Meséink

 A gyűrűvetés

2. rész: Lüke Dani és barátai

előző rész

 Lüke Dani és barátai

Azon az éjszakán Lüke Dani a patak mellett tartott hazafelé. Fürgén szedte a lábát, a telihold lámpásként világította be az utat előtte. A fiú egy gödölyét cipelt a karjaiban, jobb vállán pedig Taréjos üldögélt. A gödölye Csörögi néni udvarából szökött meg még kora reggel. Rosszul tette, mert egy kóbor kutya belemart a lábába, s egész nap egy árokban hevert tehetetlenül. Taréjos nem szökött meg sehonnan, ő egy ritka kontyos galamb volt, a fiú leghűségesebb társa. Nevét a feje búbján meredező tollpamacsról kapta, mely csakugyan egy kakastaréjra emlékeztetett.

Maga Lüke Dani szép szál legény volt, nevével ellentétben okos és illedelmes. Megvolt azért az oka, hogy a falubeliek kelekótya félkegyelműnek tartották. Már az sem normális, ha valaki mindenféle állatot a barátjának fogad. De Dani annyira jótét lélek volt, hogy ha egy szúnyog a karjába csípett, ahelyett, hogy leütötte volna, jó étvágyat kívánt neki. Ettől persze még hívhatták volna Szelíd Daninak, vagy Jámbor Daninak is. A Lüke nevet azért ragasztották rá, mert egy nevetséges képtelenséget állított magáról. Mindenkinek azt mesélte, hogy megérti az állatok beszédét, sőt, szólni is tud hozzájuk.

A deszkahídnál Dani elhagyta a patakot és rátért a faluba vezető útra. Ekkor történt, hogy egy vakítóan fénylő csillag végigszáguldott az égbolton, valósággal kettéhasítva a fekete kárpitot. Ritka látvány májusban a hullócsillag, Dani is eltátotta a száját. Még különösebb volt, hogy a csillag nem hunyt ki az égbolt végtelen mezején, hanem átlépve a horizontot belezuhant a búzatábla közepébe. S éppen onnan, ahol földet ért, vakító, színes fénycsóva tört az ég felé, mintha a vetés lángba borult volna. Egy percig tartott tán a tünemény, aztán, ahogy keletkezett, olyan hirtelen ki is hunyt a fény. A világ visszabillent a rendes kerékvágásba.

– Mit gondolsz, mi lehetett ez, Taréjos? – töprengett Dani, s a galamb azt felelte neki:

– Úgy tudom, élnek népek az égben, s néha onnan ezt-azt a földre ejtenek.

– Tán kiesett egy égi szekér kereke, s az karikázott le hozzánk…

– Úgy lehet, úgy lehet – búgta Taréjos.

A gödölye nem szólt bele ebbe az elmélkedésbe, gyermek módjára szunyókált a fiú karjai között.

Mire Dani a rozoga kunyhójához ért, már meg is feledkezett erről a különös esetről. A kapu előtt fekete pulija ugrándozva üdvözölte.

– Őrizted-e a házat, Bozont, amíg távol jártam? – kérdezte a legény.

– Őriztem én, aki csak erre járt, mind elijesztettem – csaholta büszkén a puli.

– Aztán sokan tévedtek erre?

– Három veréb, meg egy sánta varjú, senki más…

Együtt léptek be a házba, ahol a cirmos kandúr nyújtózkodva feltápászkodott a kemencepadkáról. Hozzá is volt Daninak egy-két tréfás szava.

– Mi van a fazékban, Micó? Mit főztél ma vacsorára?

– Levegőből levest, szellőből főzeléket, mi mást? – méltatlankodott a kandúr. Kongott a fazék az ürességtől, éppen úgy, mint bármely más estén ezelőtt. Hiába, a macskák nem sokat konyítanak a konyhaművészethez.

A fiú a gödölyét a kandúr helyébe a kemence szélére fektette, aztán a kamrából előhozott egy fehér ruhába bugyolált kenyeret. Kibontotta az asztalon, egy éles késsel levágta a kenyér felét, és Bozontnak adta. A maradékot megint megfelezte, s az egyik porcióval Micónak kedveskedett. Végül az asztalon maradt kis kenyérsarkot apró darabokra vágta. Akkor Taréjos leugrott a fiú válláról, s kettesben a kenyeret befalatozták.

Mikor a vacsorával végeztek, Dani a tenyerébe seperte az összes morzsát, kivitte hátra a pajtába, s kiszórta az egereknek. Úgy gondolta, azok se éhezzenek.

– Köszönjük, köszönjük, egyszer megháláljuk – cincogták az egerek.

Másnap kora reggel átvitte Dani a gödölyét Csörögi nénihez, aki örömében leszelt egy darab sajtot és beletuszkolta a fiú zsebébe.

– Nem jár nekem ezért jutalom – ingatta fejét a fiú. – Nem is én találtam meg azt a kecskegidát, hanem Taréjos. Kétszer körberepülte miatta a Kopaszhegyet. Hát neki adjon inkább egy kis magot, Csörögi néni, mert ő a sajtot nem eszi.

Kiszórt a néni egy marék árpát a padra, s a galamb szorgalmasan nekilátott azt felcsipegetni. Amíg eszegetett, az öregasszony kitalálta, hogy jósol Daninak a tenyeréből. Ez ellen a fiúnak sem volt semmi kifogása.

– Nagyon szerencsés vagy, Danikám! – örvendezett Csörögi néni a fiú kérges tenyerét vizslatva. – Hamarosan rálelsz a hozzád illő leányra, és megházasodsz!

Csóválta a fejét Lüke Dani, nem hitte, hogy igaz a jóslat. Vagy ha igaz is, nem érezte azt nagy szerencsének. Hanem a néni kötötte az ebet a karóhoz, hogy bizony a tenyér barázdái nem hazudnak.

– Kár a szóért, Csörögi néni! Úgy van már ez, hogy vagy én nem kellek a lánynak, vagy ő nem kell nekem. Ha meg minden passzol, akkor hol a Bozontnak, hol a Micónak, hol meg Taréjosnak akad valami kifogása…

Elnevette magát a néni, s nem gyötörte tovább a fiút.  Látta, hogy tényleg másképp forognak ennek a legénynek a fejében a kerekek, mint ahogyan általában szokásos.

3. rész: Az ördög paripája

előző rész

4. rész: A Holdköves Gyűrű

előző rész

A Holdköves Gyűrű

Vacsora közben a táltos a szüleiről kezdte Danit kérdezgetni.

– Nem ismertem őket – felelte a fiú, s tekintete a kihunyó lángokba révedt. – Éppen húsz esztendeje lesz, hogy nyár derekán favágók rám találtak az erdőben. Úgy mesélik, csont és bőr voltam, kócos és mosdatlan. Hónapok óta kóborolhattam már akkor a vadonban. A favágók megszántak, felneveltek, s mert Dániel napján leltek rám, ezt a nevet adták nekem. Sosem derült ki, kik voltak a szüleim.

– Te magad nem emlékszel azokra az időkre? – kérdezte a táltos.

Dani megrázta a fejét.

– Aprócska voltam még, épp csak lábra álltam. De álmomban néha pompás ruhába öltözött férfiakat és nőket látok. Körülvesznek, mosolyognak, szeretettel simogatnak. Nem tudom, káprázat ez csupán, vagy elfeledett emlékeim kísértenek.

Mikor Dani elhallgatott, Taréjos előmerészkedett a fűzfa lombjának védelméből és visszatelepedett a legény vállára. Valamit suttogott Dani fülébe, s ő biccentett rá.

–  Azt kérdi Taréjos, a csillagot keresed-e, mely múlt hónapban az égből idepottyant?

Felkapta fejét a táltos ezekre a szavakra, s rögtön kifaggatta Danit, mit is láttak pontosan. Mikor a fiú elmesélte a búzamezőről feltörő csodás fényt, a fehér paripa lelkesen felkiáltott.

– A jószerencse sodort téged az utamba, legény! Amit láttál, nem lehetett más, mint a Holdköves Gyűrű!

Most, hogy így elszólta magát, a táltos sem titkolódzhatott tovább. Elmesélte, hogyan hullott le a tündérek kincse egy gonosz manó ármánykodása miatt a földi világba.

– Tudnod kell, legény, hogy a gyűrű csak akkor áraszt fényt, ha rásüt a telihold. Magad is láttad, most mégis hiába meresztjük a szemünk. Tán egy kő, vagy egy göröngy eltakarja, nem tudom. Márpedig a hold már fogyásnak indult. Ha ma éjszaka sem járok sikerrel, várnom kell egy hónapot, míg a hold újra megtelik.

– Egy hónap múlva már végzünk az aratással – mondta eltöprengve Dani. – Könnyen lehet, hogy kaszálás közben előkerül az a gyűrű.

– Éppen ettől félek – bólogatott a táltos. – Ha a Holdköves Gyűrű rossz kezekbe kerül, főként pedig, ha maga Zsarátnok kaparintja meg, Tündérországra és az egész világra kínkeserves idők jönnek. Így hát nincs vesztegetni való időnk.

A ló, miközben ezt mondta, átlépett a tűz felett, s már indult volna befelé a búzába.

– Várj csak! – kiáltott rá Dani. – Ide hallgass, paripa! Egyet mondok, kettő lesz belőle! Maradj még egy órácskát itt a tűz mellett, hátha eközben az én madaram megleli neked a gyűrűt! Ha sikerrel jár, a világnak is jobb lesz, s a búzánk is megmenekül.

– Talán annyit még várhatok – egyezett bele a táltos a dologba.

Dani a tenyerébe ültette Taréjost, és elmagyarázta neki, mi a teendője.

– Repülj, galambom, körözz a búza felett, s ha bármi kis fényt látsz pislákolni, vizsgáld meg a forrását! Azt a gyűrűt pirkadatig mindenképp meg kell találnunk!

Megértette Taréjos a feladatot, felröppent az égbe, s beléveszett a sötétségbe. Amíg távol járt, Dani azt kérdezte a táltostól:

– Mondd csak, paripa! Ha ennyire fontos az a gyűrű, hogyan lehetséges, hogy csak egymagad kutatsz utána?

– Hatalmas a világ, száz testvérem százfelé keresi a nyomokat. Én azért éppen ide jöttem, mert eljutott hozzánk a hullócsillag híre. Szarkák fecsegtek róla, kik Tündérországba látogattak. Tudod, legény, a madaraknak átjárásuk van az égi és a földi világ között.

– Hát te is megérted a madarak beszédét? – álmélkodott a fiú.

– Én ugyan nem, de a tündérek épp úgy beszélgetnek az állatokkal, ahogy te is. Sok mindenben hasonlítasz rájuk, Lüke Dani!

A ló aprókat horkantott, ami kacagásnak is beillett, majd hirtelen elhallgatott. Taréjos visszatért, s üres volt a csőre.

– Annyi fény sincs a kalászok között, mint a gyertya lángja – mondta szomorkásan a galamb.

– Ne búsulj! – vigasztalta Dani. Van még időnk, nem telt még le az óra! Ha az égből nem leltük meg a gyűrűt, megtaláljuk majd innen a földről! Repülj, Taréjos, hívd ide hamar Bozontot és Micót!

Hazarepült a galamb, megcsipkedte Bozont fülét, aki felcsaholta a körtefán szunnyadó kandúrt. Nem beszélték a másik nyelvét, mégis jól értették egymást. Nyomban tudták, hogy a gazdának szüksége van rájuk. Fertály óra sem telt el, s a puli és a macska ott ültek Dani lába előtt.

A fiú nekik is elmondta, mit keressenek.

– Bozont, neked a híres szimatodban bízom! Micó, te pedig az éjjellátó szemed vedd elő! Járjátok be a búzatáblát, de óvatosan! Nagyobb kárt, mint ami van, már ne okozzatok!

Elfutott a két hűséges állat, bevették magukat a búzába. Amíg távol jártak, a táltos Bibi hercegnőről mesélt. Olyan gyönyörűnek, olyan áldott jószívűnek festette le a tündért, hogy Dani ismeretlenül is belészeretett. Reggelig is ábrándozott volna a fiú a világszép tündérlányról, de előtűnt a sötétségből Bozont és Micó. Ők is dolguk végezetlen kullogtak vissza, akárcsak Taréjos.

– Mindenfelé szimatoltam, mégsem éreztem idegen szagot – morogta Bozont.

– Túl nagy a tábla, nem járhatjuk be magunk az egészet – miákolt Micó. – Egy egész sereg kellene ide…

A kandúr szavaitól felderült Dani arca.

– Hisz van nekünk seregünk, s téged teszlek meg, Micó, tábornoknak! Eredj, kedves cicám, s tereld ide az összes egeret, ki a házunk körül tanyázik!

Hazaszaladt a kandúr, s kiadta a parancsot az egereknek. Dehogy mertek azok ellenkezni! Szedték a lábukat, ahogy bírták. A holdfényben hullámzani látszott az út, ahogyan az egér ármádia közeledett.

– Remélem, ők sikerrel járnak végre, te legény! – morgott a táltos. – Közeledik a hajnal, még a végén fel kell, hogy perzseljem az egész búzaföldet!

Ezt aztán végképp nem akarta Dani. Még egy szál kolbászt is felajánlott az egereknek, csak találják meg a Holdköves Gyűrűt. Nem tudni, a jutalom tette-e meg a hatását, vagy Micó haragjától tartottak inkább a kis cincogók, mindenesetre buzgón nekiláttak a kutakodásnak. Az összes kalász ringott, hajladozott, mintha szél fodrozta volna a búzamezőt. Gyorsan múltak a percek, régen eltelt már az óra, amennyi türelmet a táltos megígért. A hold kimért útján elérte a Kopaszhegy csúcsát, s kezdett a hegy mögé ereszkedni.

– Nem várhatok tovább – döntötte el a táltos. – Hívd ki, legény, a búzából az egereidet, mert megpörkölődik a bundájuk!

Alighogy a paripa ezt kimondta, vakító fénysugár gyúlt a búzatábla közepén. A fény megindult, s egyre közeledett. A kalászok közül egy apró egérke futott elő, kinek szájában fenségesen ragyogott a Holdköves Gyűrű. A kisegér Dani lába elé helyezte a nehéz terhet, majd lihegve elmesélte, hogyan talált rá egy ürgelyuk mélyén a csodálatos kincsre.

Összecsődült közben a többi kisegér is, és izgatottan várták a jutalmat. Dani szépen megköszönte mindegyiküknek a segítséget, s a kolbászra is újabb ígéretet tett. Mikor az egerek szétszéledtek, a fiú felvette a földről a gyűrűt. Megtörölgette az inge szélében, s a táltos felé nyújtotta.

– Tessék, paripa, vidd el a tündéreknek, én megtettem, ami tőlem tellett.

A táltos Dani kezéhez hajolt, fogával nyúlt a gyűrű felé, de hirtelen felszegte a fejét, s azt felelte:

– Meggondoltam a dolgot, Lüke Dani! Jóravaló legény vagy te, mindenki úgy jár jobban, ha te magad adod át a Holdköves Gyűrűt Bibi hercegnőnek!

– Én? – csodálkozott a fiú. – Hogyan vihetném vissza én a gyűrűt? Hisz el sem találok Tündérországba!

– Ne menj te sehová, csak őrizd meg a kincset! Jobban vigyázz rá, mint szemed világára! Hamarosan maga a hercegnő fog felkeresni téged.

Ennyit mondott a táltos, azzal hirtelen megfordult, s elvágtatott az éjszakában.

5. rész: Zsarátnok

előző rész

Zsarátnok

Hazafelé ballagtak az úton. Elöl ment peckesen Micó, mögötte lépdelt Lüke Dani, kinek vállán ott trónolt Taréjos. Ide-oda szökdécselve követte őket Bozont. A hold már teljesen elbújt a Kopaszhegy mögé, helyette a nap készülődött, hogy szolgálatát megkezdje. Dani nem figyelt arra, mi történik körülötte, a gyönyörű Bibi hercegnőről ábrándozott. Azt a színes, vörös szemű pillangót sem vette észre, mely mellettük a patak vize felett tovaröppent. Hevesen dobogott a fiú szíve, mikor arra gondolt, hamarosan találkozni fog a gyönyörű tündérleánnyal. Legalább is a táltos ezt ígérte.

Azt azért Dani sem remélte, hogy ez a találkozás ilyen hamar bekövetkezik. Éppen átkeltek a deszkahídon, mikor a távoli mogyoróbokor mögül egy légies alak lépett ki eléjük az útra. Ahogy közelebb értek hozzá, a homályból kibontakozott egy leány kecses alakja, előkelő rózsaszín selyemruhája, hullámos szőke hajzuhataga. Dani megbabonázottan állt meg a törékeny teremtés előtt, kinek arcát egy sűrűn redőzött fátyol takarta el.

– Tudod-e, ki vagyok? – kérdezte a leány, s lágy, dallamos hangja balzsamként kenegette a fiú lelkét.

– Úgy sejtem, Bibi hercegnő vagy, a Tündérkirály legkisebb leánya – felelte Dani.

– Jól gondolod, te legény. Én pedig úgy hiszem, nálad van a Holdköves Gyűrű. Veszélyes holmi ám az, jobb, ha tudod. Azért jöttem, hogy átadd nekem, s magammal vigyem. Nálunk, tündéreknél van csak biztonságban.

Elővett Dani a tarisznyájából egy kendőt, széthajtogatta, s íme, ott lapult a kendő közepében a gyűrű. Most, hogy a hold nem világította meg, kopott, halovány holminak tűnt a máskor tündöklő ékszer.

Dani már nyújtotta a lány felé a kezét, de félúton összezárta az ujjait, és így szólt:

– Mielőtt átadom, valamit még szeretnék kérdezni. Sok mindent hallottam már erről a gyűrűről, mégsem tudom, miben is rejlik a varázsereje. Miért olyan fontos ez a tündéreknek, s a gonosz manónak?

– Nem tudod?

A lány jóízűen kacagott, a nevetése is olyan édes volt, mintha aranycsengők csilingeltek volna.

– Tudd meg, te legény, ez itt a kezedben a szerelem gyűrűje. Ha egy gonosz lélek megkaparintaná, s a holdkövet összetörné, megszűnne a világban a szerelem. Nem csak köztünk, tündérek között, hanem idelenn az emberek között is.

– Az rettenetes volna – sóhajtott Dani.

Rágondolni is rossz volt, hogy épp, amikor szíve szerelmét reméli megtalálni, ilyen szörnyűség történhet.

Amíg ez a társalgás folyt, Bozont és Micó a tündér körül sündörögött. Micó hozzá dörgölődzött a leány lábához, és keservesen felnyávogott:

– Jaj, szúr a bőre, mint a gyalulatlan deszka!

Ugyanakkor Bozont is elvakkantotta magát.

– Olyan szaga van ennek a némbernek, mint a rothadó töknek!

– Ej, elhallgassatok! Ti minden fehérnépben, kivel szóba állok, csak a hibát keresitek! – korholta a barátait Dani.

– Mit mondtak az állataid? – kérdezte a leány.

– Nem számít az – legyintett a fiú. – Csak féltékenyek.

Erre már Taréjos is megszólalt.

– Legyen eszed, Dani! Nem különös, hogy ez a tündér nem érti az állatok beszédét?

„Csakugyan!” – kapott észbe a megszédült fiú. „Honnan is lehetnék bizonyos benne, hogy valóban Bibi hercegnő áll előttem? Jobb lesz, ha próbára teszem!”

– Szerinted igaza van a galambomnak, drága hercegnő? – kérdezte Dani tettetett kedvességgel a leányt.

– Nem hallottam jól, amit mondott, a patak túl hangosan csobog. De ideadod végre már a gyűrűt? Nem várhatok itt egész nap!

– Ej, de türelmetlen vagy! Mielőtt átadom neked, látni szeretném az arcodat!

A leány vonakodott, de Taréjos hirtelen odaröppent hozzá, és félrelebbentette arcáról a fátylat.  Épp abban a pillanatban úszott fel a napkorong az ég peremére, s első sugarai a tündér finom vonalú arcára estek.

Dani hátrahőkölt, mintha darázs csípte volna meg. A világszép arcról egy vörösen izzó, gyűlölettel teli szempár tekintett vissza rá.

– Hiszen te Zsarátnok vagy, s engem majdnem megtévesztettél! – kiáltott csalódottan a fiú. – De hiába volt a színjáték, soha nem lehet tiéd a Holdköves Gyűrű!

– Jól van, nekem így is jó – felelte vészjósló hangon a tündér alakját öltött manó. – Lásd hát, kivel állsz szemben!

Azzal hirtelen lekuporodott, áthengeredett a fején, s abban a pillanatban átváltozott egy tekergő áspiskígyóvá. Daninak moccanni sem volt ideje, a kígyó máris odacsusszant hozzá, s belémart a lábikrájába. A fiú érezte, hogy testében sebesen szétárad a kígyó mérge. Keze, lába elernyedt, látása elhomályosult. Térdre rogyott, és zsibbadt ujjai közül a földre hullott a gyűrű.

Ez kellett csak a kígyónak! Szájába kapta a zsákmányt, és uzsgyi, a patak felé vette az irányt. Ám mielőtt a vizet elérhette volna, egy ugrással előtte termett Micó. A kandúr éles fogaival megragadta a kígyót a feje mögött. Az tekergett jobbra, balra, próbált szabadulni, s közben ide-oda dobálta a csimpaszkodó kandúrt. Micó végül kifáradt a harcban, s elengedte a csúszómászót.

Több se kellett a kígyónak! Gombóccá összepöndörödött, füle, farka, lába nőtt, s máris egy vicsorgó nádi farkas állt a hüllő helyén. A gyűrűt mancsába szorította, s rárontott a megszeppent Micóra. Menekült volna szegény kandúr, de a farkas elkapta a lábát, s elkezdte marcangolni.

Ha Bozont közbe nem lép, a bátor Micó bizonyosan otthagyja a fogát. De a puli odafutott, és ráncigálni kezdte a fenevad lompos farkát. Addig tépte, húzta, míg végül a farkas Bozont ellen fordult, s Micó odébb biceghetett.

Időközben Dani tagjaiba visszatért az erő, s kitisztult előtte a világ. Az első, amit meglátott, éppen a két birkózó állat volt. Morogva hemperegtek a porban, egyik sem bírt a másikkal. A fiú, aki a légynek sem ártott még soha életében, most töprengés nélkül a mogyoróbokorhoz ugrott. Letört egy hosszú vesszőt, s rácsapott vele a farkas ülepére.

Bizony, nem simogat a mogyoróvessző, felvonyított a farkas a fájdalomtól, és kiejtette mancsából a gyűrűt. Taréjos odarepült, csőrébe kapta a kincset, és felszállt vele a magasba. Azt gondolhatta, sikerül valami biztonságos helyre eljutnia. Csakhogy a farkas a szeme sarkából megpillantotta a gyűrűvel távolodó galambot. Azonmód ellökte magától Bozontot, áthengeredett a fején, szárnya, csőre nőtt, s egy parázsló szemű vércsévé változott. Felemelkedett ő is az égbe, s űzőbe vette Taréjost. A szerencsétlen galamb már csak annyit vett észre, hogy egy sötét árnyék hirtelen beborítja.

A vércse Taréjos oldalába vájta a karmait, s horgas csőrével rákoppintott a bóbitás kis fejre. Szétnyílt a galambcsőr, s kicsusszant belőle a gyűrű. A kegyetlen ragadozó, mikor a kincset megkaparintotta, kiengedte karmai közül az áldozatát. Szegény Taréjos tehetetlen tollcsomóként zuhant a mélybe.

Mégis megszerezte hát Zsarátnok a szerelem gyűrűjét! Vércse képében, csőrében a zsákmánnyal diadalittasan emelkedett egyre feljebb és feljebb. Amikor már a Kopaszhegy csúcsánál is magasabbra ért, a hegycsúcs mögül egyszer csak előbukkant a lemenő hold sápadt tányérjának a széle. S abban a pillanatban megesett az a ritka csoda, hogy a két nagy égi vándor, a felkelő nap és a lenyugvó hold egyszerre szórta sugarait a Holdköves Gyűrűre.

A holdkő hirtelen felizzott, lángnyelvek törtek elő belőle, és a vércse szárnya tüzet fogott. Keservesen vijjogott a madár, elejtette a gyűrűt, de már nem menekülhetett. A tűz elhatalmasodott, s a vércse egy röpke perc alatt porig égett. Így pusztult el Zsarátnok, a gonosz parázsszemű manó.

A gyűrű éppen Dani mellé pottyant a földre, de sem ő, sem Micó, sem Bozont nem foglalkozott a kinccsel. A puli és a kandúr sebeiket nyalogatták, jutott nekik belőle bőven. Dani közöttük ült a porban, és Taréjos élettelen testét tartotta a kezében. Simogatta, becézgette, énekelt hozzá, búcsúzkodott tőle.

Sokáig maradtak ott, s miközben az éltető napsugarak a világot felmelegítették, Taréjos megtépázott teste kihűlt egészen.

VI. rész: Bibi hercegnő

előző rész

 Bibi hercegnő

Szélnél sebesebben elterjedt a faluban az éjszakai kaland híre. S ahogy terjedt, úgy színeződött is a történet. Pár órán belül mindenki tudni vélte, hogy Lüke Dani véres harcot vívott az ördöggel, s végül visszaküldte a kecskelábút a pokol fenekére. Vasárnap volt, és a plébános örömében odakinn a mezőn celebrálta a misét. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, éppen csak az ünnepelt hős, Lüke Dani nem volt sehol. Ő bizony otthon maradt bezárkózva, nagy szomorúságában nem vágyott társaságra.

A mise vége felé, mikor a plébános az áldozati kelyhet eltörölgette, váratlanul egy tündöklő gömb ereszkedett le az égből. Akkora volt, hogy elnyelhette volna a mező szélén magasodó szénaboglyát a mellette álló szekérrel együtt. Ide-oda suhant a búzatábla fölött, s amerre elhaladt, a letaposott kalászok mind kiegyenesedtek. Nem telt el egy miatyánkra való idő, s a búza olyan jókedvűen hajladozott a szélben, mintha az elmúlt napok szörnyűségei meg se történtek volna.

Mikor a fénylő gömb a munkáját bevégezte, a falu felé vette az útját, s a nép megbabonázva követte. A csodás földöntúli jelenség végiglibegett a főutcán, és éppen Lüke Dani portáján, az udvar közepén állt meg. A kíváncsi tömeg a kerítésen túlról, tisztes távolból figyelte, mi következik.

Először csak annyi történt, hogy Bozont kutya körbefutotta a gömböt, minden irányból megszaglászta, aztán berohant a házba.

– Gyere gazdám, ne késlekedj! – csaholta. – Most már bizonyosan a te tündérhercegnőd jött meg! Egy heti vacsorámat teszem rá, hogy nem tévedek!

Elő is bújt Dani hamarosan, egyik oldalán Bozont, másik oldalán Micó kísérte. A fiú szalmakalapot viselt a fején, hóna alatt pedig egy fehér kendővel letakart szakajtót hozott magával.

Megállt a gömb előtt, megemelte a kalapját, s íme, a gömb oldalán kirajzolódott egy díszesen faragott kapu. Ha már ott volt az a kapu, ki is tárult abban a minutában, s hófehér lovon kilovagolt rajta egy gyönyörűséges szőke leány. A lovat kantárszáron egy ősz öregember vezette, ki csillagokkal díszített sötét palástot viselt.

Dani azonnal felismerte, hogy a hófehér paripa ugyanaz a táltos, kivel az éjszaka volt dolga. A lovon ülő leány pedig erősen hasonlított arra a nőszemélyre, kinek képében Zsarátnok megjelent. A rossz emléktől Daninak összeszorult a szíve. Mikor azonban ennek a leánynak a szemébe tekintett, abból annyi kedvesség sugárzott vissza rá, hogy minden balsejtelme rögtön elpárolgott.

Azt azért Dani megtanulta már, hogy nem árt az óvatosság. Így, miután letérdelt, galambnyelven kurrogva szólította meg a leányt.

– Köszöntelek szerény hajlékomban szépséges tündérhercegnő!

A leány ugyanúgy galambnyelven felelt neki:

– Kelj fel, legény! Semmivel sem vagyok több nálad. Nem kell, hogy előttem megalázkodj!

Dani felegyenesedett, s az a boldog tudat járta át a lelkét, hogy immár csakugyan Bibi hercegnő áll előtte. Ebben nem is tévedett. A tündérkirály legkisebb leánya ült a táltos hátán, s Fondorfő, az agg varázsló kísérte.

A társalgás emberi nyelven folyt tovább, a falu népének nem kis örömére. Fondorfő volt, ki először megszólalt, s azt kérdezte Danitól:

– Mondd csak, legény, mitől van az a fura sebhely a lábadon?

– Zsarátnok mart meg kígyó képében. Szerencse, hogy a méreg, mit belém eresztett, nem küldött engem egyenesen a túlvilágra.

Bibi hercegnő, mikor ezt meghallotta, lehajolt, s odasúgta a varázslónak:

– Látod, Fondorfő, itt a bizonyíték, ő az csakugyan! Beszéli az állatok nyelvét, és nem fog rajta a kígyóméreg!

– Igen, igen – bólogatott az öregember. – De ez még nekem kevés. Néha az emberek között is akad egy-egy fura szerzet.

Akkor Bibi hercegnő Danihoz fordult:

– Bizonyára tudod, Lüke Dani, miért vagyunk itt. Úgy hallottam, becsülettel megőrizted a Holdköves Gyűrűt. Arra kérlek most, add át nekem!

– Átadnám, felséges Bibi hercegnő, de nincs nálam a gyűrű – felelte erre Dani.

A falu népe, ki eddig a lélegzetét is visszafojtva figyelt, egy emberként felhördült. A fiú szépen megvárta, míg mindenki elcsendesedik, akkor fejezte csak be a mondandóját.

– A gyűrű annál van, aki megtalálta, s ő fogja átadni fenségednek.

Ezzel Dani a földre helyezte a kalapját, s abból kiugrott egy szürke kisegér. Szájában cipelte a Holdköves Gyűrűt, éppen úgy, mint előző éjszaka. Szaladt vele a táltoshoz, s annak lába előtt büszkén a földre pottyantotta. Olyan mókás látvány volt, hogy kacagásban tört ki mindenki, aki látta.

– Ez bizony jó kis tréfa volt – mondta Fondorfő, mikor már meg bírt szólalni. – Csakhogy a gyűrűt valakinek fel kell húznia a hercegnő ujjára. Azt hiszem, ezt mégsem várhatjuk el egy parányi kisegértől.

Lüke Dani tett előre néhány óvatos lépést, nem volt biztos benne, hogy a varázsló őrá gondolt.

– Gyerünk, legény, ne kéresd magad! – súgta a táltos a fiú fülébe.

Erre már megemberelte magát Dani. Heves szívdobogással illesztette a gyűrűt Bibi hercegnő odanyújtott kezére. Egész testét forróság öntötte el, mikor a tündérleány puha bőrét megérintette. Lehajtotta szorosan a fejét, nehogy zavarát a hercegnő az arcáról leolvashassa.

Mikor a Holdköves Gyűrű a helyére került, Fondorfő egy degeszre tömött bőrzacskót vett elő a palástja alól, s Dani felé nyújtotta.

– Ebben a zacskóban ezer aranytallér van, Lüke Dani! Ezt kapod tőlünk jutalmul a szolgálataidért. Fogadd, el, becsülettel kiérdemelted!

Dani csak állt, nem nyúlt a zacskó után. Azt mondta végül csendesen:

– Nem kell nekem arany, sem más efféle jutalom.

A falubeliek, bár tudták, hogy Danitól bármi kitelik, ezt már mégsem hagyhatták, s elkezdtek kiabálni.

– Fogadd el, Lüke Dani! – rikoltotta a kovács. – Ha neked nem kell, osszad szét a szegények között!

– Fogadd el, édes fiam! – kontrázott rá a plébános is. – Ha neked nem kell, adományozd az egyház javára!

De Dani csak rázta a fejét, s eltolta magától a zacskót.

– Hát még ez sem elég bizonyíték? – súgta megint Bibi hercegnő Fondorfőnek. – Látod, hogy a szíve igazi tündérszív!

De Fondorfő csak hümmögött, s fennhangon azt kérdezte:

– Akkor mi a kívánságod, legény?

Dani csak erre várt. Maga elé tartotta a szakajtót, s lehúzta róla a kendőt. Mindenki láthatta, hogy a szakajtó közepében ott fekszik a halott Taréjos.

– Tudom, hogy az élet múlandó, s egyszer mindenki számára véget ér – mondta a fiú. – De a barátom életének fonalát az álnok Zsarátnok szelte ketté. Ha létezik varázserő, mely Taréjost az életbe visszahozhatja, akkor nem kérek mást, csak ezt az egyet. Taréjos életét a gyűrűért cserébe!

– Oh, bolondos ifjú! – sóhajtott Fondorfő. – Kétszáz esztendő alatt nem találkoztam egyetlen varázsigével sem, mely a halottat az életbe visszahozná. Kérj valami mást a lehetetlen helyett!

– Hát nincs remény? – jajdult fel Dani, és esdekelve Bibi hercegnőre pillantott.

A tündérlány lehajtotta a fejét, és így felelt:

– Varázslat itt nem segít. Sajnálom, de semmit sem tehetek érted.

Megtörten, remegő kézzel tartotta Dani a koporsóvá vált szakajtót. A tehetetlenség kínzó érzése egy forró könnycseppet gördített ki a szeme sarkából. Az első könnycsepp volt ez, mióta Lüke Dani az eszét tudta. Végigszánkázott a fiú sápadt arcán, s ráhullott Taréjos kihűlt testére.

Dani letette a földre a szakajtót, szemét törölgette, s bocsánatot kért gyengeségéért. Senki nem felelt neki. Bibi hercegnő és Fondorfő is feszülten figyelte a szakajtót. Dani is odapillantott, s elállt a szívverése. Taréjos olyan vidáman tollászkodott a kis fonott kosárkában, mintha épp most ébredt volna fel egy kiadós alvásból.

7. rész: Szidon