durcásan Piperke.
– Hogyisne! – mondta a király fejcsóválva. – Első az államérdek! Szolgák, vigyétek!

Az ajtónállók felkapták két oldalról Piperke hercegnőt, akárhogy ellenkezett, rúgkapált. Végigszaladtak vele a folyosón, és betuszkolták a bálterembe.

Szegény Piperke! El akart süllyedni szégyenében, mikor a sok felcicomázott dámát megpillantotta. Karjaival próbálta rejtegetni egyszerű vászonruháját.
A teremben hirtelen elhallgatott a zene. A beállt csendben csak a jelenlévők suttogását lehetett hallani.

– Oh! … Ez elképesztő! …Hihetetlen! …Micsoda merészség!

Piperke ki akart szaladni, de az ajtót gondosan bezárták mögötte. A vendégseregből egyszer csak előlépett a jóképű és elegáns Dalia herceg. Mélyen meghajolt a hercegnő előtt és így szólt.

– Fenséges hercegnő, az ön szépségének nincsen párja a világon! Kérem, legyen a partnerem a nyitótáncon.
– De… hát… a ruhám – hebegte Piperke. – Szörnyen nézek ki!
– A ruhája csodálatos – felelte a herceg. – Nézzen csak körül, fenség! A sok úri hölgy a megannyi fodorral, tüllel, csipkével mind csak saját csúfságát palástolja. Ez az egyszerű fehér ruha azonban kiemeli az ön természetes, hibátlan szépségét.

A hercegnő hálásan elmosolyodott, és nem foglalkozott többet a ruhájával. Annál inkább törődött a megnyerő modorú Dalia herceggel. Egész éjszaka együtt táncoltak, saját és persze szüleik legnagyobb örömére.
Attól a naptól kezdve Piperke hercegnőt nem érdekelte többé a csillogás-villogás. Hamarosan népének szeretett királynéja lett a dicső és igazságos Dalia király oldalán. Na jó, ez így nem egészen igaz. Addig még történt egy és más, de ezt majd csak legközelebb mesélem el.

Liljanka

Mesecsoportok: Kard és szerelem, Tündéres mesék .

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa a felhőkbe vész. A tóban vízi tündérek élnek, a hegy gyomra pedig a Sziklák Szellemének, Skaurnak a palotáját rejti. Történt egyszer, hogy Skaur szemet vetett Pontikkára, a szépséges tündérleányra, és magához hívatta. Pontikka nem mert ellenszegülni. Tudta, hogy ha Skaur haragra gerjed, szörnyű pusztításra képes. Felment hát a hegyi ösvényen a kopár csúcs alatti sziklateraszra, ahonnan a tó tükre már csak tenyérnyi kék foltnak látszik. Ott megállt, és fennhangon azt mondta:

– Hívattál, Skaur, itt vagyok!

Akkor megremegett a föld, s Pontikka háta mögött egy keskeny hasadék nyílt a sziklafalon. A hasadékon át a tündér egy tágas barlangba jutott. A barlang végében állt egy ezüstös vízzel teli kút. Pontikka beléereszkedett, s ekkor a sziklahasadék dübörögve bezárult.

Éppen tíz esztendő elteltével a barlang bejárata ismét feltárult, és egy kisleány lépett ki rajta. Hosszú hullámos haja kék volt, akárcsak selyemruhája és bársony cipellője. Kék, mint a napsütötte égbolt, kék, mint a távoli tó aprócska tükre. Ő volt Liljanka, Skaur és Pontikka leánya.

Teltek-múltak az évek, Liljanka növekedett, de a barlangot minden nap csak néhány percre hagyhatta el. Ha szomjas volt, a kút ezüstös vizéből ivott, éhségét gombákkal csillapította. Az egyetlen, akivel szót válthatott, az édesanyja volt.

– Segíts, anyukám, hogy megszabaduljak innen! Segíts, hogy jobban megismerhessem a világot! – sóhajtozott Liljanka a kút szélén üldögélve.

– Ne kérj tőlem lehetetlent, leányom! – hallatszott Pontikka hangja a mélyből. – A te atyád a Sziklák Szelleme. Az ő vére folyik az ereidben. Ha kimerészkedsz a szabad levegőre, órákon belül magad is sziklává változol.

Ám Liljanka addig rimánkodott, míg végül Pontikka megtanított a leányának egy bűvös dalt.

 

Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Nap fölsége, Hold szépsége

Benne elegyedjen!

 Csepp a cseppre, cseperegjen!

Szem a szemre, szemeregjen!

Tündér vérrel, Föld kérgével

Egybe keveredjen!

Nőtt a barlang mennyezetén egy cseppkő, olyanforma volt, mintha egy kéz ujjai nyúltak volna lefelé. Ha a leány leült a kéz alá, s ezt a dalt énekelte, az ujjak hegyéből csodálatos erejű folyadék csepegett: a tiszáne. Liljanka egy ezüsttálban összegyűjtötte a kéklő cseppeket, s ettől kezdve távolabbra is elkalandozhatott. Derekára kötött kulacsában magával vitte a varázsitalt, s amíg abból kortyolgatott, nem kellett attól tartania, hogy kővé változik.

Egy nyári délután Liljanka a sebes patak völgyében hazafelé tartott. Egyik kőről a másikra szökellt, könnyű volt a teste, akárcsak a vízpárán megcsillanó szivárvány. Igyekeznie kellett, mert a tiszáne már kifogyóban volt a kulacsából.

Egyszer csak megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet. Egy szerencsétlenül járt fiú volt az, kinek néhány órája a völgy feletti ösvényen vitt az útja. Rosszul lépett, megcsúszott, és lebucskázott a mélybe. Liljanka odafutott hozzá, óvatosan felemelte a fejét, s próbálta kulacsából megitatni. Mikor aztán látta, hogy a fiú nincs eszméleténél, ő maga kortyolt a varázsitalból, s ajkát az élettelen szájra tapasztotta.

A tiszáne éltető ereje átjárta a fiú testét. Sebei egyszeriben begyógyultak, csontjai összeforrtak, és kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott, Liljanka izgalomtól piruló arca, szélfútta kék hajkoronája volt.

– Milyen szép vagy! – suttogta a fiú. – Álmodom, vagy tündér szállt le hozzám?

– Anyácskám tündér, kicsit tán magam is, de szárnyat nem örököltem tőle – kuncogott a leány.

Liljanka megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet.

 

Szó szót követett, s egy röpke óra múlva úgy ismerték egymást, mintha együtt nőttek volna fel.

A fiút Kulkurinak hívták. Egy távoli faluból származott, hol igen nagy a szegénység. Édesanyját, s két testvérét otthagyva nekivágott a világnak, hogy egy jobb életre leljen. Azért jött a hegyre, mert úgy hallotta, itt a barlangok csodás kincseket rejtenek.

A két fiatal éjszakába nyúlóan beszélgetett egymással. Közben Liljanka, hogy melegedjen, odakucorodott a fiú mellé. Végül összebújva mindketten elszenderedtek. Eljött a reggel, Kulkuri felállt, nyújtózkodott egyet, s próbálta a leányt felsegíteni. Hanem most Liljanka volt az, aki mozdulni sem bírt, lábai az éjszaka kővé dermedtek.

– Jaj, Kulkuri, hamar a varázsitalt, vagy meghalok! – sikoltott a leány.

De hiába nyújtotta a fiú a kulacsot, az száraz volt, mint a sivatag homokja.

– Mindennek vége, elvesztem… – suttogta Liljanka, s arca olyan fakó színt öltött, mintha máris kezdett volna kővé alakulni.

Kulkuri nem tétovázott. Karjaiba kapta a leányt, s futva elindult vele felfelé a hegyi ösvényen. Habkönnyű volt Liljanka teste, mikor előző nap a patak kövein ugrándozott, ólomsúlyúvá vált, mire Kulkuri kifulladva a barlanghoz ért. A leány szemei lecsukódtak, távozni készült belőle az élet. A fiú hamar megmerítette a kulacsot az ezüsttálban, s ugyanúgy csókkal töltötte a varázsitalt Liljanka szájába, ahogyan előző nap ezt tőle tanulta.

Liljanka magához tért, körülpillantott, és szemébe nyomban rémület költözött.

– Menj el, drága Kulkuri, veszélyes itt lenned! – szólt rimánkodva. – Menj, keresd meg a kincsedet!

Ám Kulkuri nem mozdult.

– Hiszen már megtaláltam. Te vagy az én kincsem! Hová mennék innen?

A következő pillanatban morajlás támadt, s a barlang bejárata bezárult. A kútból füstfelhő szállt fel, s a füstből egy hatalmas, torzonborz, szakállas alak bontakozott ki. Ő volt Skaur, Liljanka atyja. Mikor megszólalt, mennydörgő hangjától megremegtek a sziklafalak.

– Szerencsétlen ember, tiltott helyre léptél! Ne hidd, hogy gyűlöllek, de törvény szerint ezért halállal lakolsz!

– Kérlek, kegyelmezz neki, apám! – könyörgött könnyek között Liljanka. – Ez a fiú megmentette az életemet! Ha nem hoz vissza a karjaiban, már nem élnék! Jutalmat érdemel, nem büntetést.

A szellemet nem hatották meg leánya szavai. Magasba emelte rettentő öklét, hogy egy csapással Kulkurit elpusztítsa.

– Ne tedd, én szeretem őt, tiszta szívemből! – sikoltott Liljanka, s a fiú elé ugrott.

– S én éppúgy szeretem a te leányodat – mondta Kulkuri, és félelem nélkül Liljanka mellé lépett.

A szellem keze lehanyatlott. A fiúhoz hajolt, és dörmögve azt kérdezte:

– Láttad ki ő, és hogyan él. Szereted-e őt annyira, hogy a sorsában is hajlandó vagy osztozni?

Kulkuri fennhangon így felelt: – Szeretem, és osztozom a sorsában.

Akkor Skaur kinyitotta ökölbe szorított markát. Széles tenyerében két aranygyűrű csillogott. Az egyiken egy vérvörös rubin kő a napot, a másikon egy égszínkék zafír a holdat mintázta. A leány felhúzta Kulkuri ujjára a rubinköves gyűrűt, a fiú pedig Liljanka ujjára csúsztatta a másikat. Mindketten érezték, amint a gyűrű ráforr a csontjukra, s örökre a testük részévé válik.

– Most már egyek vagytok, egy a véretek, egy az életetek! – mennydörögte Skaur, azzal ismét füstté vált, s visszatért földalatti palotájába. A barlang bejárata feltárult, friss szellő áradt be a hasadékon, az élettől lüktető kinti világ édes lehelete.

– Bocsáss meg, Kulkuri! – szólalt meg csendesen Liljanka. – Én nem ezt akartam. A gyűrű, amit felhúztam rád, örökre a barlanghoz láncolt téged is. Ha kilépsz innen, varázsital nélkül csakhamar kővé változol, akárcsak én. Rab lettél mellettem. Nekem boldogság, de neked nyomorúság.

– Édes nekem ez a rabság – felelte a fiú, s Liljanka törékeny testét szorosan magához ölelte.

Az elkövetkező néhány hét csakugyan boldogságban telt el. Kulkuri egy percre sem hagyta magára a szerelmét. Megtanulta a bűvös dalt is, s Liljankával együtt ő is énekelte, hogy elegendő tiszáne gyűljön össze kettejüknek. Közösen járták a dombokat, s völgyeket, egy ízben még a tiszta tóhoz is ellátogattak, ahol a vízi tündérek éltek. A tündérek kedvesen fogadták őket, s egy önfeledten vidám, gondtalan napot töltöttek a tó partján.

Egy hónap sem telt még el, és a fiú már úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Tudta merre talál fanyar bogyót termő bokrokat, hol áshat ki édes gyökereket. Gyönge holdvilágnál is megismert minden fát és minden sziklát, nevén szólította az erdő összes madarát.

Ám ahogy a napok szaladtak, s az újdonság varázsa elillant, úgy lett Kulkuri egyre mélabúsabb. Mind jobban vágyott rá, hogy visszatérjen szülőföldjére, arra a távoli vidékre, ahonnan egykor útnak indult. Próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de csak erősebbé vált, mikor beköszöntött a hosszú, sötét tél.

A hó és a fagy a barlangba zárta a fiatalokat. Sokáig csak gombákat ettek, csak a csupasz sziklafalat bámulták. A hideg és a nélkülözés lassacskán megtörte Kulkuri szívét. Eljött a nap, amikor a fiú szájából már kifordult a falat, s fülére tapasztotta a kezét, amikor Liljanka énekelt.

Végül csak megérkezett az enyhülés, és ismét járhatóvá vált az erdő. Az egyik nap Kulkuri egy elhullott zergét talált a hegyoldalban. Megnyúzta, a bőréből tömlőt készített, aztán Liljanka elé állt.

– Töltsük meg, kedvesem, ezt a tömlőt varázsitallal! Szeretnék hazalátogatni. Anyám és testvéreim semmit sem tudnak felőlem. Ennyi tiszáne elég nekem egy hónapra, az alatt könnyen megjárom az utat oda és vissza.

Régóta látta a leány, mekkora honvágya van Kulkurinak, hát nem ellenkezett. Heteken át ismét együtt énekelték a bűvös dalt, míg a tömlő meg nem telt.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen!

Holdtöltekor Kulkuri elbúcsúzott, és útra kelt. Liljanka mindennap várta vissza a kedvesét. Az égi vándor változását figyelte, hogy az idő múlását el ne tévessze. A hold elfogyott, és mielőtt még újból megtelt volna, Kulkuri máris visszaérkezett.

– Örültek-e neked, hogy otthon jártál? – kérdezte Liljanka.

A fiú bólintott, de mesélni nem mesélt semmit az útjáról. Nem sejtette Liljanka, mi történt Kulkurival odahaza, de azt látta, hogy a fiú jobban emészti magát, mint annak előtte. Csak akkor jött meg Kulkuri jókedve, mikor a lány beleegyezett, hogy ismét útra keljen. Nyár derekán vettek búcsút, s Liljankának hosszú időre ismét a hold lett egyetlen társa a magányban. Másodszor indult már fogyásnak a hold kövér arca, mikor egy reggel különös nyerítés hangját hozta a völgy felől a szél.

Liljanka leszaladt a patakhoz, s félúton találkozott az öszvérháton felfelé baktató Kulkurival. A fiú már derékig kővé volt válva, leszállni sem tudott volna az öszvérről, ha Liljanka varázsitallal nem segít rajta.

– Túl sokáig maradtál, megfeledkeztél az idő múlásáról – korholta Kulkurit a leány.

– Úgy volt – bólintott a fiú. – Csakhogy az idő nem feledkezett meg énrólam.

Habár Kulkuri visszatért, olyan komor volt folyton az ábrázata, hogy Liljanka rá sem bírt nézni. Elhatározta a leány, nem hagyja annyiban, kiszedi a fiúból a titkot, mi emészti a lelkét.

– Mondd el, szerelmem, mi facsarja úgy a szívedet! Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk. Ne legyenek titkaid, bármi történt veled az úton, azt nekem is tudnom kell!

Addig könyörgött Liljanka, míg Kulkuri végül kötélnek állt. Lehajtott fejjel, szégyenkezve elmesélte, hogy odahaza a szomszédjukban él egy lány, Siiri a neve. Mikor először hazatért, a lány nagyon beteg volt, de ő a varázsitallal meggyógyította. Azért is fogyott el olyan gyorsan a tiszáne, s azért ért vissza akkor olyan hamar. Most, hogy másodszor is haza látogatott, ismét összetalálkoztak. Sokat voltak együtt, s végül, ki tudja, hogyan történt, de egymásba habarodtak. Nem akaródzott az elválás, ezért halogatta Kulkuri a búcsút az utolsó percig.

Liljanka sápadt arccal hallgatta a fiú történetét, s a végén könnyeivel küszködve az kérdezte:

– Mondd csak, Kulkuri! Őt szereted jobban, vagy engem?

– Ha ott vagyok, akkor őt. Ha itt vagyok, akkor téged.

– S elmész hozzá újra?

– Megígértem neki. Tavaszra gyermeket szül nekem, s ott akarok lenni, mikor a világra jön.

– Én is szülhetnék neked gyereket…

– Tündért szülnél-e vagy szellemet? S ha mégis ember lenne, miféle élet várna rá?

Liljanka erre nem tudott mit felelni. S tán jobban is tette volna, ha hallgat, mert tehetetlen dühében ezt vágta Kulkuri fejéhez:

– Ha menni akarsz, hát menj! De én többé akkor ne is lássalak!

Kulkuri bólintott erre, s attól fogva alig beszéltek egymással. A fiú egész télen egyedül énekelte a bűvös dalt, s mikor a tavaszi nap első sugarai a sziklákon megcsillantak, ismét útra kelt. El sem köszöntek egymástól. Liljanka hátat fordított Kulkurinak, s azt gondolta: „Úgyis visszajössz! Hiszen tiszáne nélkül hamarosan meghalsz!”

Egyik hónap telt a másik után, de Kulkurinak híre-hamva nem volt. Liljanka látta már, hogy a fiú komolyan vette, amit ő hirtelen haragjában mondott. Nyár végére a leány már biztos volt benne, hogy Kulkuri halott. Mérhetetlen szomorúságában már nem is énekelt, ki sem tette a lábát a barlangból. Egy nap odaült a kút szélére, s kérlelni kezdte az édesanyját.

– Mutasd meg, drága anyácskám, mi lett Kulkurival! Szeretném látni a sírját!

A kútban felborzolódott a víz felszíne, s mikor lecsillapodott, Liljanka egy kis házat pillantott meg benne. A ház előtt lombos fa állt, a fa alatt egy asszony bölcsőt ringatott. Mellette egy férfi ült a padon, ki a késével egy fadarabból lovacskát faragott.

Liljanka meglepetten felkiáltott:

– Ő az, Kulkuri! De hát akkor él! Hogyan lehet ez?

– Nézd a kezét, és megérted! – szólt Pontikka hangja a mélyből.

Akkor vette csak észre a leány, hogy a fiú nem viseli már az aranygyűrűt. Nem is viselhette, mert a keze csonka volt. Kulkuri nem tudta lehúzni a gyűrűt, odanőtt az a varázslat által. Nem tehetett mást, levágta az ujját a gyűrűvel együtt.

– Elhagyott téged, neked is el kell engedned őt – mondta Pontikka. – Csak így lehetsz boldog.

– Én már nem akarok boldog lenni – suttogta Liljanka.

Másnap reggel a leány a földre borította az ezüsttálat, kulacsából is kilocsolta a varázsitalt, azután kilépett a barlangból. A sziklaterasz szélén állt meg, honnan a környező vidéket a legjobban beláthatta. A patakvölgyet, hol Kulkurival találkozott, a dombokat, erdőket, hol együtt barangoltak, s a tiszta vizű tavat, hol a vízi tündéreket egyszer meglátogatták. Ott állt Liljanka, míg a hold fel nem jött, s ott állt másnap reggel is, mikor már akarva sem bírt volna odébb mozdulni. Látása lassan elhomályosult, s mikor a világ teljesen elsötétült körülötte, lelke visszaszállt a föld mélyébe, Skaur palotájába, hol egykor a világra született.

Évek teltek el, az erdei ösvényt benőtte a gaz, senki nem háborgatta a környék nyugalmát. Egy nap aztán ismét léptek zaja verte fel az erdő csendjét. Kulkuri közeledett, egy szablyával utat vágott a bokrok között. Mögötte Siiri lépkedett, hátára kötve egy fiúcska ernyedt testét cipelte.

– Tényleg azt hiszed, megbocsát neked, és segíteni fog? – kérdezte Siiri.

– Az én bűnömért nem jár bocsánat – felelte Kulkuri. – De a kis Niklas nem tehet semmiről. Liljanka jóságos, megesik majd rajta a szíve, és segíteni fog. Ha ismernéd, nem lenne kétséged.

– Ha róla beszélsz, úgy érzem, mindig is őt szeretted – jegyezte meg keserűen Siira.

– Talán úgy van. De én mégis téged választottalak.

Kiértek a sziklateraszra, s ott Kulkuri megtorpant. Hiába tekingetett jobbra és balra, a barlang nyílásának nyomát sem lelte. Liljanka nevét kiabálta, majd fülelt, de csak saját hangját verték sokszorosan vissza a komor sziklafalak. Aztán megpillantotta a terasz szélén álló ismeretlen kőszirtet, s beléhasított lelkébe a félelem.

Közelebb lépett, s akkor a kőszirt egy nyúlványán megcsillant valami. Mélyen a kőbe ágyazódva holdsarlót formázó kék zafír ragyogott. Kulkuri térdre rogyott, könnyek áztatták arcát, s bocsánatért esdekelt.

Siira távolabb telepedett le. Ölébe vette a kis Niklas láztól égő testét, ringatta, beszélt hozzá. A kisfiú fuldokolva kapkodta a levegőt, és Siira azt gondolta, nincs több remény. Aztán észrevette, hogy Kulkuri előhúz egy kis bőrzacskót a zsebéből, kinyitja, s kigurul belőle egy fényes holmi.

A rubinköves gyűrű volt az. Mikor Kulkuri kétségbeesésében levágta az ujját, a gyűrű egyszeriben leperdült a csonkról, s ő gondosan elcsomagolta azt. Most elővette, s felhúzta egy ép ujjára.

– Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk.

Azután énekelni kezdett.

– Csepp a cseppre, cseperegjen! Szem a szemre, szemeregjen! Nap fölsége, Hold szépsége benne elegyedjen! Csepp a cseppre, cseperegjen…

De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak.

Csak énekelt, és énekelt, és egyszer csak a kőszirt nyúlványán, pontosan a fénylő zafír holdacska alatt megjelent egy kék cseppecske. Növekedett, kövéredett, végül lecseppent a földre. Mikor Siira ezt meglátta, lefektette egy takaróra a kisfiút, elővett egy fakupát, s azzal Kulkuri mellé térdelt. Órákig tartott, mire a kupa alján egy kortyra való tiszáne összegyűlt. Addig ott térdeltek mindketten mozdulatlanul. Kulkuri szakadatlan énekelt, de hangja egyre szárazabb, egyre rekedtebb, egyre erőtlenebb lett, végül elhalt egészen. Akkor Siira felegyenesedett, s kisfiához futott. Óvatosan töltötte Niklas meggypiros ajkai közé a varázsitalt.

– Igyál egyetlenem, igyál csillagom!

Csak annyi idő telt el mely egy rövid imádságra is kevés, és a kisfiú máris könnyedén lélegzett. Testéről elmúlt az izzadás, arcocskáján a lázrózsák kifakultak. Édesanyjára mosolygott, aki örömtől könnyezve felkapta és magához szorította.

– Most már meggyógyulsz, lelkecském!

A kis Niklas kitekintett anyja válla felett, előrenyújtotta vézna kezecskéjét, szája legörbült, és csak egyetlen szót szólt pityeregve: „ Apa!”

Siira hirtelen sarkon fordult. Szerette volna örömét férjével is megosztani. De ott, hol az imént még Kulkuri térdelt, már csak élettelen sziklák magasodtak. Kulkuri lelke úton volt a mélybe, Skaur palotájába, hogy oda, ha úgy ítéltetik, bebocsátást nyerjen.

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, és egy magas hegy, melynek a csúcsa már a felhőkbe vész. A hegyorom alatt egy sziklateraszon két kopár kőszirt áll. Ki a terasz peremére merészkedik, mindkét kőszirt oldalán egy-egy fénylő drágakövet pillanthat meg.  Az egyik vérvörös rubin, kerek és sugárzó, mint a napkorong. A másik égszínkék zafír, keskeny sarló formája a megújuló holdat idézi.